Marvel 2009/05-06

Avengers: The Initiative 21: Az Avengers: The Initiative a Bosszú Angyalai témához közeli sorozatok közül az utolsó, ami becsatlakozik a Dark Reignbe (a Secret Invasion tie-in itt ugye később ért véget, mint maga a főmini, az előző rész pedig a gyászoló Hank Pymre volt leginkább kihegyezve). És most, hogy Dan Slott elment Mighty Avengerst írni, egyedül Christos Gage-re hárul a feladat, hogy meghatározza, milyen irányt vegyen a szuperhősképző története Norman Osborn sötét uralma alatt. Camp Hammond vezető nélkül marad, a Shadow Initiative (köztük Mutant Zeróval, akiről múltkor kiderült, hogy nem más, mint Typhoid Mary) a Hydrához átállt áruló után ered, és közben magához tér a Polgárháborúhoz teremtett Thor klón, aki persze az igazi Thornak hiszi magát, és azonnal csúnya ámokfutásba kezd a bázison. Hogy mennyire csúnyába, és hogy milyen következményekre számíthatunk, arról elárul valamit a sztori címe: Disassembled. Gage elmondta egy interjúban, hogy ezzel a történettel felrázza kicsit a status quo-t, majd az eddigitől eltérő irányba viszi a címet – kíváncsian várjuk! Addig is ez ugyan nem tűnik sokkal többnek egy „Thor-klón pusztít a bázison, és mindenki próbálja megállítani”- sztorinál, de Gage-nél jó kezekben van a dolog. Jó a történet ritmusa, és az akció közepette jut azért hely és idő néhány karakterpillanatra és Osborn sötét uralmának (némi könnyed hangulattal, csaknem komikummal átfűtött) érzékeltetésére is. Ott van például a jelenet, amelyben egy ügyvéd azzal keresi fel Ultragilrt, hogy nem hordhatja tovább a régi Ms. Marvel jelmezt, mert azt kisajátította magának a Dark Avengers igazi (sic!) Ms. Marvele, és az, amelyben Thor Girl küszködik a ténnyel, hogy heteken, hónapokon keresztül egy skrull helyettesítette – ezek pedig mind olvasmányosak és érdekesek. A rajzoló viszont Humberto Ramos, akinek őrjítően túlzó, rajzfilmes stílusa nem illik minden képregényhez – az Avengers: Initiative normál körülmények közt határeset lenne, csakhogy Ramos képei most még a szokásosnál is karikatúraszerűbbek és kaotikusabbak, olyannyira, hogy bár a robosztus emberalakok még csak-csak elmennek, de az arcokra egyenesen rossz ránézni.

Cable 11: Wasteland Blues – már a cím is fantasztikus. A képregény maga nem kevésbé. Tudom, már írtam párszor, de nem lehet elégszer hangsúlyozni: Swierczynski rettenetesen indult sorozata egyre jobb és jobb, és ha valami elképesztő csoda folytán képes lenne hosszú ideig tartani ennek a számnak a színvonalát, akkor akár az egyik legjobb X-képregénnyé is kinőhetné magát. Igaz, ez a most kezdődött kétrészes sztori „csak” afféle közjátéknak tűnik a nagyobb, a cselekményt előremozdító történetek között, de ez még nem akadályozza meg abban, hogy a sorozat eddigi csúcspontja legyen belőle. Kábel továbbra is menekül az időben a House of M utáni első újszülött mutáns bébivel a karjaiban – csakis előre a jövőbe, minthogy időgépe elromlott, és nem tud visszafelé utazni. Üldözője, Bishop, pedig a jelenben konzekvensen pusztítja az egész világot, hogy prédája mozgásterét minél inkább leszűkítse. A Wasteland Bluesban Kábel, és az immár hét éves lány, Hope ismét a jövőbe menekülnek egy pusztító háború elől, de amit ott találnak, az egy kihalt, élettelen pusztaság, amelyben talán ők az egyetlen még élő emberek. A sztori hangulata fantasztikus: a legjobb „világvége után”-témájú filmeket idézi, ahogy Kábel és Hope élelem és remény után kutatnak a nagy semmi közepén, és újra és újra előreugranak az időben (akár ezer évet), remélve, hogy egy ponton az élet visszatér a bolygóra. Közben Swierczynski roppant szórakoztatóan, hol komolyan, hol viccesen, hol érzelmesen boncolgatja a küldetéstudata által vezérelt, megszállott katona és az ártatlan kislány kapcsolatát. Ügyesen kihasználja azt is, hogy Hope nem ismeri a jelent, amiben megszületett, hisz még csak pár napos volt, amikor a Messiah Complex végén Kábel először a jövőbe ugrott vele. Így adódik pár, a körülményekből adódóan kissé kesernyés helyzetkomikum, amiknek során Kábel száján kicsúsznak olyan szavak, melyek magyarázatától inkább eltekintett volna – az pedig kifejezetten vicces, ahogy szinte retteg a „pubertás” szó kiejtésétől. A történet tehát szinte 100%-os, gyönyörűen a helyén van benne minden, de a rajzok már kevésbé meggyőzőek. Az első néhány oldalt a sorozat rajzolója, Ariel Olivetti követte el, azok pontosan olyanok, amilyenekre számíthatunk tőle – a jövőbe ugrás után azonban Jamie McKelvie veszi át a stafétabotot. Ő gyönyörű háttereket rajzol, amikkel csak az a baj, hogy döbbenetesen elütnek a kiábrándítóan szimplán, gyerekesen, rajzfilmesen megrajzolt főszereplőktől. Ugyanakkor azt már megszokhattuk, hogy a Cable füzetek rajzai hagynak kívánnivalót maguk után – és már az sem kis szó, hogy a történetről ez már nem mondható el!

Daredevil 115: Itt a Lady Bullseye befejező része, és mostanra egészen világossá vált, hogy mi is akar lenni ez az egész történet: egy felvezetés a Vezér 116. számban bekövetkező visszatéréséhez. A fő problémám ezzel a sztorival végig az volt, hogy Ed Brubaker csak úgy előrángatott egy női Célpontot a semmiből, és láthatóan nem kifejezetten törte magát, hogy igazi személyiséggel és háttérrel ruházza őt fel – akkor meg mi szükség volt rá? De így, hogy a sztori nincs lezárva, így, hogy belevezet egy nagyobb, vélhetően komplexebb és hosszabb történetfolyamba, már kicsit másképp fest a dolog, és ezen a ponton bőven bízom annyira Brubaker szakértelmében, hogy tudjam, a végén minden pontosan a helyére fog kerülni. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a gyanútlanul hazatérő Fenegyereket már otthon várta a Kéz, élén a megölt és szolgálatukba feltámasztott Fehér Tigrissel és Fekete Tarantullával. Aztán feltűnik Iron Fist és Izo Mester, meg persze maga Lady Bullseye is, úgyhogy ez itt a nagy finálé, amiben mindenki bunyózik mindenkivel, hogy aztán végül kiderüljön, a cél végig az volt, hogy a rosszfiúk valahogy rávegyék hősünket a frakciókra szakadt, meggyengült Kéz vezetésére. Természetesen csuklóból visszautasítja a felkérést, ami viszont nem világos, hogy ez esetben Lady Bullseye, miért nem öli meg, miután eszméletlenre verte. De Brubaker elhint pár apró jelet arra utalóban, hogy itt bizony mennek még machinációk a háttérben – mindkét oldalról, mert Izo Mester is forral valamit. Szóval olybá tűnik, hogy mindennek a gyümölcseit majd csak később aratja le Brubaker, és mivel ismerjük már őt annyira, hogy tudjuk, sosem baj, ha hosszú távra tervez (sőt), ezzel nincs is semmi gond. Főleg, hogy a finálé működik: az akciók pörgősek, jól megírtak, és főleg, jól megrajzoltak. Michael Lark és Stefano Gaudiano párosához ezúttal, ki tudja, miért, de csatlakozott Tonci Zonjic is, noha ez sem pozitív, sem negatív irányban nem látszik meg a kész művön. Szóval, összességében mindez nagyon szép és jó, de tény, hogy a mr. feares sztori óta a sorozat azon a minimális (persze más sorozatokhoz képest még mindig igencsak magas) színvonalon mozog, amin még épphogy nem sírjuk vissza a két évvel ezelőtti, illetve a Bendis idejében tapasztalt állapotokat. Remélhetőleg a Vezér visszatérésével, a Return of the King című, jövő hónapban kezdődő sztorival helyreáll majd a világ rendje…

Oldalak: 1 2 3 4