Egykötet (Vári Tamás: Theo; Epicline #10 kritika)

A nyár képregényes csemegéje mindenképpen az egykötetes, azaz egybe szerkesztett, táskába könnyen betehető, strandra könnyen levihető vagy metrón utastársak előtt villogós Theo volt. Vári Tamás jövőben játszódó, jól átgondolt, alapos, és a végén akciódús trilógiájának decemberben megjelent harmadik része kapcsán oldalunk már közölt egy kritikát, egy lelkes fajtát – most igyekszem elkerülni az önismétlést. (Nehéz lesz.) Akkor elemzésre került a technika és anyaghasználat jelentősége, azaz mit jelent, ha egy pörgős ökológiai sci-fi festve van:

Ma a festés a Photoshop kis ecsetkéjével áll szemben, és ugyanúgy a visszalépés, a múltba tekintés gesztusa, mint ahogy a történetben Dr Fish nem elektronikusan tárolt adatbázisokból, hanem vaskos könyvekből igyekszik megérteni az élet titkát.

És ugyancsak decemberben szót ejtettünk Blade Runner-párhuzamokról és arról, hogy mit jelent a történet szereplőinek a neve.

Most tehát ez nem lesz.

Most a megjelenés formai sajátosságai, azaz az egy kötetbe rendezés lehetőségei és korlátai kerülnek kritikánk középpontjába. Miben más, több, jobb, kevesebb, ha egy képregénytrilógiát kiadnak egy kötetben? Nagy divat ez most: összegyűjteni sorozatokat vagy életműveket, és egyben megjelentetni őket. Van, ami szinte várja, hogy egy kötetben lehessen, a referenciák közel kerüljenek egymáshoz, az utalások szinte összeérjenek. És van, ahol erőltetett a gyűjteményes közlés, a válogatás ad hoc-nak tűnik. Kétségtelen, hogy a Theo esetében nem erről van szó. Mind a történetvezetés, mind a stílus egységessége az egykötetes megjelenésre vár. Illetve várt eddig.

Ámde egy ilyen kötetnek meg kell adni a módját. Az egyben kiadás célja, nem pusztán az olvashatóság segítése, vagy hogy ne három füzetet kelljen leemelni a polcról, hanem egyet. Az egyben kiadás – többnyire – egy nagyon szép könyvtárggyá formálja a képregényfüzeteket vagy stripeket. Azáltal, hogy könyvtárgyak lesznek, a képregények más regiszterbe kerülnek. Egyrészt a vásárlók (gyűjtők) kifizetnek értük egy csomó pénzt. Másrészt elérnek más emberekhez, megveszik őket például a könyvtárak. A gyűjteményesség tehát egy lehetőség, hogy ne csak a feketeövesek olvassanak képregényt. Mármint külföldön.

A magazinként egybegyűjtés számomra visszás. Egyrészt a gesztus nemes és praktikus. Értjük, hogy ha az Epicline nem adná ki az egyébként is 5Panels-tag Vári Tomi munkáját, lehet, hogy az sosem jelenne meg egyben. Ismerjük a magyar viszonyokat, a képregényolvasási tendenciákat, az anyagi helyzetet. Azonban mivel a történet annyira kidolgozott, az ábrázolt világ annyira hiteles, a kivitelezés pedig pazar, ott bujkál bennem – igen, lehet, hogy egyedül vagyok ezzel – a veszteség érzése. Megérdemelne a gyűjteményes Theo maradandóbb formát is, mint ami most neki adatott. Könyvként vizionálnám, nem magazinként. Sóhaj. Magyarország. Pont.

Igyekszem napirendre térni a magazinformából adódó hiányérzetem fölött, és az egykötetesség három további aspektusával zárnám a kritikát.

Címlap. Mivel magazinról van szó, pár hét, és huss! már nem is lehet kapni. Fokozott a verseny a vásárlók figyelméért. Ebből a szempontból a címlap színvilágának minimalizmusa és geometrizmusa szerintem kevés ahhoz (bármennyire jól néz is ki), hogy a mai címlaptrendekkel konkurálni tudjon, és elérje, hogy a kiadványt levegyék a polcról. Másrészt pedig a címlap mély és igényes. A cikkindító helyzetemhez (strand, metró) visszatérve: a képregényolvasási szokásainkkal a lábáról levett ellenkező neműt, akit épp most ismertünk meg, egyenesen elkápráztathatjuk a Theóért nyúló kéz részleteinek felfedésével, együtt bogarászásával, miközben összekoccan a fejünk. A szimbolika magyarázásával, és ebből eredően a Theó világának ismertetésével pedig első randi pipa.

Papír. Nem is a magazinformát, puha fedelet, újságospolcról lekerülést sajnálom a legjobban, hanem a papírt. Azt a gyönyörű matt papírt, amire a korábbi részek  lettek nyomtatva. Sajnos nem értek a papíroknak sem az összetételéhez, sem a tulajdonságaihoz, az árához meg végképp, csak azt látom, hogy a gyűjteményes Theo fakóbb és sötétebb egyszerre. Részletek, amelyek pont Vári Tomi ecsethasználata révén váltak felfedezhetővé, elvesznek az új kiadásban.

Történet. Milyen világ ez! Magával ragad egyrészt az átgondolt szerkezet, az egészoldalas megállj-képek, a flashback az elején – kár, hogy később olyan céltudatosan lineális lesz a történet. Csak lapoz az ember és lapoz. Milyen világ ez! Mocskos, ahogy kell; víz nélküli, ahogy az ember nem is gondolná; és mindenekfelett elkeseredett. Az elsivatagosodás és az energiaválság ugyanolyan reális jövőképek, ahogy a hibridek, azaz félig ember, félig állat, de emberi tudatú lények megjelenése, akik mellett a kisembernek (Theo) semmi esélye sincs. Persze a kisember is csak módosítva (sötétebb verzióban) képes életben maradni, de azt is csak addig, amíg meg tudja venni az energiát. Prometheus Fish ártatlan bája és naivsága pedig imádnivaló.

+1 Szöveg. Igen, végre igazi mondatok, hiteles reakciók, emberek által használt nyelv. Kevés monológ, sok irónia.

Szép Eszter