A majmok bolygója: Háború

Őszinteség. Azt hiszem, ez az egy szó az újraindított sorozat sikerének kulcsa. Az új A majmok bolygója trilógia ugyanis nem akar mást, mint köntörfalazás nélkül elmesélni egy történetet két faj konfliktusáról, ehhez pedig nem hajlandó a kompromisszumokra.

Ez üdítő változatosság egy olyan korban, ahol a legtöbb filmet mintha patikamérleg segítségével készítenék el. Ahol a következő résznek mindenképpen nagyobbnak kell lennie az előzőnél, így ha az elsőben negyedórát harcoltak tízszeres túlerővel, akkor a folytatásban félórát százszorossal. Ha ezt a logikát követnénk, akkor Cézárnak az új részben egymillió majommal kellene szembe szállnia tízmillió emberrel, mégpedig tankokon, tengeralattjárókon, siklórepülőkön és kengurukon.

Csakhogy a valóság nem ilyen, így a háború borzalmait sem abban mérik, hogy ki hány katonával az oldalán ront neki az ellennek. Éppen ellenkezőleg. A kiszolgáltatottságban, abban, hogy bár megnyertünk egy csatát, a következő napon mégis elveszve, egyedül találjuk magunkat. Az árulásokban, a kényszerű döntésekben, és a felismerésben, hogy két fél szembenállása még nem jelenti azt, hogy a közülünk valók a mi oldalunkon állnának. Mert bár a film nem köt kompromisszumokat, a szereplői bizony gyakran, és sokszor akkor buknak el, amikor erre képtelenek.

Mert valójában mindenki csak élni szeretne, és ha az nem megy, akkor túlélni. A háború, az életeket követelő és másokat megnyomorító háború ugyanis nem a nagy eszmékről szól, hanem azok elvesztéséről. Így ha a harmadik rész címéből kiindulva nagy csatákat képzelünk magunk elé, akkor meg fogunk lepődni, ugyanis talán ez a sorozat egyik legcsendesebb, legszemélyesebb része.

Nem kell félni, csatákból nincs hiány, de még több van fájdalomból és őrületből, aminek egyaránt okozója és szenvedője Woody Harrelson Ezredese. Tudom, talán ordas nagy klisé egy háborús film katonai vezetőjét az Apokalipszis most Kurtz ezredeséhez hasonlítani, de erre sok helyen az új rész rá is játszik. Márpedig Harrelson Ezredese egyszerre egy minden civilizáltságát levetkőzött őrült és egy szánalomra méltó roncs. Ő az egyik oka, hogy ennél a filmnél nincs értelme emberségességről beszélni, mert az már egy elfogult kifejezés. Használjuk inkább az empátiát.

Mert az empátia megtalálható emberben és majomban egyaránt, ahogy megtalálható az önzés és a gyűlölet is. A film jól bemutatja az emberi – és majom – természet fonákságait, hogy sokszor azok élik le inkább rettegve életüket szolgákként, akik korábban a béke helyett a háború mellett tették le a voksukat. Hogy sokszor pont azokat áldozzuk fel, akikért harcolunk. A film üzenete mégis mindezek ellenére egyértelműen az, hogy az élet felbecsülhetetlenül értékes, és a könyörület az egyik legértékesebb tulajdonság. Csak ezt egyszer sem mondja ki vagy rágja szánkba.

Pont ez a hozzáállás az, amitől működik az összes karakter, mint a néma lány Nova, aki máshol megmentendő ártatlan lenne, vagy Rossz Majom, aki humorforrásként könnyen válhatna az egyik legidegesítőbb szereplővé… csakhogy ő is áldozat, aki ennek ellenére segíteni szeretne. Talán pont az menti meg, hogy a filmkészítők mindegyik karakterük iránt empátiával viseltetnek, és így számtalanféleképpen mutatják be, hogyan lehet elbukni, és hogyan lehet talpra állni.

Pont ez teszi szeretővé és hihetővé a filmet. Mind a váratlan meglepetések, mind a komor hangulat a történetet szolgálják, és nem hatásvadászatból alkalmazzák őket. De, mint mondtam már, az őszinteség a legnagyobb erénye a sorozatnak.

Facebook Hozzászólások