Dan Wells – Nem akarlak megölni

Nem akarlak megölniAz előző részben ott búcsúztunk el szociopata hősünktől, John Wayne Cleavertől, hogy ő is egy ígérettel búcsúzott el egy démontól – egyben a fiú előző két áldozata barátjától -, mégpedig, hogy végez vele. Ennek következtében aztán egész nyáron arra vár, hogy egy új sorozatgyilkos kezdje szedni áldozatait Claytonban. Lássuk be, ez a cselekedet sosem fog szerepelni az épeszű, átgondolt döntések között, de John abban a pillanatban elég feldúlt volt, így tudja a fene, hogy mi miként döntöttünk volna a helyében – bár azért van rá egy tízesem, hogy nem így.

A Nem akarlak megölniben Dan Wells lezárja az ifjú szociopata történetét, mégpedig úgy, hogy ha korábban a kamaszkori problémák álltak a regények központjában, akkor most a felnőtté válás. Hősünk igencsak nagy pofonokat kap az élettől, és ha őszinte akarok lenni, teljesen megérdemli azokat, mert a természetfeletti sorozatgyilkosokkal folytatott macska-egér játék – tűnjön bár annak papíron – cseppet sem hősies foglalkozás, semmint inkább önző hóbort, amivel John voltaképpen célkeresztet rajzol mások homlokára. Még akkor is, ha voltaképpen a vadászatot elég hatékonyan viszi végbe, ami többek között annak is köszönhető, hogy nem különösebben érdekli, min mennek keresztül mások.

Pedig próbálkozik, és jó úton is jár afelé, hogy egészséges emberi kapcsolatai legyenek, noha még csupán néhány tétova lépést tett meg egy meglehetősen rögös úton. Ebben segítségére van Mary személyében egy új szerelmi szál, ami van olyan hiteles, mint előző kapcsolata Brooke-kal. Talán még egy kicsit erősebb is, tekintve, hogy John szépen fejlődik ezen a fronton, illetve, hogy Mary is valamivel nyitottabb fiúja hobbija iránt, mint Brooke volt.

Wells szépen szövi történetét, nem egyszer vezeti meg az olvasót, és nem egy vörös heringgel tereli el a figyelmet az igazi veszélyről. Emellett olyan kényes témákat feszeget, mint az öngyilkosság, a mellékszereplők között is akadnak olyanok, akik hatalmas áldozatokat vállalnak, emellett egyszer sem menti fel Johnt vagy szépítgeti a tetteit, csak azért, mert ő a regény hőse.

Ugyanakkor pár dologban igencsak szükség van az úgy nevezett hitetlenkedés felfüggesztésére, ugyanis személy szerint nehezen hiszem el, hogy egy kisváros elbírjon egy ilyen brutális sorozatgyilkossági hullámot, mint aminek Clayton ki van téve a három regény során. Az első még belefért, a másodiknál már kicsit rezgett a léc, most viszont már fontos fejek hullanak a porba. Ugyan Wells tesz utalásokat a sorozatgyilkosságok hatására, megemlítve, hogy családok költöztek el, személy szerint nem bántam volna, ha ez sokkal jobban előtérben van. Lehet, hogy Johnnak tényleg hasznára válna az, amit az előző regényben feszegettek a barátai, és egy nagyvárosba költözne, mert ott aztán dögivel jöhetnek az újabbnál újabb sorozatgyilkosok – amit Wells ki tudott hozni a kisvárosi közegből, azt véleményem szerint kihozta.

Szemben Johnnal, akiben még van kiaknázandó potenciál. Ő abba a karaktertípusba tartozik, akit nem egyszerű írni, mert a démonaival való csatározása teszi őt egyedivé, és itt kulcsfontosságú az eltalált karakterfejlődés – amennyiben a hős egyszer és mindörökre levedli hibáit, többé már nem lesz érdekes, de egy idő után ugyanilyen unalmas lesz, ha nem fejlődik kellőképpen. Johnban pedig ezen a fronton még bőven akadnak lehetőségek, hiszen a lezárás számos új kérdést vet fel.

Jó hír a sorozat rajongóinak, hogy Wells még szándékozik visszatérni szociopata hőse életébe. A Next of Kin kisregény idény júliusban jelent meg, a The Devil’s Only Friend pedig jövő évben várható. Ami engem illet, kíváncsian várom, hogyan alakul John Cleaver sorsa.

Pusztai Dániel

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: