Szemle – 2012. tavasz

[toc]

Gépjárómű

Volt egyszer egy Galaktika-Steampunk pályázat. Budai Dénes Gépjárómű pályaművével nem került be a szerencsétlen kiválasztottak közé, de ő mégis hitt annyira munkájában, hogy önszorgalomból belefogott és íme itt van: színes borító, amerikai füzetformátum. Nagyon tetszetős darab, a fekete-fehér oldalakon sokat dob a sárga papír, kicsit jobban szemügyre véve, a jól komponált lapok, keretezések is azt mondják: „ma este veled akarok ágyba bújni”. Vagy én nekik? Persze ugyanennél az átpörgetésnél észrevesszük, hogy a rajzok üzenete már nem ennyire egyértelmű.
A műfaj, tehát steampunk, ami jól is áll a szerzőnek, hiszen a képregényben ez egy olyan műfaj, ahol a rajzolt képregényoldalakon előre lép a tárgykultúra; és Budai Dénes láthatóan ezen a téren magabiztosabb tudással, gyakorlattal bír. A gépek, épületek, mindennapi használati tárgyak általában alakhelyesen, a panelen belüli funkcióhoz mérten megfelelően kidolgozottak. (Kevésbé tapasztalt rajzolóknál előfordul, hogy túlkompenzál pl. háttérben lévő tárgyak textúráinak túlpilinckázásával.) Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ennek ellenére több helyütt előfordul, hogy egy-egy kép, képrészlet ellentmond a perspektíva szabályainak. A bennünk lakozó kisördög fel is kiállt, ahha, tehát ott ért véget a referenciakép! Persze, mit kukacoskodunk ilyeneken, amikor más rajzolók (és itt akár külföldön is ismert hazaiakat is említhetnék) ennél nagyobb bűnökkel is megússzák szárazon? Egyrészt az előbb említett műfaj és témaválasztás megköveteli a halálpontos rajzokat, másrészt a hivatkozottak profin rajzolják szereplőiket. Budai Dénes viszont ezen a téren sokkal inkább hullámzó teljesítményt nyújt. Előfordul, hogy egy karaktert egyik képkockán jól eltalál, majd a következőn egy másik testhelyzetben és szemszögből már torzan látjuk viszont, mint ahogy az is előfordul, hogy egy több szereplőt felvonultató képkockán belül hasonlóan igazságtalanul kerül kiosztásra a rút és szép. Megint a referenciaképek?
A képregény ettől még könnyen olvastatja magát. A rajzokon túlmenően a szövegből, történetből is érződik, hogy a szerző sok munkával kutatta meg a kort és technikát, a szóhasználat legtöbbször illeszkedik a választott korhoz, ahogy a technikai részletek sem keltik a halandzsa érzetét. Ha a belső borítóra nem lenne feltüntetve az „1. fejezet” jelzés (ami sajnos lemaradt a borítóról), akkor hatalmas hiányérzetem támadna, de reméljük minden logikai és történetbeli hiányosság idővel pótlásra kerül. Sajnos a hazai realitás nem kedvez a hosszú történeteknek, de az, hogy ez eddig kizárólag lelkesedésből elkészült, reményt adhat a továbbiakra. A szerző – itthon valóban ritkaságszámba menő – alapos munkája miatt önmagában már megszavazhatnám a továbbiakra vonatkozó bizalmat, azonban ezen kívül sikerült az egyébként elég személytelen történet végébe beleszőni egy olyan szálat, ami miatt valódi érdeklődéssel várom a folytatást.

Végül egy kérdéssel zárnám: létezik anakronisztikus környezet steampunkban? A műfajban szabad 1847-es Gellért hegyre millenniumi épületeket ábrázolni?
SZZÁ

Párkocka.

„Megszűnt a Kretén, oh, borzalom, s mi születtünk helyrehozni azt…”
A Párkocka album eredetileg az interneten közölt képcsíkokat gyűjti egybe papíron olyanoknak, mint én, akik papíron olvasnak képregényt. Bár egy darabig követtem a parkocka.hu oldalt, így az olvasott képregénycsíkok hetven százaléka ismerős volt, a kedvencekbe nem tettem be, egy idő után kikopott a reggeli sajtószemléből.
Egy évnyi termést tartalmaz a kötet, közel háromszáz képcsík adott a szórakozáshoz. Kik is a szerzők? Miről viccelnek?
Először is, mindenről. Személyekről, ideológiákról, ünnepekről (a kötet 2010. május 1-jével indul), popkulturális jelenségekről, szubkultúrákról, egymásról, önmagukról. Ilyen, témájában ennyire vegyes gyűjtemény a Kretén megszűnése óta (és már jóval azelőtt) nem volt a magyar képregénypiacon, felsorolni is nehéz, milyen témákra reagáltak az író-rajzolók.
Egységes a kötet. A roppant fárasztó szerkesztő-narrátor, Kim Ir Szen (gyakran kifinomultan egyszerű) hozzászólásai és néhány válogatott komment ad keretet a képcsíkoknak, melyek önmagukban is megállnák a helyüket, de ez egy ilyen reprint. Érdekes olvasni az interneten aktuális hozzászólásokat papírra vésve, hiszen a neten már valószínűleg senki nem olvassa el őket, így viszont megmaradnak. A kötet további egységét az adja, hogy a szerzők szerkesztőségként működtek, valamint az olvasók visszajelzéseire is reagáltak. Egy nem rossz értelemben véve belterjes, mégis nyitott működési hálózat alakult ki, utalásokkal, visszautalásokkal, metaképregényekkel.
A humor szubjektív dolog. Számomra Marabu és Göndöcs Gergely, akik azt az igényesebb (még amikor altesti, akkor is) humort művelik, ahol nem a káromkodás, az öncélú erőszak és a felépített jellemkomikum adja a pluszt, hanem a csíkokból kikacsintó általános tájékozottság. Gyerekes nyitottság a világ minden nemű kifigurázása iránt, kulturális, szubkulturális utalásokkal, egyfajta empátia. Ők a legrutinosabbak képregénycsíkilag. Marabu a Népszabadság és a HVG állandó karikaturistája, két albuma jelent meg stripekből eddig, s bár a Pulitzer-díjat nem a dodókért kapta, akár úgy is lehetett volna, hiszen ez a sorozata világszínvonalú, ami a könnyed-elgondolkoztató egzisztencialista marhulást illeti.
Viccességi mutatója, ahogy Göndöcsé (volt Kreténes, a Sör Kálmán-stripkötet alkotója) is, közelít a száz százalékhoz, értik, tudják, hogyan kell azt a feloldhatatlan ellentétet fellelni és felmutatni, ami az elemi humor alapja. Hozzájuk tartozik még sokszor erős képcsíkokkal Weisz Béla, animátor.
Plá előéletéről sokat nem tudok, nekem sokszor nem vicces, de legalább nem nevettem annyit. Grafitember pedig egy idő után nem tud újat mondani, állandó figuráinak megnyilvánulásai kiszámíthatók, valakit megcsonkolnak, és valaki hangosan elkáromkodja magát, miután a csavarkulcsért küldték, hogy kikalapálja a gyerek szemüvegét vagy egy atombombát. Kim Ir Szen ultraművelt, vicces, de a csíkokkal folyamatosan együtt olvasni fárasztó.
Az internetes oldalon azóta mások is csatlakoztak, kiegészült a szerzők köre, így várhatóan a második kötet a magyar humor legjavának újabb árnyalatait mutatja majd be.
Egy ilyen kötetből sorozatot kell csinálni. Összességében tökéletes. Hol erős, hol gyengécskébb, de mindenki számára élvezhető, színvonalas, annak ellenére hogy a nagy részét kidobnám a kukába.
Ha-ha.

Akkor most mi van?! :)
LL

Párkocka

A strip műfajának képviselete és népszerűsítése is az alkotók céljai között volt a parkocka.hu elindításakor – derül ki az első év termését összegyűjtő kötetből. Ez a kultúrmissziós hangnem kevéssé érthető: a magyar strip köszöni szépen, jól van, nem kis részben éppen a Párkocka-csapat néhány tagjának köszönhetően. Marabu magasan jegyzett alkotó, Grafitember kultuszára bárki büszke lehetne, Göndöcs Gergely teremtményei (főleg Sör Kálmán) sem ismeretlenek általában, fölösleges tehát nagy feneket keríteni a kezdeményezésnek. Maradjunk a humornál, ha már ebben mozognak a legotthonosabban a szerzők. Márpedig ezen a fronton az oldal népszerűsége alapján nincs probléma, az olvasók szeretik, olvassák, kommentálják a Párkockát, a hír24.hu szerződtette is a csapatot egy időre. Kevésbé lényeges kérdés, hogy Marabu vagy Grafitember itteni legjobbjai felérnek-e szólóban elkövetett remekeikhez (nem), vagy, hogy kellő mértékben inspirálják-e egymást a csapattagok (igen).
Sokkal érdekesebb az a probléma, hogy van-e létjogosultsága a nyomtatott kiadásnak, vagy ha eltűnik a stripekből a netes közlés azonnalisága és esetleges aktualitása, akkor már kevésbé állják-e meg a helyüket. Itt minden az olvasók, rajongók egyéni érzésein múlik, ebben a műfajban nagyon nehéz objektív érveket találni amellett, hogy meddig és mennyire időtálló egy képsor. Érzésem szerint a stripek alapvetően így is működőképesek (pláne, hogy a szerkesztők sem mondanak le teljesen a netes környezetről, időnként be-beszúrnak párat a striphez érkezett kommentekből), a Párkocka összekötő figurájaként működő Kim Ir-Szen alteregó viszont nyomtatásban meglehetősen ciki. A papír ugyanis súlyosbítja azt, ami amúgy is necces: az ezrek haláláért felelős, valamint egy országot a nyomorban tartó volt észak-koreai diktátor megjegyzései ugyan néha jópofák, de sajnos így se tudok nevetni rajtuk. Ez az ív klasszikusan a nácizmussal viccelődő, hitleres gifeket és Charles Manson napi bölcsességeit posztoló, a politikai korrektségnek – abban a közegben jogosan – direkt odamondogató internetes felületekhez tartozik, és ha ez nincs mögötte, akkor kínossá és ostobává válik. De ez persze az én ingerküszöböm, másé máshol van – és a Párkocka albumon azért én is jókat nevettem időnként.
KB

Oldalak: 1 2 3