Pókember a Polgárháborúban

Már lassan egy éve, hogy itthon ismét rendszeresen kapható a Pókember az újságárusoknál. Ráadásul hihetetlenül szép, az eredeti kiadást is lepipáló minőségben, de annál kétszer vastagabb terjedelemben. Az ára is barátságos, az államokban egy sima füzet is drágább, miközben tele van reklámokkal. A Hihetetlen Pókember a csinos külbecs mellett szerencsére azért mást is tartogat még.

Itthon lényegében három kiadónak volt köze Pókember-képregények kiadásához. A Semicnek, a Panininek és a Kingpinnek. A Semic a rendszerváltás óta egyengeti a hálószövő útját, de az ezredfordulón félbehagyta a Csodálatos Pókember első folyamát, majd ugyanazen a címen egy alternatív univerzumbeli Pókember-sztori közlésébe kezdett bele, az ún. Ultimate, avagy magyar fordításban Újvilági Pókemberbe, ami fiatalosabb hangvételt volt hivatott megütni.

2005-ben jelent meg itthon a Panini kiadó, amely a régi szuperhős kalandjait kísérelte meg folytatni a Hihetetlen Pókember címre hallgató sorozattal. Miután a 27. számmal a Pannini is félbehagyta az idősebb Peter Parker kalandjait, a Kingpin – a három részes Marvel Könyvek Pókember-kiadása után – kötet formátumban folytatta azt. 2010-ben a Semic végére ért az Ultimate Spider-Mannek (bár a sorozat egy erőteljes arculatváltást kővetően az államokban más címmel ugyan, de folytatódott), ezért 2011-ben vissza akart térni a 10 évvel korábban félbehagyott hálószövőhöz, akinek azóta a Panini és a Kingpin egyengette a életét. A Csodálatos Pókember 3. folyama azonban csak két számot ért meg, mert a kiadó időközben csődbe ment, így a sorozat ismét félbemaradt.

Minden rosszban van azonban valami jó, hisz a teljesen megsemmisült Pókemberből most úgy látszik egy egész képregénycsalád nő ki. A Kingpin ugyanis nem csak folytatja a füzetek kiadását (ráadásul összehasonlíthatatlanul jobb minőségben), hanem az új Hihetetlen Pókember mellé megjelenteti a csupán 1000 példányban nyomtatott Marvel+-t, illetve egy limitált számú, kereskedelmi forgalomba nem kerülő Pókember-füzetnek is életet adott nemrégiben (Peter Parker Pókember), miközben a könyvek kiadásával sem hagyott fel, csak mostantól sejthetően inkább régebbi történetekre fókuszál majd. (A Pókember-képregények magyarországi megjelenéseiről még többet olvashattok Harza Tamástól, illetve az Újvilági Pókember utolsó számában, melyet bátorkodtam beszkennelni. Mindezt kiegészíteném még ezzel a saját kezűleg készített táblázattal, ami remélem segít még átláthatóbbá tenni ezt a kesze-kusza történetet.)

A lényegen persze semmit sem változtat, hogy minek hívjuk a Pókembert, csodálatosnak, hihetetlennek, Peter Parkernek, Marvel lovagnak, vagy egyszerűen csak simán Pókembernek. Az új lap a Marvel 2006-os nagy crossoverétől, a polgárháborútól veszi fel a fonalat. Önmagában is érthető és kerek, de az alapszituációból következő látványos harcokat meghagyja inkább a – nálunk is megjelent – minisorozatnak (Polgárháború: A háború kezdete és vége), és inkább Pókember két tűz közé kerülésére koncentrál. Straczynski írása sokkal árnyaltabb képet fest a regisztrációról, mint Mark Millar fővonala, ahol a politikai felhang elveszett a kisebb-nagyobb “ürügy-konfliktusok” mögött (mint a Thor-klón, a titkos börtön vagy a szuperbűnözők bevetése).

A polgárháborús sorozatok komoly hangvételét már a talpas betűtípusok és a fél borítót elfedő színes sávok is igyekeztek rögtön egyértelművé tenni, ellenben Straczynskinál érezhetjük először, hogy ez ténylegesen az, mivel ő valóban megtalálja az egymásnak feszülő érveket. A polgárháború közvetlen előzményét jelentő Washingtoni látogatás, majd a 7 részes Háború otthon alcímekkel ellátott Pók-füzetek lényegében Peter Parker két nagyra becsült példaképe közötti vívódását mesélik el. Peter előzőleg teljesen elképzelhetetlennek tartja a szuperhősök regisztrációját, de amikor mentora és jó barátja, Tony Stark hirtelenjében választás elé állítja, ország-világ előtt felfedi a kilétét. A döntés után Peter fokozatosan elbizonytalanodik, megpróbál a dolgok mögé nézni (börtönlátogatás), és végül arra az elhatározásra jut, hogy talán mégis rosszul döntött, és csatlakozik az ellenálláshoz, azaz Amerika Kapitány csapatához. Straczynski lényegében hármójuk szembeállításából építi fel a füzeteket. Egy részt Vasembernek szentel, egyet a Kapitánynak, aztán a következőben Peter megint Vasemberrel beszélget (vagy vele kerül szembe), és így tovább a végéig. Közben két politikai párhuzamot is kapunk az amerikai történelem bizonyos eseményeivel: az egyik Abraham Lincoln fejlődésért vívott polgárháborúja, akihez Tony Stark magát igyekszik hasonlítani, ezzel próbálva bizonyítani, hogy amit tesz, az jó. A másik az 50-es évek kommunista paranoiájától túlfűtött McCarthy-korszak, amelyet bizonyos mértékben a jelen Amerikája is kénytelen átélni, csak az ellenség ezúttal kevésbé fogható meg a terrorizmus címkéjével. Lényegében a polgárháború is nyílt kiállás a republikánus oldal mellett (Straczynski és Millar írásai alapján legalábbis biztosan, hisz 2006-ban még bőven a Bush-éra közepén voltunk), és miután a regisztrációs tábor győzelmével zárul a sorozatok tucatjain átívelő crossover, remélhetőleg mi magunk is megtapasztalhatjuk majd, hogy milyen következményekkel jár a mindent felügyelni kívánó állam hatalma (az amerikai kiadás követői szerint remek sztorikkal). A Hihetetlen Pókember mindazonáltal – miközben Amerika Kapitány alapos felolvasóestet tart Mark Twainből – kicsit adós marad Vasember álláspontjának az árnyalásával, a történet második fele inkább csak ingerült, dühös vezetőként ábrázolja Tonyt. Szerencsénkre a Marvel+ első két száma ezért is kárpótol minket, szóval a crossoverek már csak ilyenek.

Oldalak: 1 2