Ultimate News #116

Nos az Ultimatum elérte Pókunkat is. Az igazat megvallva az Ultimatum csak az utolsó oldalon „tűnik” fel, azt is csak az esőből gondolom. Jó kis szám ez. Érdekes, nekem személy szerint tetszett. Nem csalódtam benne, mivel semmi követelményem nem volt ezzel a résszel kapcsolatban. Simán csak bemutatja Peter egyik „átlagos” napját, hogy mi történt mielőtt ez az egész elkezdődött. Van egy jelenet, ahol May néni éppen az igazgatóval beszél, hogy Gwen visszatérhessen a suliba. Egy picit vicces lett az egész, de jó értelemben. Máshogy az a beszélgetés nem is játszódhatott volna le. Vendégszerepben van Johnny Storm, vagyis a Fáklya, aki randiről lépett le, és összefutott a Keselyűvel. A borítóról tudhatjuk, hogy a Póknő is visszatér, és vissza is tért, és ki is üti a Keselyűt. Itt egy érdekes, mondhatni vicces jelenet játszódik le Fáklya és a Póknő közt, ami a Póknőnek elég kényelmetlen, és le is lép végül. Ami igazán zavart ebben, hogy nem sokat tudtunk meg, hogy hol volt, mit csinált, mit keres megint New Yorkban a Póknő, de gondolom, a következő számban kiderül ez is, vagy a későbbiek folyamán. A rajzok jók lettek. Immonen egyre inkább belejön a rajzokba. A Póknő is jól sikerült, bár lehetett volna egy picivel talán jobb is, de összességében a rajzok jól sikerültek. A történetben nincs semmi nagy durranás végül is. Laza kis bevezető szám, amiben elindít egy-két szálat, amit majd Bendis ki fog fejteni. Remélem, hogy a következő szám szintén jó lesz, sőt még jobb is. Kíváncsian várom már a folytatást. Azt még a végére hozzáfűzném, hogy talán sokaknak ez a szám azért nem fog tetszeni, mert volt már jobb is, és végül is semmi érdekes nem történt, leszámítva 1-2 dolgot. De ha azt nézzük, hogy ez még az Ultimatum-ot közvetlenül megelőző eseményt mutatja be, akkor egy rossz szavunk nem lehet, mivel nagyon valósághűre sikeredett, mert mégis hogyan máshogyan telhetne egy „átlagos” nap? Ezért ne várjunk sokat ettől a számtól. Jó bevezető. Nekem tetszett.
Sztori: 8,5 / 10
Rajz: 9 / 10
Összesítés: 8,75 / 10
Írta: Polgár Csaba

A mostani számmal végre Pókember is beszállt az Ultimatum-ba, illetve majd csak a következő számtól, mert ez csak az előkészítése, de ez már csak részletkérdés. Nagy volumenű sztorihoz híven Bendis csak az alapokat fekteti le, amivel az elkövetkező 6-7 részben foglalkozni fog. Feltűnik a színen a Clone Saga óta nem látott és nem emlegetett Póknő, egy elég ütős kis felvezetésben. Itt van még Fáklya is Póknő mellett, amint ketten, méghozzá Peter nélkül, ellátják a Keselyű baját. Kíváncsi vagyok Bendisnek vannak-e későbbi tervei kettejük „kapcsolatával”, ugyanis Johnny belezúgott Jessicába. A csata egyik képkockáján feltűnik a szintén rég nem látott Fenegyerek, akinek most nem jutott több szerep. (Tényleg??? Hol? – Maniac) Sok minden nem történik, a füzet nagy része Fáklya és a Póknő találkozása körül forog. Az elején Johnny randevúja remekül megírt kis jelenet, az utána lévő akció pörgős, látványos, az utolsó harmad pedig már az Ultimatum első számába vezet minket, összejön a kis csapat, és elindulnak a városba. Az utolsó oldal különösen tetszett, kellő feszültséget teremt a következő számhoz, és minden panellel egyre nagyobb drámai fokozással mutatják a vihar közeledtét. Stuart Immonen rajzaival nincs semmi gond, ismét kiváló munkát végzett, reméljük, még jó darabig megtartja ezt a szokását. Magával a számmal sincs semmi gond, első résznek tökéletesen megfelel.
Értékelés: 4 / 5
Írta: Liesinger Dávid

Ultimatum #2

Sokan sokfélét mondtak már az Ultimatum 2. számáról. Sokan meghalnak, és valóban igazzá válik a sokat ismételt szlogen, hogy senki sincs biztonságban (különösen a két szőke, isteni harcosunk). Merész egy sorozat ez, ezt meg kell hagyni. Hogy jó-e, vagy sem, azt nehezen tudom eldönteni egyelőre.
Írta: Hannibal Tabu

Egyetlen szó ugrott be nekem az Ultimatum 2. számának lapozgatása közben: hülyeség. És ezt nem amolyan gyerekes gúnyolódásnak szánom, hanem halálkomolyan értem. Ez a szám annyira sekélyes és ostoba, hogy a „hülyeség” szónál találóbban egyszerűen nem lehet jellemezni. A cselekménytől a rajzokon át, itt aztán minden kiérdemelné minden idők legegyügyűbb képregényének címét. Ilyen mélyre képregény a The Ultimates 3 óta nem süllyedt. A sztori szerint éppen a New Yorkot sújtó katasztrófa után vagyunk, és a hősök nagy része a romok takarításával foglalatoskodik. Az Újvilág fontosabb karakterei fel-alá járkálnak a városban, és a társaikat keresik. Immár nyilvánvaló számomra, hogy ez a mini végig arról fog szólni, hogyan gyilkolászik le mindenkit Magneto, és ez engem, az olvasót, meg kéne, hogy rázzon. De ahogy a hősök egyik pillanatról a másikra meghalnak, aztán ott is hagyjuk őket… Nos, az minden, csak nem megrázó. A szánalmas cselekményvezetés csak még rosszabbá teszi a helyzetet. Loeb valahogy így írhatta ezt a történetet: 1) Mutassuk meg a szenvedő hőst. 2) Legyen valami fura, oda nem illő párbeszéd. 3) Mutassuk a halott hőst, aztán váltás máshova. Majd ismételjük ezt a végtelenségig. Végül okádjuk el magunkat. Egyre-másra követik egymást az idétlen pontok a sztoriban. Mostanra például Thort és Valkűrt mint a képregénytörténelem egyik legnagyszerűbb párjaként kellene látnunk, hogy átérezzük, ahogy a mennydörgés istene hogyan zúzza le a Valhallát, hogy megmentse halott szerelmét. Ahelyett, hogy mondjuk inkább New Yorkban segédkezne. Aztán ott van még az a hülye (már megint ez a szó, igen) jelenet Reed Richardsszal is, aki nem hajlandó elhinni, hogy Magneto áll a támadás mögött a számtalan megcáfolhatatlan bizonyíték ellenére sem. Aztán megjelenik Zarda is, csak hogy emlékeztessen minket a szintén borzalmas Ultimate Power történéseire. Ja, és van még néhány olyan párbeszéd is, ami ismét rávilágít arra, hogy Tony Stark alkoholista. Csak hogy nehogy elfelejtsük. Loeb teljesen értelmetlenül és a tisztelet csírája nélkül kezeli tehát az összes karaktert. És ha már a párbeszédek szóba kerültek: megint kapunk pár olyan figurát, akik ide-oda járkálnak, és összefoglalják az eddigieket. Az első oldalon például Pókember mondja el nekünk, mi történt az előző számban, majd később Sólyomszem és Fullánk is ledarálják Jan és Hank kapcsolatának lényegét. Iszonyatos. Az egyetlen jelenet, ami már majdnem elfogadható, az Magneto és Xavier összecsapása a szám végén, de még az is csak egy tucatpárbeszéd, amilyenre volt már ezer példa kettejük között más X-Men sztorikban. Na és itt vannak még a rajzok. Általában szeretem David Finch alkotásait, de itt még ő is csak árnyéka volt önmagának. Persze, annyira nem rossz, mint a sztori, néhol valóban tetszetős, de akad pár komoly ballépés. Rögtön a szám elején kapunk például egy egészalakos képet Carol Danversről, akinek gigantikus mellei nőttek, továbbá iszonyatos erőre tehetett szert, mert mindkét kezében lazán megtart egy-egy batár nagy gépfegyvert. És mindezt egy amúgy békés kis kórházban. Finch Helája hasonlóan nevetséges, és amúgy sem illik egyáltalán a holtak istennője az Újvilágba szerintem. A Valhalla sem elég részletes, főként csak ködből áll a háttér. Szerintem maga Finch sem tudta, milyen is legyen ez a helyszín. Azért van egy tényleg pofás oldal is, amikor is Haspók egy emberi tetem maradványaiból falatozik. Az a jelenet valóban ütött, és meg kellett néznem a borítót, rajta van-e a szülői figyelmeztetés. Összességében nagyon, nagyon, NAGYON kevés pozitívum van ebben a számban. Nem tudom, vajon azért van-e ez a minőségbeli visszaesés, hogy így szimbolizálják az Újvilág jelenlegi zuhanórepülését, vagy egyszerűen csak egy újabb összecsapott munkával van dolgunk, mint a The Ultimates 3 esetében. Akárhogy is, nem ajánlom senkinek ezt a képregényt, hacsak valaki valamilyen perverz ok miatt nem vonzódik a mostani Loeb-művekhez.
Értékelés: 2,7 / 10
Írta: Bryan Joel

Oldalak: 1 2 3 4