Alien: Covenant

Kezdjük az elején: szép képeket és erőteljes alakításokat kapunk az új Alien filmben, ugyanakkor ezek sem tudják feledtetni velünk, hogy ezt a történetet már egyszer láttuk. Még nagyobb gond, hogy úgy tűnik, Ridley Scottot sem érdekli már különösebben sem a karrierjét elindító idegen, sem a Prometheusban megpedzegetett emberiség eredete. Ehelyett valójában az foglalkoztatja, amit már érintett az első Alienben, de amit igazából a Szárnyas fejvadászban fejtett ki: hogy hol ér véget a gép, hol kezdődik az ember, az ezzel járó összes morális kérdéssel együtt. Persze az köztudott, hogy a folytatások mindig veszik azt, amik az első részben működtek, és azt megszorozzák kettővel. Ez pedig a Prometheusban Michael Fassbender volt.

Michael Fassbender pedig zseniális a kettős szerepében, sőt, akkor a legkiválóbb, amikor saját magával szerepel. De igazából egyik színészre sem lehet különösebb panasz, így Katherine Waterston, Billy Crudup és az eddig főleg komikusi szerepeket elvállaló Danny McBride is kiváló alakítást tesz le az asztalra. A világűrt rég láttuk ennyire impozánsnak filmvásznon, az idegen bolygó gyönyörű a tomboló elektromos viharaival, és az űrhajó is egy emberi léptekkel felfoghatatlan távolságok átszelésére tervezett monstrum, nem pedig egy másik közegbe átültetett repülőgép. A Prometheus idióta tudósainál mindenképpen szimpatikusabb karaktereket kapunk, talán azért is, mert jóval több józan észt adtak nekik a forgatókönyvírók. Igaz, én azért bevezettetném komolyabb sci-fi filmek esetében, hogy a felderítő csapat akkor is védősisakot és saját oxigéntartályt viseljen, ha a légkör összetétele megegyezik a miénkkel. Elismerem, azért ez nem a „barátkozzunk az agresszív kígyóval” kategória, de akkor is.

Azonban a pozitívumai sem tudják elfeledtetni velünk, hogy az új film semmit nem ad hozzá az eddigiekhez, még akkor sem, ha jóval kompetensebb a legtöbbjüknél. Mert mondhatjuk, hogy ez egy érdekes Alien, Aliens és Prometheus hibrid, de valójában valahol még el is vesz mindháromból. Egyrészt azért, mert a xenomorf talán sosem igényelt konkrét eredettörténetet. Idegen volt ő a szó legszorosabb értelmében, és az eredetét övező titokzatosság csak hozzátett ehhez a tulajdonságához. Persze lehetnek ők biológiai fegyverek, de ez esetben nem ártana, ha a teremtőik vesznének homályba, és csak itt-ott villanna fel valami, ami egy emberek által felfoghatatlan civilizációt sejtet. Sajnos az Építők még annál is kevesebbek, mint amilyeneknek a Prometheusban tűntek.

A régi filmek vonzerejét részben az is adta, hogy az alkotót többet sejtettek, mint amit megmutattak: pont annyi, vagy annyival több derült ki róluk, ami még teret engedett a fantáziánknak. Itt a fordítottját kapjuk, de úgy tűnik, manapság mindent meg kell magyarázni, szájba kell rágni, az összes rejtélyt egy csettintéssel megoldani. De ha ki is emeljük a filmet az Alien-kánonból, akkor válik nyilvánvalóvá legnagyobb bűne: rég láttam már egy ennyire kompetensen elkészített filmet, ami nem mozgat meg.

De miért emelnénk ki, amikor a film feladata pont az, hogy hidat képezzen két rész között? Csakhogy pontról pontra követi a régi alkotások történetét, így az összes fordulatot már messziről látjuk, bármilyen kegyetlenek is. Az Alien: Covenant pozitívumairól sok olyan film is példát vehetne, amik pedig egész kellemes szórakoztatást nyújtanak hibáik ellenére, ám velük ellentétben ennél az alkotásnál leginkább a bennünk maradt hiányérzetre fogunk emlékezni.