Szerelem első kettőslátásra – Batman: Fehér lovag (dupla kritika)

Dupla kritikával jelentkezünk a Fumax kiadó legújabb Batman kötetéről, a Fehér Lovagról.
Az egyik sarokban Pusztai Dániel, a másikban Lénárd László. Az összecsapás elkerülhetetlen, és ebből az összecsapásból csak az olvasó kerülhet ki győztesen!


KETTŐSLÁTÁS

Akadnak képregények, amelyek teljesen újraértelmezik az adott figurát, olyannyira, hogy az lesz az etalon a következő történetek számára. Akadnak olyan képregények is, melyek csak egy történet erejéig forgatják ki a karaktert, de ez által mégis egy új oldaláról ismerjük meg hősünket, és kicsit másképpen nézünk a fősodorbeli inkarnációjára – ilyen volt Mark Millar Superman: Red Sonja is. Mindkét esetben tudjuk a szabályokat – egyik illeszkedik a kontinuitásba, a másik egy újat hoz létre magának. A siker kulcsa az, hogy az addigi történetek esetében el tudjuk hinni, hogy ez a karakter az adott körülmények között ilyenné válik, vagy esetleg mindig is ilyen volt.

Sean Murphy Fehér lovagjának alapkoncepciója az, hogy mi lenne, ha Joker hirtelen visszanyerné az épelméjét. Ez érdekes ötlet, mert az emberben felmerül, milyen lenne a Bűn Bohóchercege, ha sosem vesztette el volna józan eszét. Olyasmi ez, ami saját alternatív univerzumért kiált, mert Joker annyira összeforrt az őrülettel, hogy ha meggyógyulna, a tettei súlya alatt hamar megtörne.

Emlékszem, az első általam olvasott Batman képregényben megnyomorított egy ártatlan, fiatal lányt, majd durván bántalmazta az apját. Ez volt A gyilkos tréfa, az első magyarul megjelent Batman képregény, amit nem sokkal később a Halál a családban követett, ahol Joker félholtra veri majd felrobbantja Jason Toddot, az akkori Robint.

Joker mindig is maga volt a megtestesült, vegytiszta gonoszság, mindegy, melyik inkarnációjáról beszélünk. A rajzfilmsorozatban éppen akkora rohadék volt, amit még elviseltek az akkori cenzorok, de kétségünk sem volt afelől, hogy egy velejéig romlott pszichopata. Ugyanez igaz volt a filmbeli változataira, akár Jack Nicholson, akár Heath Ledger vagy Joaquin Phoenix játszotta el – ó, igen, az utóbbi esetében láthattuk szomorú háttértörténetét, de az eredmény akkor is egy emberségéből kivetkőzött szörnyeteg lett. Még Jared Leto Jokere is agyonverte Robint valamikor a DC Moziverzum múltjában. Talán csak Cesar Romero Jokere volt visszafogottabban pajkos és bohókás, de ő egy másik kor szülötte volt, a Gotham sorozatban már egy mániákus őrültet kaptunk.

Az utóbbi időben viszont szinte minden egyes történet arról szólt, hogy Joker mint tesz rá még egy lapáttal korábbi rémtetteire. Az elmúlt évtizedekben ő lett az a szörnyeteg, akinek nincsen gátlásai, akibe szemernyi empátia nem szorult. Aki Morrisonnál a saját szövetségeit öli meg, mert elpuhítják őt, Snydernél pedig Batman családjával tenné ezt, mert azok pedig ellenlábasát puhítják el. Aki a Brubaker által írt első felbukkanásakor is emberek tucatjaival végzett, mert megtehette. Aki Azzarello történetében tömegmészárlásba kezd, amint kijut a börtönből. Aki minden áron azon van, hogy hétköznapi emberből ugyanúgy átalakuljon valami többé, mint Batman, és ezt ugyanúgy a saját döntéséből teszi. Ő az emberiség sötét oldalát megtestesítő, az elé tükröt tartó torz figura, aki még Supermant is képes volt megtörni, nem egy, de két alternatív kontinuitásban is.

Ha a szupergonoszok halálra akarják rémíteni egymást, Joker-történeteket mesélnek.

Sean Murphey-nél azonban más a helyzet. Ez nem lenne baj, hiszen számos megoldás áll rendelkezésére. Ebben a világban Joker mindig is józan maradt. Nem maradt józan, de pályája elején jár, jóval kevesebb áldozattal. Nem pályája elején jár, de most józan és amnéziás, egy tiszta lappal indul. Ám Murphey ezek helyett inkább maszatol. “Sosem láttuk, valójában hány embert ölt meg.” Ezzel a szöveggel áll a média Joker oldalára, és lehetne ez parasztvakítás, ha Murphey nem szőné bele a történetbe Jason Todd halálát is egy visszaemlékezésbe, amiből azt hozza ki, hogy nem biztos, hogy Joker valóban megölte.

Az általunk ismert történetekben bizony végzett vele… és ha itt nem is, akkor is brutálisan bántalmazott egy kamasz fiút.

Félreértés ne essék, egy józan Jokerben rengeteg potenciál van, de azt következetesen kell végigvinni. Az a Joker, aki viszont felgyógyulva rögtön a gothami rendőrséget és Batmant okolja, amiért szörnyetegként bántak vele, majd egy aljas húzással hergeli a Sötét Lovag ellen a tömeget, az alsó hangon is egy számító seggfej. Nem baj, van, ami nem változik, mondhatnánk, csakhogy Murphey ezután kezd bele egy játékba, ahol el kellene hinnünk, hogy Batman jelenti az igazi problémát, ezért Bruce itt erőszakosabb, mint máskor, ráadásul a családjáról is kiderülnek elég meredek dolgok.

Mire kettőt pislogunk, Jokert – vagy Jack Napiert – fél Gotham képviselővé választaná, hogy rendet és békét hozzon a városban, hihetetlen erőforrások jutnak a birtokába, és Batman nem egy szövetségese mellé áll. Értem én, hogy az átlagember megvezethető balfék, de olyan karakterekről beszélünk, akiknek semmi okuk megbízni Jokerben, nem számít, mennyire beszámíthatatlannak tartják Batmant.

Jó, persze, ha az egyik nem rohadék, akkor a másik ugyanígy nem hős, és ez adja a konfliktus alapját. Az ember végzete pedig az, hogy felejtsen, ahogy azt Merlin is megmondta.

De ahhoz, hogy egy karaktert tényleg kiforgassunk, új oldaláról mutassunk be, nem árt következetesnek lenni. Murpheynél Jokert látjuk manipulatív politikusként, visszatekintésekben megtört bolondként, majd a végén őszinte vezeklőként, akivel együtt kellene éreznünk. Nem megy. Ahhoz az itt bejárt út nem elég.

Ez a Sean Murphey történetének Akhillész-sarka, holott egyébként egy pörgős, lendületes, szórakoztató történetről beszélünk, amit nagyon is szépen rajzolt meg, zseniális panelkezeléssel – és szintén dicséret illeti Matt Hollingsworth színeit. Egy ritka igényes, szép kötetről beszélünk, ami egyébként kiválóan mozgat egy tucatnyi karaktert, és Harley-t illetően tesz egy szép csavart. Az akciók jól megkomponáltak, és azokat szépen ellensúlyozzák a csöndes jelenetek. Az egyik karakter sorsa szívfacsaró. Kár, hogy a főkoncepciót nem gondolta át jobban.

A Batman: Fehér lovag azon történetek egyike, ahol kettőslátásunk van. Egyrészt egy szórakoztató és lendületes képregényt olvasunk, ami gördülékeny és energiával teli. Másrészt viszont sosem tudunk igazán hinni az alapkonfliktusban, és így sosem kerül igazán közel hozzánk.

Pusztai Dániel


SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA

Sean Murphy, a Fehér Lovag író-rajzolójának alkotásaival találkozni éppen olyan, mint amikor átütő szerepben látunk egy-egy színészzsenit, olvasunk egy-egy regényt, látunk egy színdarabot, hallunk valami muzsikát, és azonnal a szerző (rendező stb.) teljes életművét vágyjuk megismerni.

Szerelem az első látásra.

A Joe the barbarian, az American Vampire néhány része, a Punk Rock Jesus, a Chrononauts, a Tokió szelleme és a Wake képi világa is ugyanazt a csak rá jellemző, végtelen mély retro-kortalan hangulatot árasztja, amely elsőre megragad, mert minden tusvonás, az egész esztétika mélyen ismerős, talán mert az 19(60?)70-80-as évek rajzokba sűrített Zeitgeist-jét mutatja meg.

Saját DC-univerzumának, a Murphyverse-nek első műve, a Fumax által szokás szerint nagy igényességgel, kemény kötésben, felülméretezett formában kiadott, ismert regényíró-kritikus (Sepsi László) által fordított Fehér Lovag is ezt a retro-kortalan hangulatot árasztja mind rajzban, mind történetben.

Ha Kóbor Róbert nem említi, hogy J. M. DeMatteis már kijátszotta a “going sane”, “megnormálisodni”-kártyát a Legends of the Dark Knight 65-68-as számaiban, magamtól a fülszöveg olvasásakor (“Egy olyan világban, ahol Joker kigyógyult őrületéből és gyilkos hajlamaiból, az immár Jack Napier néven ismert férfi nekilát, hogy helyrehozza korábbi gonosztetteinek következményeit.”) csak ál-megnormálisodások jutottak volna eszembe. Ám míg előbbiben Joker azért lesz hétköznapi ember egy darabig, mert azt hiszi, agendája nemezisének halálával véget ért, jelen esetben… Egészen másért.

A nyolc füzetet magába foglaló “elseworld”, azaz saját univerzumú kötetre jellemző, hogy “nem-jellemző”. Szinte minden jól ismert szereplő, Gordon felügyelő, Harvey Bullock, Batman, Robin, Éjszárny, Harley Quinn, Mr. Fagy karakteridegen pillanatokat tartogat az olvasónak. Olyan tetteket, amelyeket a kánonban megismert alakok biztosan nem cselekedtek volna meg. Néhány ilyen pillanat nagyon durván idegen, lásd Robin megkínzatásának végét, ez talán a kulcs, hogy megértsük, ez nem az általunk ismert Batman-univerzum.

Mivel ez a nem-jellemzőség a kötet általában vett jellemzője, elsimulnak a hullámok, egyik szereplő karakteridegensége se tűnik ki a többi közül, hiszen ahol minden kivételes, ott valójában minden átlagos (lásd a Monty Python kerékpárszerelő-ember szkeccsét).

A sztori másik jellemzője, hogy minden elem ismerős valahonnan, akár Marvel-, akár DC-történetekből, végig van egy sejtelem, hogy az író nem-eredeti ötletekből készít a végére egyedi érzetűvé váló, sajátos hangulatnyomot maga után hagyó művet.

Batman a történet elején a LotDK-Venom-sztori bedrogozott “hősére” emlékeztet, egyben az Különítmény Hulkjára, aki csak romokat hagy maga mögött, akit előbb vagy utóbb be kell zárni, hogy ne vigye pusztulásba a várost, Gotham-et. Jokerben, az első Tim Burton-féle Batman-filmből vett névvel, Jack Napier-ben nehéz nem a Norman Osborne-Zöld Manó-féle normalitás-őrület viszony látni, ahol a normális én nem emlékszik az őrült én által elkövetett rémtettekre, de néha visszavált őrültbe, ahol a fixa idea egy másik “szuperentitás” elpusztítása, és ehhez az eszköz a politikusi pálya. A Fehér Lovagban benne van a Gyilkos tréfa, A Sötét Lovag visszatér gondolat-hangulatvilága, megoldásai, a “náci-kártya”, a Gotham Central, és még sok minden más, és sok minden nincs benne, nincs benne például a Szép Eszter által a Geekzen ecsetelt traumatikus Batman.

Sean Murphy és Matt Hollingsworth műve mindezzel, emellett a nagyon ritkán feltűnő, fancsali humorral, az esetleges történetvezetéssel, a kötet végén néhány lapon követhetetlenné váló jelenetekkel, a legvégén elhangzó közhelyekkel együtt szerethetővé válik.

Talán mert ennek a történetnek, hiába úgy tűnik, nem is a nagy nevek az erőterei, hanem a kiemelkedően megformált Éjszárny, Batgirl, Harley Quinn, a Bolond Kalapos, Mr. Fagy és az emlékezetes módon ábrázolt Gotham városa. A mellékszereplők és a környezet ellopják a főszereplők orra elől a show-t, mint Brad Pitt és a korabeli Los Angeles látványa DiCaprio elől a Volt egyszer egy Hollywoodban.

Sean Murphy bár a kezdetektől omega-szintű képregényrajzoló, ezzel a művel nem vált omega-szintű Batman-íróvá, mint amilyen Alan Moore, Jeph Loeb vagy Frank Miller, a Fehér Lovag összhatása és utóíze révén mégis sokáig fennmaradó hangulatot árasztó, többször újraolvasható , amolyan “jó a polcon tudni”-érzetű kötet.

Lénárd László

Cím: Batman: Fehér lovag
Szerző(k): Sean Murphy, Matt Hollingsworth
Kiadó: Fumax
Ár: 5995 4800 Ft
Formátum: keménytáblás kötet
Terjedelem: 216 oldal
Megjelenés: 2020.02.29.
Megvásárolható: Könyvesboltok és Képregényboltok
Online vásárlás: fumax.hu szukits.hu
Bevásárlólista: Loading

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: