The Spirit Filmkritikák

napvilag.net

(Nagy I. Dániel) Persze most mondhatja mindenki, hogy a Schindler listájában a kislány kabátja, de az egy oda nem illő hatásvadász elem volt, hogy még az is megértse a megjelenített borzalmakat, aki csak a vajas pop-corn és a csaja miatt ment el annak idején a moziba.

Hogy ez a technika működik-e újra a vásznon, az már közel sem biztos. A Spirit című film ugyan megfelel minden képregény alapú film elvárásainak, hiszen vannak benne lassított mozgású képsorok, hogy tudjuk, ez egy rajzolt kocka pontos blue-box mása, mégsem hozza azt a hangulatot, amihez már hozzászoktunk az elmúlt években. Már az első perctől unottan kezdünk mocorogni a székünkben, hogy miért nem maradtunk otthon Pushind Daisies-t nézni, annak legalább úgy működnek a kliséi, hogy közben nem akarunk ajánlott mennyiségű altatót bevenni, hogy kibekkeljünk másfél órát. Ezért persze (joggal) lehetne okolni a storyt, ami olyan egyszerű, mint Moby frizurája, de ez még a megfelelő munkával értékelhető filmmé válhatott volna, gondoljunk csak a Posszeidon Katasztrófára, vagy a Mad Maxre, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk.

Itt azonban nem visz magával minket semmi, az erőltetetten unalmas és kiszámítható karakterek még csak nem is eléggé gúnyosak ahhoz, hogy elhiggyük, itt a stílus cinikus újrafogalmazásáról lenne szó, csak egy ifjúsági filmet látunk magunk előtt, amiben a szereplők értetlenül kiabálnak, maguk sem tudnak mit kezdeni a háttér és a jellemek hiányával.

Külön sajnálatos az egyébként kiváló Samuel L. Jackson szereplése a vásznon, a Black Snake Moan óta végérvényesen rajongunk érte, most meg csak abban reménykedünk, hogy ezért legalább rendesen megfizették. A többiek abban bízhattak, hogy majd most dobbanthatnak egy világraszólót a mozikban, de mire ezt megtehetnék, már bőven elérték a szerepükben rejlő lehetőségek határait.

Persze el vagyunk kényeztetve a jellemek és a történet komplexitásával, a Watchmen magasra feltette a lécet a képregény adaptációk terén, de a Spirit még akkor sem indult volna jó esélyekkel, ha a konkurencia egy Hugh Grant romantikus vígjáték és a bevásárlóközpont szökőkútja melletti Fiesta koncert lett volna. Az előbbi átlagosan kétszer legalább tényleg vicces, utóbbiról meg nem kínos elsétálni hátha van leértékelés a Springfieldben.

Legalább annyit megtanultunk, hogy nem lehet minden szuperhősről filmet forgatni, pláne nem ha e mögött olyan lelkes munkát látunk, mint mikor a bérletet kérik a Blahán. Hogy közben olyan jeleneteket kell megnéznünk, ahol WC-csészét húznak a főszereplőre, vagy ahol nemzeti szocialista egyenruhába öltöznek a szereplők egyszerűen csak elszomorító.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6