Marvel 2009/05-06

Üdv ismét mindenkinek a Marvel csodás világában! Ezen a héten megtudhatjuk, milyen az, amikor Pókember Rozsomákkal kocsmázik, hogyan készül szembeszállni Nick Fury egy egész világot átszövő terrorszervezettel, és hogy fog pontosan kinézni a Föld a világvége után. Aztán itt lesz még Fenegyerek, akinek felajánlják a Kéz vezetését, Nova, aki végre konfrontálódik a xandari szuperszámítógéppel, és az Atlas ügynökei, akik egy bűnbirodalommal a hátuk mögött készülnek szembeszállni Norman Osborn sötét uralmával – és ez még mindig nem minden, úgyhogy tartsatok velem most is!

Agents of Atlas 1: Dark Reignből kinőtt új sorozatok, első rész. Jeff Parker 2006-ban írta meg Agents of Atlas című minijét, ami féltucatnyi ezüstkori, mára szinte teljesen elfeledett karaktert verbuvált egy ütőképes csapatba. Ebből egy roppant kellemes hangulatú, kalandos, akciódús, és nem utolsósorban vicces történet kerekedett, amelyben hőseink végül átvették az uralmat legnagyobb ellenségük, Yellow Claw Atlas nevű bűnbirodalma felett. Parker most, a Secret Invasion sorozatindító utóhatásainak köszönhetően lehetőséget kapott, hogy ongoing füzetet írjon ezekkel a karakterekkel, és az első rész tanulsága szerint ennek csak örülni lehet. A Dark Reign: New Nationben már láttuk, hogy Jimmy Woo és emberei tisztára pucolták a Fort Knoxot, amivel rögtön fel is kerültek Norman Osborn „legkevésbé kedvenc embereim” listájára. Így a S.H.I.E.L.D. ügynökei (élükön Man Mountain Markóval, akit nemrég a Manfiest Destiny-ben láthattunk, és e két sztoriban betöltött szerepei nincsenek valami nagy összhangban egymással) most javában rohamozzák az Atlas Foundation bázisait, amire persze hőseinknek megfelelően kell reagálniuk. Jimmy egyezséget ajánl Osbornnak: hagyja, hogy szabadon garázdálkodhassanak a világban, és cserébe ők megtesznek neki egy-két olyan „szívességet”, amikhez hiába is kérné a kongresszus jóváhagyását. A sztori ígéretes: Parker már a miniben egy törvényenkívüli csoportot csinált a főszereplőkből, ami most egészen sajátos mellékízt kap, tekintve, hogy a törvényt egy gonosz őrült, Norman Osborn képviseli – vagyis a jófiúk egy nagyhatalmú, nemzetközi bűnszövetkezet élén szállnak szembe Amerika új „vezetőjével”. Ami persze nem egészen egyezik az Atlas eredeti céljaival, és már most látható, hogy ez is konfliktusokhoz fog vezetni a jövőben. Parker érdekesen, fordulatosan ír, nagyon jól használja féltucatnyi szereplőjét, és még a Sentry-t is képes eladni a Marvel Supermanjeként, jobban, mint eddig bárki más (az ő szerepe a Dark Reignben egyébként roppant ígéretes, talán végre kezdenek majd vele valamit az írók – ideje volna). Carl Pagulayan rajzai szépek, hatásosak és szimpatikusan egyszerűek: nem akar túl trendi és cool lenni, és a hasonlóan visszafogott színezéssel együtt ez tökéletesen passzol a sztori hangulatához. De ez még nem minden, van ugyanis egy 12 oldalas extra történetünk is, ami az ’50-es évek végén, Kubában játszódik. Ebben a csapat a Yellow Claw nyomait kutatva Rozsomákba botlik, akivel egy kis disputa után egyesítik erőiket, hogy megakadályozzák a gazembert egy rakás elmekontrolláló rovar használatában. Egyszerű, szórakoztató kis sztori, Benton Jew szándékosan archaikus rajzaival, amin mindenki úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt kisgyerek. Összességében, kezdetnek ez szinte hibátlan, kilátásunk van tehát egy roppant szórakoztató új sorozatra.

Amazing Spider-Man Extra 2: Két hete kezdetét vette a Character Assassination, ami a jelek szerint megint lerángatja majd a Pókember füzet színvonalát a béka segge alá – hogy azért ebben Marc Guggenheimnek mégse legyen olyan könnyű dolga, Zeb Wells és Dan Slott írt egy-egy egészen kiváló sztorit, amik most az Amazing Spider-Man Extra második részében jelennek meg. Az első a Black & White címet viseli, és Pókember nem is szerepel benne: Slott a New Ways to Die lapjain megteremtett Anti-Venom történetét írja tovább. Eddie Brock folytatja sajátos keresztes hadjáratát Manhattan utcáin, gengszterekkel, drogdílerekkel száll szembe, és kipucolja a kábítószernek még a nyomait is a szerencsétlen függők szervezetéből. Közben persze összeakasztja a bajszát Mr. Negative-val, és egészen véletlenül arra is rájön, hogy a terjeszkedő gengsztervezér nem más, mint Martin Li, akit mindeddig szentként tisztelt, és aki megszabadította őt a ráktól. Slott tudja mit csinál, az ő kezei alatt született meg a One More Day utáni időszámítás egyetlen valamirevaló gonosza, ahogy a gagyi neve ellenére igazán érdekes, és magában sok lehetőséget rejtő antihőse is – a kettő konfrontációjában pedig nagy lehetőségek rejlenek, főleg az Anti-Venom szempontjából, az ő karakterét ugyanis innen, hite elvesztése után, bármilyen irányba el lehet vinni. És ha ez még nem lenne elég, a rajzokat Chris Bachalónak köszönhetjük, aki szokásos, gyönyörűen kaotikus, stílusos vonásaival egészen sajátos hangulatot teremt (bár ezért a színezőket is dicséret illeti) – az utolsó oldal a keresztbe kapaszkodó Anti-Venommal szenzációs. A második sztorit Zeb Wells írta, és Paolo Rivera rajzolta, és ezzel visszatért a szenzációs 577. szám (az a bizonyos megtorlós) párosa. Wells ezúttal Rozsomákkal hozza össze a hálószövőt, aki rejtélyes okból a segítségét kéri valamihez. Teszi mindezt egy kocsmában, egy üveg whiskey társaságában, miközben ő civilben, Pókember pedig (identitását őrizve) kék-pirosban virít. Hogy miért van Logannek szüksége Pókira, azt nem lövöm le, mert egy roppant bájos és kedves fordulata a történetnek. Ami igazából nem is annyira történet, inkább csak egy kiváló karakterrajz – és nem elsősorban a címszereplőé, hanem Rozsomáké, mert ez inkább róla szól. És Wells azon kevés írók egyikének tűnik a Marvelnél, akik tudják, hogy a kanadai mutáns karaktere nem csak cool kaszabolásról és egyre emelkedő hullahegyekről szól, hanem egy olyan férfiról is, aki teszi, amit tennie kell, és közben semmi nem fontosabb számára önnön emberségének megőrzésénél. Igaz, ez a sztori egy fokkal jobban vette volna ki magát a ’80-as, ’90-es években, amikor Rozsomák még állandó harcban állt a benne lakozó vadállattal, de most is tökéletesen megállja a helyét – főleg Rivera bájos, komikus vonásaival együtt.

Amazing Spider-Man 585: Na, mit gondoltok, milyen lett Marc Guggenheim Character Assassinationjének második része? Az előbb röviden összefoglaltam egy mondatban, de aztán a word figyelmeztetett, hogy ilyen szavakat nem illik képernyőre vetni. Szóval finom leszek (na persze…). De először is lássuk a sztorit, addig is lehiggadok kicsit. Harry az előző részben megkérte Lily kezét a Szabadság-szoborban, hősünk vert kutyaként kullogott haza a rendőrséggel vívott egyoldalú „harcából”, Carlie Cooper pedig épp ekkor követte vissza a póknyomkövetős gyilkos nyomát Peter lakótársáig, Vin Gonzales-ig. Ja, és közben ezerrel dübörög a választási kampány, ami viszont egy kicsit sem lett érdekesebb és izgalmasabb azóta, hogy teljesen érthetetlen módon először felbukkant a Brand New Day lapjain. A sztori továbbra is több szálon fut, a főszál pedig Pókember harca a Hollister kampányra ismét rátámadó Menace-szel – merthogy hősünk kötelességtudata persze még félholt állapotában a gonosszal való összecsapás felé hajtja. A probléma Menace-szel kapcsolatban továbbra is az, hogy teljesen röhejes gazember, akit nagyon görcsösen próbálnak komoly fenyegetésként eladni az olvasóknak. És igaz, hogy úgy ellátja Póki baját ebben a számban, ahogy már jó rég nem tette senki, de még ezzel együtt sem sikerül elérni, hogy számottevő ellenségként tekintsünk rá. De most már legalább sejthetjük, hogy miért néz ki úgy, mint egy sokadig „Manó” – és itt ezennel kíméletlenül le fogom lőni a figura kilétét, szóval aki nem innen akarja megtudni, hogy ki bújik meg Menace maszkja alatt, az ne olvasson tovább. Szóval, Menace nem más, mint Lily Hollister. Na, ez meglepő fordulat. Más kérdés, hogy annyira hatásvadász és amatőr, hogy az embernek hirtelen meglepődni sincs kedve. Csak egy fél fokkal jobb ez, mint Jackpot identitásának titka, az elv pedig hasonló – naná, hisz azt is Guggenheim követte el. A lényeg, hogy olyasvalaki legyen a hunyó, akire senki, semmilyen körülmények közt nem gondol – de nem azért, mert annyira agyafúrt, hanem mert annyira logikátlan és erőltetett. A jó csavar mindig az, ami után az ember a homlokára csap, és azt kiáltja: tényleg! A jó csavar visszakövethető, és utólag mindenki látja a jeleket, amik korábban annak irányába mutattak. Itt ilyesmiről szó sincs. És akkor ott van még a másik roppant eredeti és hatásos fordulat, Vin Gonzales lelepleződése. Nem megy ez Guggenheimnek. De legalább John Romita Jr. rajzai nagyon szépek – már megint.

Oldalak: 1 2 3 4