Amerika Kapitány: A Tél Katonája

A Vasember mellett a Marvel másik telitalálata Amerika Kapitány volt – vettek két karaktert, akik korábban nem voltak kimondottan ismertek vagy népszerűek, és megszerettették a nagyközönséggel. A siker receptje talán az volt, hogy fogták ezekben a figurákban azokat a jellemvonásokat, amik működtek, és ezekre helyezték a hangsúlyt, illetve könnyedén, izzadságmentesen beismerték azokat az ismertetőjegyeket is, amik nem működtek.

Vasembernek már a trilógiája is lezárult, Amerika Kapitányt azonban most láthatjuk másodjára saját filmjében. Az első filmen nagyon sokat dobott a közeg, amelyben játszódott, így kíváncsian vártam, hogy boldogul Steve egymaga napjaink világában. Elvégre míg a jó Kapitány kómában feküdt, mégis embert küldtünk a Holdra, szondát a Marsra, illetve a Naprendszeren túlra, kialakítottunk egy egész világot behálózó információs hálózatot, és úgy egyáltalán, rendesen megváltoztattuk a világot, előnyére és hátrányára egyaránt. Egy szó, mint száz, Steve úgy érezheti magát, ahogy egy névrokona, bizonyos Buck Rogers – saját közegéből a jövő világába került, ahol régimódi mivolta mégis hasznosnak bizonyul.

Ennek a jellemzőnek a fontosságával az alkotók is tisztában vannak – mielőtt újra találkoznánk a karakterrel, jöttét fanfárként harangozzák be Alan Silvestri első filmben használt traktusai, melyek egyébként szemben állnak Henry Jackman komorabb aláfestő zenéjével. Steve lelkiismeretesen megtesz mindent, hogy beilleszkedjen a világunkba: minden hajnalban együtt fut az új háborúk veteránjaival, listát készít a bepótolandó dolgokról, elmegy a tiszteletére létrehozott kiállításra, illetve meglátogatja a halálos ágyán fekvő Peggy Cartert is – ami egyébként a film legtorokszorítóbb jelenete.

Emellett továbbra is lelkesen harcol a bajba jutottakért – kár, hogy napjainkban morális szempontból már semmi sem fekete-fehér, semmint inkább egyhangú szürke. Ennek következtében összetűzésbe is keveredik Nick Furyvel, miután az utóbbi egy olyan túszmentő akcióba küldi hősünket, ami több volt, mint aminek látszott. Apropó, túszmentő akció: bár elsőre kicsit nagy ugrásnak tűnik, hogy a Kapitány legősibb ellensége, Vörös Koponya után a legújabbat, a Tél Katonáját kapjuk, az első harcjelenet során találkozhatunk Batroc-kal, és hirtelen megértjük, miért is döntöttek így a Marvel fejesei.

Félreértés ne essék, Batroc ezen inkarnációja nem gagyi – igaz, nem is vehető kimondottan komolyan -, nem több, mint egy egyszerű gyalog, aki harctudásával képes megizzasztani a Kapitányt. Persze, Batrocban van valami régimódi tisztesség, ami a Kapitány szövetségeseiben nincs meg – így aztán hősünk nem csak Furyvel konfrontálódik, hanem Natasha „Fekete Özvegy” Romanovval is. Szerencse, hogy Steve összehaverkodott a tüzérségi sokkjából gyógyuló Sam Wilsonnal, különben hősünk roppant magányos lenne.

Nem mintha Fury örömében kavarná a szart, egyszerűen a SHIELD konyháján ez van chilis bab helyett. A helyzetén pedig nem segít, hogy egyetlen szövetségese a politikai intrikákban Robert „szerepeltem A keselyű három napjában, tehát ez egy politikai thriller” Redford. Mert az Amerika Kapitány második része egy akciófilmbe oltott politikai thriller, amelyben a szuperhős szál inkább csak szokatlan fűszerezés.

Ennek köszönhető az is, hogy a régi szövetségesek közül a SHIELD-et láthatjuk viszont – ebben nincs semmi meglepő, Steve-et már a képregény világában is szorosabb kötelékek fűzték ehhez a szervezethez, mint Hulkot vagy Pókembert. Így kap több szerepet Nick Fury, mint eddig bármikor, és ennek köszönhetően láthatjuk viszont Natasha Romanovot is. Ugyan a Marvel eddig mintha igencsak ódzkodna egy önálló Fekete Özvegy filmtől, azért igyekszik minél többször szerepeltetni a karaktert – ha már itt tartunk, rejtély, hogy miért nem ő cameózott a Thorban Sólyomszem helyett, bár ott talán mindegy is lett volna. De a korábbi filmekből több további kisebb karaktert is viszontláthatunk. Egyedül Coulson ügynök hiányzik a képből, de ő is csak azért, mert a Marvel előbb megölte őt, majd megbízta, vigye el a tévésorozatát a hátán, ahelyett, hogy Alaszkába helyezte át volna.

Mit lehet mondani még az Amerika Kapitány második felvonásáról? Hát, a történetről nem sokat – no, nem azért, mert nincs, hanem mert tényleg egy politikai thriller, így Steve-nek egy egész katonai bázisra való fordulaton kell átverekednie magát. Ezt pedig hihetetlen profizmussal teszi, az akciók ugyanis energetikusak és jól megkoreografáltak, különösen Sólyom repkedései sikerültek emlékezetesre – egyedül a Kapitány és a Tél Katonája végső összecsapásán éreztem azt, hogy igen, pepitában ugyanezt láttam az első részben.

Akad még számtalan utalás Marvel Univerzumra és azon kívül, kötelező Stan Lee cameó, sci-fi és kémfilmek mezsgyéjén egyensúlyozó technika, illetve a műfaj cinizmusa ellenére az emberekbe vetett hit és bizalom. Az első film ugyan jobban megfogott hangulata miatt, Anthony és Joe Russo testvér- és rendezőpárosa azonban megtesz mindent, hogy a közegéből kiragadott figura megtalálja a helyét.

Egyedül az újfent kötelező jellegű stáblistás jelenetet éreztem ügyetlennek – sok, hosszú és egymaga próbálja megelőlegezni a második Bosszúállók filmet. De ez a jelenet inkább kapcsolódik a világhoz, mint a szóban forgó filmhez.