Szemle 2010 ősz-tél-2

Pinkhell #7

Nem tudom, mikor kell tizennyolcas karika vagy védőfólia egy-egy kiadványra, úgy tűnik, képregényre semmikor. A Pinkhell hetedik száma stílusváltás, formátumban és szemléletben. Néhány történettel kevesebb viszont megint több lett volna, ahhoz, hogy egy szerethető, és hosszú távon megalapozottan egységes válogatás első száma legyen.
A Sea Zombies az elrajzolásokat páratlan rajzokkal/kompozíciókkal (nyitó kép, egész oldalas behajózás a kikötőbe) ellenpontozza – ahogy a történet is – sután egyszerűnek tűnik, de mégis ravaszul vigyorogtató „nemkismunka”.
A Csomag nem illik a kötetbe. Túl feszes, a kötet legtöbb történetén érezni a felszabadultságot, de erről (elnézést a kifejezésért) szaglik, hogy pályázati munka – annak jó, de realizmusa rögtön visszahúz a fantáziavilágból. Pedig egy rövid és üdítő pihenés (Haragos stripjei) után megint kiváló fantáziavilágba kerülhetnénk Felvidéki Miklós Noname-jével, az imádnivaló zsakettes csodarókával. Beékelni ezek közé a Csomagot olyan rossz, mint benne hagyni Csordás Dániel Sátánpecsétjét, aminek külön kötetben a helye, (megint elnézést) hogy a kötet ne legyen g*ifoltos.
Fritz Zoltán új rajzstílusa tetszetős, remélhetőleg korszak lesz belőle, és a történet is kiegyensúlyozott, ahogy eddigi munkái, szerethetőnél több humorral és kedvességgel.
Vincze Nóra képregénye nem nyújt maradandót (gyors ötlet elkapkodottnak tűnő megvalósítása – Nórától erősebbhez szoktunk) nem úgy a Bluestrip, ami viszont annyival művészibb a többinél, hogy megint nem illik a kötetbe, inkább egy remélhetőleg kifejtésre váró tém hosszabb kompozíció mozaikdarabja (ötlet: valós vagy fiktív zene/jazztörténeti album) – vagy kiváló portfóliódarab.
Az Atomókor, Geek és Varga Zsolt képregénye (sajátos humora miatt) ízlés dolga, mégis beleillik a válogatás jó részébe.
A Fülledt világűr is ilyen, kamaszos-felnőttes, pop-pulp, zsánerkeverő, kellemes olvasmány..
A Mélypont, Csordás Dániel blognaplója is maradhat, és összeáll egy nyitott, fiatal felnőtteknek való jó kis kiadvány, amit érdemes lenne elkezdeni gyűjteni.
LL

Geronimo Stilton #2 A szfinx titka

Az időeltolódás miatt valószínűleg elenyésző az átfedés azok között, akik a nyolcvanas években olvasták a Bucó-Szetti-Tacsi sorozatot, illetve akik most a szintén sorozatban megjelenő Geronimo Stilton célközönségébe tartozhatnak – pedig van egyfajta hasonlóság az alapszituációban: állat-szereplők két csoportja vív örökös macska-egér harcot, a jó-rossz oldal egyértelmű kiosztásával. Persze az idősebb olvasók gyanítható, hogy a megcélzott, tízéves korosztálynál jobban értékelnék a remek külsőt, a kemény fedelet és a szép, vastag fényes papírt. Akik tehát a szívükbe zárhatják Geronimo kalandjait, várhatóan a kisiskolások lesznek, mivel ennek a szfinxes történetnek a veleje a jó értelemben vett „mentsük meg a világot” témakör, tarkítva „izgalmas időutazással”, egzotikus, nem csak felejthető kellékként jelen lévő helyszínnel, a történet végén pedig a teljes győzelemhez éppen annyi kell, hogy a fáraó katonái megbotoljanak egy földön fekvő lándzsában. A fentiekből cinikus hangsúlyt is ki lehetne olvasni, de gyerekként ennyi elég a jó képregényhez – sőt, talán éppen emiatt lesz élvezetes a fiataloknak – és ebből a tényleg remek külsőbe szabott kötetből azért kapunk még mást is. A kor hangulatát átadni például elég jól sikerült – a szép, színes képeken felül, egyfajta lábjegyzetként közbeiktatott panelekkel, vagy a történetbe beleszőtt, a fősodor szempontjából talán felesleges kitérőkkel, amik a hangulat miatt is, de a távoli múltba tűnt kultúrához való közelítés miatt is, tényleg hasznosak. Az mondjuk érdekes, hogy már a nyitó jelenetben is van olyan képkocka, ami valószínűleg McCloud szerint sem hiányozna a könyvből, de ki tudja: lehet, hogy az olasz alkotók már kitapasztalták, hogy a tízéves korosztály szívesebben olvassa az így megírt képregényt, vagy talán előírták nekik, hogy bizonyos panelszámot kell produkálni egy oldalon. A történet egyébként pont az időutazás és a történelmi kultúra előtérbe helyezésével berántja az asszociációk közé a Mozaik füzeteket is. Hogy meg fogják-e kedvelni a gyerekek Geronimo és társai kalandjait? Majd eldönti a piac – mondják bölcsen, a magam részéről azt vettem észre, hogy míg a Mozaikban a főszereplő manóknak viszonylag határozott karaktere van, ami sokszor a történetek jelentős tényezője, addig a Stilton & Co. rágcsálóhad személyiségjegyeit egyáltalán nem ütköztetik ki a könnyen olvasható képkockákon – még Tacsiék személyes bolondságai is határozottabbak voltak. A történet is egyszerűnek mondható, nem vész el az ember a csavarokban vagy a párhuzamos szálakban, a szereplők végig együtt vannak – de ennek ellenére, mondható, hogy egy rendesen felépített, gyerekeknek szánt, izgalmas mese kel életre. Mit kap tehát a kezébe az ember? Egy élvezetes külsővel megáldott albumot, könnyen olvashatóra írt történetvezetéssel, tetszetős színekkel, jó eszközökkel operáló történelmi-kulturális ismeretterjesztéssel és ami talán a legtöbb embernek a legfontosabb a képregényben, maga a történet: klasszikus, gyerekeknek szóló sorozat – visszafogottan karakteres főszereplőkkel.
HZ

Nero Blanco Comix #8

Olajozottan, az épp aktuális rendezvényhez igazodva jelent meg a sorozat 8. része, a tervek szerint az utolsó – a jövőben a Buborékhámozóval összevonva, Papírmozi néven folytatódik a képnovella-gyűjtemény. Mindenképp örömteli, hogy évente két-három alkalommal könnyedén összeáll egy füzetnyi új magyar képregény, jobb-rosszabb minőségben ugyan, de valami mindig akad. A 8. számot lapozgatva nem fogunk különösebben meglepődni: nagyrészt a már ismert, laza szériák újabb epizódjai (Koska, Stromfeld, Vass Róbert) adják a tartalmat. A parkocka.hu-ról átkerült néhány új dodós strip. Ezek közül egy-kettő mindig frenetikusan vicces, most a futball-jelenséget szemügyre vevő, elképesztően buta és pöffeszkedő nődodókhoz lapoztam vissza percenként. Kár, hogy a másik képsor (Comic All Girlz – ez egy női magazinban jelent meg korábban) teljes félreértés, nem igazán humortalan, inkább csak fájdalmasan érdektelen. Eredeti közegében bizonyára jobb helye volt, bár ami jó, az minden közönség számára működőképes (ld. Nana).
A Különös, idegen nyelven a Panel-különszámok biztos pontja volt, Vass Robi most is hozza a kötelezőt: szereplőivel nem történik semmi, isznak egyet meló után. Pont úgy, ahogy bárki más, és épp ez a magától értődő közeliség a kulcsa a képregénynek. Vass ráadásul képregényes epizódot iktat be a cselekménybe, így még inkább megszólítva érezzük magunkat, rólunk szól a történet – és persze a szerzőről. Az, hogy egy ufó a főszereplője, már fel sem tűnik senkinek. Ahogy az sem, hogy Koska Zoltán képregényének főhőse ő maga. Unalmas is lehetne, de nem az, méghozzá azért, mert Vasshoz hasonlóan Koska is tudja, hogy egy szűk réteg tagjai olvassák majd a munkáját, akiket amúgy is ismer már szegről-végről. Mi röhögünk azon, hogyan rajzolja meg a szerző Bayer Tónit, és rég látott ismerősként üdvözöljük kisképzős tanárát. De a Különös, idegen nyelvenhez hasonlóan ez is főleg nekünk érdekes. A Stromfeld-szériában (Minden egész) viszont megvan a lehetőség, hogy egy szélesebb közönség számára is izgalmas legyen. Kemenes Iván nemcsak a korrajzra, a hiteles zsánerköntösre és a karakterekre fordít nagy gondot, hanem a nyelvezetre is: szépen ír. Jók a nevek (Kele János! Salgó Zorka!), és hátborzongatóak a narráció szikár megjegyzései („Újra a nevét kérdem. Sikoltva követelem. Megmondja. Teremtőm… megmondja”). Fekete-fehérben a rajzi hiányosságok is kevésbé jönnek ki, a végeredmény így szokásosan remek – annak ellenére, hogy a képregényt csak a címhez illően, a teljes Stromfeld-ciklus ismeretében értjük majd meg kristálytisztán.
Hátra van még a 48-asok, új történelmi sorozat a szerkesztő forgatókönyvéből, rajzolja Jámbor Lajos (megint egy nagyszerű név, ezt ráadásul az élet produkálta, nem Kemenes Iván). A kezdősorok nem viccelnek: „Párizs, 1835. Németújvári Gróf Batthyány Lajos, főrend, Ikervár ura…”. Máris komoly arcot öltünk, de félúton ellazulhatunk, arról van szó, hogy az említett főrend és egy neves komponista (az emlékévhez igazítva: Liszt Ferenc) összeverekszenek, majd nevetnek egy jót az egészen. Végső soron szórakoztató, csak olyan, mintha az előételnek kihozott, tonkababbal ízesített birsalma consommé után főtt virsli érkezne: zavarba jövünk. A rajzok között vannak aprólékosan kidolgozott épületek, gyönyörű ruhák és sikerületlen arcok; a forgatókönyv pallérozott, de túl bőbeszédű.
Kellemes olvasmány a Nero Blanco 8, de alighanem csak feketeöves képregényrajongók számára. Sajnos más nem is fogja elolvasni.
KB

Oldalak: 1 2 3