The Spirit Filmkritikák

mozinet.hu

(Varró Attila) Tekintve, hogy az egyik legfőbb comics-géniusz, Will Esiner klasszikus Spirit sorozata mifelénk csupán maroknyi rajongó számára ismerős, Frank Miller friss filmadaptációjának viszonyát az eredetivel szemléltesse egy irodalmi párhuzam. Képzeljük el, hogy James Ellroy bűndráma-író a Szigorúan bizalmas adaptációján felbuzdulva maga is rendez egy keménytökű krimit, ám saját regény helyett Raymond Chandler Hosszú álom című klasszikusát választja 1939-ből. Filmverziójában először is Chandler rezignált, meleg humorú Philip Marlowe-jából véres öklű, mániákus rendőrállatot farag, aki megállíthatatlanul darálja le a gótikus éjsötétre festett Los Angeles übergengsztereit, hogy megtalálja egy idős tábornok féltett középkori páncélját, ami sebezhetetlenné teszi viselőjét a gépfegyverek és gázolások ellen. Ezek után a nagy előd elmélkedő belső narrációját fegyverropogás-ritmusú dialógokra cseréli, éteri messzeségű femme fatale-jaiból húszdolcsis kurvákat farag (kedvenc álomgyári szexbombáival), ráadásként pedig az egyik bűnbarlangot Casino Hammettre kereszteli, hogy azért éreztesse, mennyire hálás felmenőinek az örökségért.

Miller első önálló rendezésének legnagyobb bűne nem a végtermék teljes érdektelensége: az ezerszer elkoptatott szuperhős-klisék felmondása háztetőkön kuporgástól a főgonosz páváskodó nagymonológjáig, a nagy tűzerejű, ám egyszer elsüthető stiláris ötlet változatlan bevetése (eltekintve az ezúttal rajzfilmszerűre hangszerelt verekedésektől), a sem dramaturgiai, sem variációs logikának nem engedelmeskedő cselekményvezetés vagy a szellemes párbeszédek hiányában vásári ripacskodásra kényszerülő színészek (élen Jackson hisztérikus főgonoszával). Mindez ugyanis betudható valamiféle sajnálatosan félresiklott alkotói szándéknak, amelyben Miller nagy adag öniróniával megpróbálta kifigurázni a Sin Cityvel diadalt aratott posztmodern képregényfilm-trendet – elvégre kemény kihívás karikatúrát rajzolni egy karikatúráról, olyan nagyágyúk is belesültek már a kísérletbe, mint Altman (Popeye) vagy Schumacher (Batman és Robin).

Miller Spiritje tehát lehetne egy a derékba tört heroikus küldetésekből, ha nem mocskolná be tisztes Waterlooját egy ártatlanul lemészárolt harcostárs vére. Egyszerűen érthetetlen ugyanis, miért kellett egy jóformán minden téren gyökeresen eltérő képregényklasszikus (nem is túl erős) brandje ahhoz, hogy Miller kiélje saját – egyébként szerethető – szerzői túlkapásait kamaszos szexmániájától (ebben a filmben még a város is bombanő és a főhősért sikít) vérgőzös gegjein át (betonba fúródó bordacsont) a redundáns belső monológokig és monokróm CGI-látványvilágig. Közhelynek számít, hogy egyetlen adaptációtól sem várhatók el az eredeti mű erényei – de egy minimális tisztelet mindenképpen, vagyis ha mindenáron gyilokpornót forgatunk a Pygmalionból, vagy elkészítjük a Sztalker transzvesztita musical-remake-jét, legalább adjunk neki valami új címet, és ne tegyük fel az eredeti szerző nevét egy utcatáblára a nyitóképen.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6