Szemle – 2012. tavasz

[toc]

Teddy Ted

Ép testben ép lélek. Latin közmondás, mégis mindig a hetedikes orosz tankönyv egyik fejezete jut róla eszembe, az ifjúság elé rakott minta férfiak és minta nők mottója. Feszülő izmok, kiváló tanulmányi eredmények. A szocialista realizmus fennmaradt köztéri alkotásait csodálva azt hihetnénk, ilyesmikkel csak a világnak ezt a felét oltották.
Ezt gyönyörűen cáfolja a magyarul is kiadott Teddy Ted kötet. Tapintható a francia Vaillant szerkesztőség azon igyekezete, miszerint az ifjú olvasók elé követendő példát állítsanak. Tekintve, hogy a Vaillant a Francia Kommunista Párt gyermekmagazinja volt, az ilyen szándékot tekinthetjük akár műfaji követelménynek, de ha abból a szempontból nézzük a képregényt, hogy ez egyúttal egyértelmű elhatárolódás az amerikai szennyképregénnyel szemben, akkor kesereghetünk egyet azon, hogy a franciáknak bezzeg lehetett így és nem kellett beérniük irodalmi művek zanzásításával.

Teddy Tedet olvasva a magát kicsit tudatosabban vizsgáló olvasóban felmerül: vajon mi és velünk együtt az egész világ lett ilyen velejéig romlott és cinikus, amiért nem tudjuk felhőtlenül, cacogás nélkül végigolvasni egy tisztalelkű, önzetlen ember kalandjait?
Válasz helyett inkább keressünk további fogást a főhősön magán: nem csak tökéletes jelleme nehezíti meg az azonosulást (most őszintén: ki kedveli igazán Supermant?), hanem valószínűleg kifejezett alkotói szándéktól vezérelve Teddy érzelmei végig tartalékon pislákolnak (helyette kapunk „kötelességet” és „tiszteletet”), ezt legkifejezőbben a rajzok fejezik ki: a cowboy szája szinte mindig csukott – még akkor is, ha beszél.

De tegyük félre a makulátlan Teddy Tedet egy rövid időre és lapozzuk újra a képregényt: Néhány oldal után az olvasó számára lejön a fent talán túlságosan kidomborított oktató jelleg, majd ha ezen túl tudja tenni magát, akkor megadhatja magát a fordulatos sztorinak, a jól megírt és kidolgozott mellékszereplőknek és a részletes, precíz és pontos rajzoknak. Az ínyenc e mellé bepillantást nyer a képregénytörténet egy szeletébe, megismerkedhet egy érdekes karriertörténettel bíró rajzolóval. Talán nem csak nekik jelent külön örömet kézbe fogni egy francia/belga westernt, amihez sajnos elég ritkán van lehetőségünk itthon.

Végül a magyar kiadásról: a fordítás tisztességes munka, bár meglátszik itt-ott rajta, hogy a szerkesztő, fordító és talán még a beíró személye egy és egészen biztosan osztható személy (Bayer Antal). Az ár/érték aránnyal igazán nem lehet gondunk, ilyen példányszám mellett már az is kisebb csoda, hogy egyáltalán meg tud jelenni a kötet. A Nero Blanco Comix gondozásában ez a második korlátozott példányszámú francia klasszikus (néhány hónapja jelent meg a szintén Roger Lécureux által írt Reménység úttörői első kötete). Őszintén remélem, hogy a modell beválik és bővül a paletta!
SZZÁ

Marvel+ 1. szám

„Marvel Extra. Legendás név. A 90-es évek elején 24 szám jelent meg e cím alatt jobbnál jobb történetekkel. Volt közte Bosszú Angyalai, Fantasztikus Négyes, Vasember, Pókember, X-men és Fenegyerek, valamint helyet kaptak benne olyan nagy események, mint a Titkos háború, az Inferno, a Főnix halála. Kéthavonta jelent meg negyvennyolc oldalon.
Most újra megpróbáljuk feltámasztani ezt a legendát. Újra kéthavonta, újra 48 oldalon, és továbbra is válogatottan jó Marvel-történeteket mutatunk be nektek ebben a Marvel+-ban”.
Máig nem felejtem el az egykori Marvel Extrában megjelent Vasember-történetet, ahogy a többi huszonnégy számot is fel tudom idézni, sokat egészen alaposan, néhányat a benyomás szintjén.
Kellett hozzá az az életkor és az a hiány, ami magát a kort jellemezte. Végül is az a hiány volt a teljesség, a felfedezés öröme sokkal jobban esik utólag, mint a felszínes tudás nyújtotta csalóka tapasztalat. Vasembernek egy könnyű kalandja volt az, kiváló, vékony vonalas, formás rajzokra emlékszem, a történetre nagy vonalakban, a Szellem és a Mesterkém különleges karakterére, ahogy megszilárdul a falban, és Tony egyedi, piros-fehér ruhájára, háromszögletű mellsugárvetőjére.
Most, tizenegynehány év után újra Vasember történettel nyit a Marvel +. (És ebben is van Mesterkém)
Bár a felvezető csodát ígér, nem bontja ki, mit fogunk pontosan kapni. Ezért foglalkozzunk azzal, amit kaptunk az újságosnál.
Amaz a történet háttértudás nélkül is élvezhető, egy epizód Vasember életéből, emez nehezen értelmezhető a magyar kiadásban két kötetben kiadott Polgárháború nélkül, ahogy a Csodálatos Pókember 2011-es számai, és a most megjelent Hihetetlen Pókember első száma se.
A megatörténetek ezzel a hatással járnak, néhány szereplő életére jobban, másokéra kevésbé hatnak. A Polgárháborúnak Tony Stark a főszereplője. (Ő a rossz zsaru, jó zsaru meg nincs.)
A nagy háttértörténet mellett zajlik az állandó karakterek személyes élete. Drámai és érthetetlen dolog történik, Vasember legjobb barátját agyonverik, és a másik legjobb barátja rábeszéli Tonyt, hogy ne engedje szenvedni kómában lévő szerelmét. Csakhogy mindez harminc oldal alatt lezajlik. Bár van felvezetése, de érthetetlen, hogy ha valaki szeret valakit, miért nem ragaszkodik jobban hozzá, hátha esetleg mégis jobban lesz, és nem dönti el napok alatt ezt a kérdést. Nagy akciók történnek közben, zúzás, a Polgárháborúra jellemző rengeteg díszlet-szereplő tűnik fel, nem unatkozhat az olvasó Knaufék írása és Patrick Zircher rajzai között. (Egyedül a kihúzó, Scott Hanna ismerős)
Vasember sikeres karakter. Rajongói vannak, ahogy Pókembernek, Rozsomáknak vagy Jean Grey-nek. Sokan szeretik esendőségét, lazaságát és határozottságát kemény helyzetekben. Régebben egy volt a sok közül, egy Bosszúangyal, Oltalmazó. Most mindenki felett áll a szuperhős-társadalomban, és magányosabb, mint valaha.
A Marvel+ átlagos-jó történetet hoz az első számban. A második számot beharangozó oldalon egy Bosszú Angyalai borító virít, Frank Cho rajza Venomokról, és elesett angyalokról. Egyelőre ígéretes ez az egész füzet, de ahhoz, hogy teljesen beváltsa a reményeket, (lehetőleg egy induló levelezési rovatból) ki kell derülnie, lesznek-e klasszikus történetek, vagy csak „kortárs” sztorikat közölnek.
LL

Pinkhell #8

Furcsa, hogy a Pinkhellről szóló rövid kritika épp az utolsó számra vált az én feladatommá. Pedig lett volna rá bőven alkalmam: a Panelben, majd itt Szemle rovatban több pinkhelles írást szerkesztettem, de (ha eltekintünk valamelyik korai Pinkhellbe írt bevezetőmtől) valahogy mindig másra került kiosztásra. Talán féltem tőle. A Pinkhell pályafutását végigkíséri valamifajta megfogalmazhatatlan feszélyezettség. Nem tudom, hogy a képregény-antológia szerzői, szerkesztői azok, vagy mi olvasók, de talán ez írja le legjobban, azt, ami miatt nagyon sokan nehezen tudják belőni a megfelelő polcra ezt a lapot. Na, de emlékeztetném magam, hogy ez itt nem a memorandum helye, hanem a 8. számé – mégha az utolsó is (ha hihetünk Tikos Péter főnök bevezető sorainak).

Legjobb lesz, ha iskolás módon átlapozgatom a válogatást:
Árva-Szabó Pétert sokszor kritizáltam amiatt, hogy folyamatosan Andersen szerű kisrealista(?) szívbemarkoló mesetragédiákat ír. Nem mintha rosszak lennének ezek, csak éppen nem szerencsés, ha a kezdőoldal neveire pillantva előre megsejtem, milyen kanyart vesz a képregény. Az Elsőkben tett innen egy lépést, a téma merítés már jóval nagyobb: egy sosemvolt múlt jövőjébe invitál bennünket, hogy bemutassa, miként élik meg a gőzgép robotok, ahogy leváltják őket a napelemesek. Az alapprobléma természetesen fiktív, hiszen tudni véljük, hogy a robotoknak nincs tudatuk, lelkük, de némi absztrakcióval megértjük, hogy a történet minden technológiai korszakváltásra igaz. A sejtelmes befejezés helyett én még élveztem volna egy részletesen, jól kibontott változatot is, de összességében az antológia talán legerősebb darabjáról van szó – nem hiába került előre. Kovács Péter designerként van feltüntetve, Kiss János pedig rajzolóként. Őszinte leszek: fogalmam sincs, ez milyen munkamegosztást jelent, de a végeredmény gyönyörű lett. Rögtön az első oldal századfordulós vagy azt megelőző ipari épületei rabul ejtenek, a robotokat változatos plánozás mellett is pontosan, hatásosan ábrázolják. Ezek után kicsit sajnálhatjuk, hogy a későbbi panelekben túl sokszor megúszós jellegű háttereket alkalmaznak.
A Rocksztár leszek, Mama! egy igazán vagány, friss képsor sorozat. Nem igazán követem a netes stripeket, de ebből néhány eljutott korábban hozzám, örülök, hogy szép színesben sikerült néhány oldalt kinyomni. A karakterek gondosan kidolgozottak, mindnek megvan a maga sajátos karaktere. Látszatra, mintha túlságosan is heterogén lenne a társaság, de aki már szemügyre vett / meghallgatott néhány fiatal feltörekvő vagy éppen örök amatőr magyar bandát, az tapasztalhatta, hogy a valóság ennél is meglepőbb variációs készséggel bír. Az így megállapítható realizmus mellett, a jellemek szélesebb skálája változatosabb poénoknak ad lehetőséget! Ez pedig minden strip lényegi eleme. Itt nem is mindig az ún. csattanó ül, hanem sokszor az alaphelyzet vagy éppen az elrejtett gegek, mimikák. A rajzok hibátlanok, de ez a minimum, mert valaminek kárpótolnia kell a stripgenerátor hangulatért (mindvégig változatlan beállítás, egy stripen belül azonos háttérkép) és az arcok következetes balra fordításáért. Ez utóbbiról nem tudom eldönteni, hogy amolyan szándékos punkos lázadás, szimpla képregényes tapasztalatlanság vagy éppen az én készülékemmel van gond amiért igényli az ilyen konzervatív szerkesztési elveket… Addig is, tekintsük úgy, hogy ez a szereplők előre(nem)haladását jelképezi és így már egy rossz szavunk sem lehet.
A Pernyét sok MKA-s rajzoló kipróbálta már. Nem tudom, hogy Szabó Jenő írónak mindvégig egy ilyen Doktor Bubó szerű, hibbant varázsló volt-e az elképzelése vele kapcsolatosan, vagy alkalmazkodott az éppen aktuális rajzoló stílusához, de ezzel a legutóbbi felállással (Fritz Zoltán – rajz, Haránt Artúr – szín) sikerült engem először megnyernie. Talán a sorozat hányatott sorsának köszönhető, de mindenképpen különös, hogy ennyi év után sem tudunk semmit a főhős Pernyéről. Nem csak eredete, története ködös – varázsló, naná, hogy a múlt homályába vésznek ezek – hanem előttünk jelleme, tulajdonságai is azok. Tulajdonképpen nem igazán hatolunk annál mélyebbre, minthogy varázsol, kissé szeleburdi és szeret másokat szívatni. Pedig látszik, hogy Szabó Jenő fejében jóval több van Pernyéről, mint amennyi felszínre kerül.
Töredelmesen bevallom, hogy Halmi Zsolt rajzaival nem igazán voltam eddig kibékülve, de amikor az antológiának A nap végén c. történetéhez értem, elhatároztam, hogy minden előítéletemet félretéve futok neki. Képregényes alapigazságra jöttem rá ismét: így már egészen más! Rajzai ugyanis így már sokkal jobban működnek, a történet nem akad, a szereplők jól követhetőek, néhány kockától eltekintve nem keressük a hibákat/azok nem mutatják magukat. De visszalapozva néhány korábbi munkáját, megállapítható, hogy erős fejlődés tapasztalható nála: a tónusokat és anyagszerűséget jelölő vonalak már oda kerültek, ahova kellenek, az arcok is finomodtak. A történet amolyan „kietlen bolygón rejtély és halál vár” típus, tulajdonképpen nem is tudunk meg sokat arról, hogy mik is ezek a kis labda bigyók, de a néhány oldal csak feldobni hívatott a témát. A tálalás megfelelő, átjön a kívánt kellemetlen félelemérzet. Nem egy vidám történet, de lapozunk egyet és megint Fritz gondoskodik jókedvünkért. A Filmstripek eredetileg a Filmvilágban jelentek meg, de jó látni így egyben is. Azaz, jó lenne egyben látni, mert ez így nem teljes, csak válogatás közülük. Kedvencem a Twilight és Transformers/IKEA. Előbbiben teljesen meglepő, ahogy az unalomig ismert humoralaphelyzeten (fantasztikus, meseszerű szereplők (vérfarkas, vámpír) és a teljes földhözragadtságot jelképező rendőr ütköztetése) nem is tudom pontosan hol csavar egyet, talán éppen csak egy mini arcrándulás az egész, aminek eredményeként megfordul a helyzet és nem a hitetlen rendőr a bumfordi, hanem a fantáziavilágból érkező a tévképzetes őrült sorozatgyilkos. Lehet, hogy nem ez volt az alkotói szándék, de ettől jók a képregények, nekem ugyanannyi jogom van továbbgondolni.
A szerkesztők mindössze egy oldal lazulást adtak és máris betódul arcunkba a Végtelen fallikus űrhajója. Csordás Dániel azt az énjét mutatja, melyet megismerhettünk a Nocturne-ben (rajzstílusa, betűi már a képregényes blogját idézik). Ez a munkája is tele ötletes képi megoldásokkal, a kockák valódi folyamot alkotnak, ami itthon keveseknek sikerül. A körkörös történetnek köszönhetően újra és újra átlapozzuk, tanulmányozgatjuk, amíg rá nem jövünk a történet nyitjára. Én valójában még nem teljesen jöttem rá, de a vége úgyis ugyanaz, a magasztos Uatu nevet nyomorúságos csapdánkon.
A következő történet nem más, mint a régen látott Noname. Már hiányzott is! Jóval sűrűbben kéne vele találkozni, mint az évi egy Pinkhellben. Az évszakokon, sivatagon, vízen átívelő kényszeredett utazás ismerős alapötletét jól kidolgozott formában adja elő Felvidéki Miklós és megtudjuk belőle azt a bölcsességet, aminek tudatában talán a korábbi sci-fi történetek hősei is boldogabbak lennének: nem kell utazni, a fotel/TV kombónál úgysem lehet az jobb.
Ha korábban felidéztük Csordás Dániel képregényes blog naplóját, akkor kapunk is belőle egyet mutatóba. Ezzel a sorozatával tényleg saját történeteit meséli el (talán itt-ott kiszínezve), de mégis élvezetes tud lenni számunkra vadidegenek számára, hiszen alapvetően ismerős helyzeteket jelenítenek meg. Az itt olvasható oldal például tökéletesen felidézi a rajzolással vagy más munkával töltött éjszakákat, amivel már egészen sokan tudunk azonosulni. Ahogy hajnalban befekszünk a békésen szendergő család többi részéhez és ahogy görcsösen ragaszkodunk az alváshoz. A filccel feldobott kevés vonal olyan pontosan ábrázol (az alacsony pH értékű rövid szöveggel párosítva), hogy ha éppen nem nevetünk, akkor végig egy „Aha, tényleg. Mennyire így van!” gondolatbuborék lebeg fejünk fölött.
A Sea Zombies megkezdése előtt mindenképpen érdemes átfutni a Pinkhell 7-ben megjelent epizódot, különben tanácstalanul nézünk a pihenőidő nélküli meneküléssztorin. A Sea Zombies a valószínűleg nem túl népes, de annál hangosabb zs kategóriás trash igényt kívánja kiszolgálni. Az igénytelenséget tovább kellett volna fokozni ahhoz, hogy végig élvezhető maradjon a történet, de ez talán képtelenség is, tapasztalatból tudjuk, hogy a gépfegyver lábú szexi amazon sokkal mókásabb néhány perces filmelőzetesben, mint másfél órában, mert ahhoz már valódi történet és poénok is kellenek.
Haragos Péter Stripje visszatérő régi vendég a Pinkhellben. Mennyivel jobb lenne ezt egy napilapban olvasni! Ez persze elmondható a legtöbb kedvelt hazai képsorról, de azokkal ellentétben ez az egyik, mely ritmusával leghagyományosabban kezeli a műfajt és tematizálása a napi aktualitásnak felel meg. Az arcjátékok oldanak a dróton ülő madarak és beállítás merevségén, de talán érdemes lenne a két madár közti szereposztást is bontogatni.

Az eddig megjelentek tükrében elmondható, hogy mostanra a rajzoló-író olló majdnem összezárul: a történetek színvonala sokat javult, a szerzőkön meglátszik, hogy sikerült az évek alatt némi rutinra szert tenniük, de semmivel sem maradnak a hazai élmezőny alatt (akármit is jelentsen ez utóbbi). Eközben a kezdeti tüneményes, portfólió jellegű grafika itt-ott kifogásolható már, de az összképen nem sokat ront ez, főleg, hogy ezek általában közkedveltebb történetekkel párosulnak. A kiállítással, lapszerkesztéssel sosem volt gond, most sincs – legfeljebb az egy-két fejezetről lemaradó cím és stáblistát hiányolhatjuk, de ezek már apróságok. Továbbra is igaz, hogy a néhány számmal ezelőtti formátumváltás nagyon jót tett a lapnak, jó kézbe venni, bátrabban lehet átpörgetni a válogatást. Vass Richárd ezen a borítón is szépet alkotott, a Pinkhell egyébként is magas színvonalú borítógalériájában nálam ez bekerült az első három helyezett közé.

Aki fogékony a hazai alkotók iránt, annak mindenképpen a beszerzési listája első 5 helye közé raknia, mert ennél nem igazán kapunk színvonalasabbat itthonról.
SZZÁ

Oldalak: 1 2 3