Marvel 2009/05-06

Marvels: Eye of the Camera 3: Ezzel a számmal túlvagyunk a klasszikus Marvels című mini folytatásának felén, és örömmel jelenthetem, hogy az elkeserítően gyenge kezdet után tényleg kezd az egész kicsit kikupálódni. Az elején úgy tűnt, hogy a sorozat csak az eredeti egy lapos másolata lesz, ami mindössze annyiban fog különbözni elődjétől, hogy egy másik, kissé sötétebb korban játszódik. De szerencsére nem, Busiek talált magának egy témát, ami köré a jól ismert „szuperhősök az utca emberének szemein keresztül” koncepciót felfűzheti – s bár ez a téma egyrészt kissé furcsán fest a Marvel világában, másrészt viszont nagyon is passzol ahhoz a korhoz, amiben a történet játszódik. A média szenzációhajhászásáról, manipulatív közlésformájáról van ugyanis szó. Vagyis Busiek erős médiakritikát gyakorol, amihez az újságírás régi, mára letűntnek tetsző értekeihez reménytelenül, mégis makacsul és eltántoríthatatlanul ragaszkodó főhőse, Phil Sheldon az eszköze. Phil próbálja ismét megmutatni a világnak a hősök létezésének dicsőséges, pozitív aspektusait, de az aranykornak leáldozott, a csodáknál már sokkal izgalmasabbak, és főleg, eladhatóbbak a sötét fenyegetések. Így aztán mindenki szupergonoszokról szóló könyvet vár a főhőstől, akinek dolgát nem könnyítik meg az olyan antihősök felbukkanása, mint a vérben gázoló Megtorló és a lángoló koponyájú Szellemlovas. És akkor ott van még a „járulékos károk” kérdése is. Ez ritkán kerül elő a Marvel (vagy akár a DC világában), pedig jellemzően minden nagyobb szuperhős-képregény minden valamirevaló sztorijában porrá omlik legalább egy kisebb városnegyed – hogy hogyan tekintenek erre az emberek, a médiában dolgozók, és főleg azok, akiknek háza a földdel lett egyenlővé, érdekes kérdés, bár e téren Busiek csak a felszínt kapargatja. Inkább arra koncentrál, hogyan viseli mindezt Sheldon: a megkérdőjelezhető erkölcsű jelmezesek felbukkanásával benne is kétség és bizonytalanság ébred, és most már világos, mi volt az író szándéka főhősének halálos betegségével is, a metafora egyértelmű. Sheldon már nem való ebbe a világba, azok az értékek, amikhez ragaszkodik elvesztek a média szenzációra éhes híradásainak és az antihősök akcióinak tengerében – így hát lassan kikopik ebből a világból. Kissé direkt érzékeltetése ez a dolognak, de helytálló. Jay Anacleto rajzaival azonban továbbra sem vagyok teljesen kibékülve – sterilek és kissé erőltetettnek hatnak, bár vannak jó pillanatai (pl. a kép, amin Amerika Kapitány zavarodottan áll a lángoló, áldozatokkal teli várossal a háttérben).

Ms. Marvel 35: Ms. Marvel hamarosan meg fog halni. Legalábbis ha lehet hinni Brian Reednek, ő ugyanis több interjúban azt nyilatkozta, hogy Carol Danversnek befellegzik a következő részben. Aztán a 37. számtól kezdve a sorozat az „új” Ms. Marvelről, azaz a Dark Avengers tagjáról, Moonstone-ról szól majd. Ez annál is inkább furcsán hangzik, mert ebben a részben nem történik semmi olyan különleges dolog, ami előrejelezne egy ilyen volumenű eseményt. A Secret Invasion vége óta robogó kémsztori folytatódik tovább, bár most inkább csak a háttérben – a hangsúly azon van, hogy a Dark Avengers új Marvel Kapitánya, vagyis Noh-Varr felbukkanása milyen hatással van a főhősre és a világra. Ugye emlékszünk még Reed Captain Marvel minisorozatára, amiben létrejött egy Church of Hala nevű, a Kapitányt imádó és éltető vallási szekta? Nos, ennek megmaradt tagjai nem reagálnak valami jól Noh-Varr megjelenésére – tudják ugyanis, hogy ő nem az igazi kapitány, így aztán részben kétségbeesésükben, részben ellenkezésük jeléül tömeges öngyilkosságot követnek el. Carol pedig elmegy a helyszínre, ahol konfrontálódik Noh-Varral. Ez mondjuk valóban úgy tűnik, mintha Reed előkészítené vele a terepet az új Ms. Marvelnek, mert bár logikus, hogy Carolnak reagálnia kell az új Kapitány felbukkanására (főleg, hogy Osbornnal, a Dark Avenberes vezetőjével megvan a maga problémája), de semmi más nem indokolja igazán, hogy a képregénynek több mint a fele elteljen vele. Ghazira, aki elvileg egy ideje az egyik fő fenyegetést kellene, hogy jelentse főhősünkre, röpke négy oldal jut – igaz, az a négy meglehetősen hatásos. Szóval kicsit bizonytalan vagyok Reed terveit, és azon tervek kivitelezését illetően, de kár volna ítéletet mondani, mielőtt a következő számban összefonja a szálakat (többek közt Ghazi és Osborn közt is). Ha pedig ettől eltekintünk, panaszra nem lehet okunk, mert a képregény minden szempontból jól megírt, és Patrick Ouiffe rajzai is rendben vannak, még ha semmilyen szempontból nem is kiemelkedők.

New Avengers 49: Nos, ennyi volt, máris megoldódott Jessica Jones és Luke Cage eltűnt bébijének esete. Arra számítottam pedig, hogy Bendis kicsit jobban kijátssza ezt a kártyát, többet elidőz a problémán, és főleg azon, hogy Cage milyen módszerekhez folyamodik lánya visszaszerzéséért – hiszen az előző szám cliffhangere igencsak hatásosra és sokat ígérőre sikeredett, és egy olyan szituációba taszította a szuperhős apát, aminek boncolása megért volna még néhány füzetet… Ugyanakkor, mint ahogy legutóbb megértettem, miért jobb a történet szempontjából, hogy Cage hajlik kompromisszumra, nem pedig az arra általában inkább hajlamos felesége, most is megértem, hogy miért varrja el Bendis ezt a szálat olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Meglehetősen tudatos író ő, és pontosan tisztában van vele, hogy milyen messzire mehet el a karaktereivel – márpedig az Osbornnal és gyilkosokból álló csapatával pacsizó Luke Cage (bébimentés ide vagy oda) nem az a Luke Cage lenne, akit mi ismerünk. Úgyhogy miután Osborn segít neki visszaszerezni a lányát (egy meglehetősen erőteljes jelenetben, amiben Venom éles fogaival bír jobb belátásra egy skrull foglyot), azonnal megszegi az őrültnek adott szavát, és Jessicával együtt lelép az Avengers toronyból. De előtte még összekócolja kicsit egy feszítővassal Venom fogait – már azokat, amiket nem ver ki – és őszintén, lehet nem szeretni egy karaktert, aki erre képes? Aztán a Bosszú Angyalai (amit a jelek szerint most Clint Barton vezet…?) szembesülnek Osborn Dark Avengersének megalakulásával, és elhatározzák, hogy véget vetnek a parádénak, mert az mégsem dívik, hogy ezek a gazemberek az ő nevüket használva hülyítik a világot. A következő, jublieumi 50. számban pedig össze is csak majd a két csapat – vagyis Bendis nem tököl sokáig a köztük lévő ellentétek fokozásával és érzékeltetésével, bár valószínű, hogy az egész bébikeresési akció azért volt, hogy a csata kapjon valami személyes hangvételt is. Ettől függetlenül nehezen szabadulok a gondolattól, hogy Bendis egy kicsit túl korán ereszti egymásnak a két csapatot, de ez legyen a legnagyobb probléma, hiszen a képregény most is remekül, izgalmasan, érdekesen, egyszóval jól megírt, és szokás szerint Billy Tan szép, dinamikus rajzaiba is nehéz volna belekötni (ő egyébként most már végre állandó rajzolónak tűnik a címnél).

Nova 21: Furcsálltam, hogy az új Nova Corpsszal, és a Xandari Worldminddal kapcsolatos, a Secret Invasion óta gyűrűző és élesedő konfliktust afféle közjátékként megszakítja Ego, az Élő Bolygó érkezése, de jobban is tudhattam volna… Elvégre az Abnett-Lanning duó a kezdetektől okosan, ügyesen és roppant tudatosan, előremutatóan építi Nova történetét. Úgyhogy ebben a részben kiderül, hogy Ego nem Ego többé: Worldmind ugyanis „megszállta” az agyát, és a Nova Corps otthonává, kiképző bolygójává, főhadiszállásává tette. Ami persze nem a legjobbkor bukkan fel csak úgy Föld körüli pályán, hiszen a világ hadseregeinek még mindig remegnek az ujjai a ravaszon, így, nem sokkal a skrull invázió leverése után. Fel is bukkan a Fantasztikus Négyes, hogy körmére nézzen főhősünknek, akiben Worldmind szépen el is ülteti az önmagával szembeni kétkedés magvát: túl sokáig volt a xandari szuperszámítógép „gazdateste”, és ez talán túlságosan leterhelte idegrendszerét, stresszessé, hirtelen haragúvá, objektivitását vesztetté és kiszámíthatatlanná vált. Le kell hát mondania a „Nova Prime” posztról, és újra a Corps egy átlagos tagjává kell válnia. Már ha egyetért, és hajlandó belemenni a dologba – a tapasztalt olvasó pedig természetesen tudja, hogy nem. Nagyon szimpatikus, ahogy az írópáros Worldmind „karakterét” kezeli: teljesen logikusan, hatásosan, ügyesen, folyamatosan és fokozatosan formálják. Először barát és szövetséges volt, aztán jöttek a kételyek és a gyanúk, most pedig lassan ott tartunk, hogy két éves története egy új gonosz születéséhez vezet. De ami igazán izgalmas benne, hogy ezt sem tudhatjuk biztosan: Worldmind nem „gonosz” a szó igazi értelmében, és több a rideg logikával a főhősök ellen forduló sablon szuperszámítógépeknél is. Céljai látszólag egyértelműek, de hogy meddig hajlandó elmenni elérésük érdekében, az még mindig kétséges, és nagyon úgy néz ki, hogy éppen a jószándék vezet majd csúnya konfliktushoz közte és Nova között. Pontosabban máris vezetett, elég csak megnézni a képregény igencsak erőteljes cliffhangerét, ami megintcsak izgalmas lehetőségeke vet fel a sztori majdani alakulásával kapcsolatban. Örülhetünk még Wellington Alves látványos képeinek is, és akad egy pofás kis kiszólás is a konkurencia hasonló sorozata felé: „Senki nem lenne olyan bolond, hogy egy bolygót vegyen fel a Corps tagjai közé.”

Oldalak: 1 2 3 4