KomiXérum #8

Szerda, tehát jövünk! Ezúttal kevesebb képregényről lesz szó, de a megszokott színvonalon. A rövidebb kiadás oka: mintha lankadna az érdeklődésetek… na jó, tudjuk mi, hogy ez nem így van, de ne legyetek restek véleményt nyilvánítani ti is! Na, ennyit a szentbeszédből, irány olvasni!

[toc]

Deadpool: Suicide Kings #2

Történet: Mike Benson
Rajz: Carlo Barberi
(Marvel Comics)

Sajnos ez az ígéretesen indult Deadpool képregény sem fogja megváltani a világot. A talán nem is annyira szép, de elképesztően lendületes, jó adag poénnal fűszerezett első epizód után egyértelműen kifulladni látszik az ötrészesre tervezett mini, ami azért úgy, hogy a feléhez sem értünk még, igencsak sokatmondó. Az alapsztori sem volt eget rengető, de a nyitányban sikerült elég jól elkapni a ritmust, és szépen bemutatni azt, ahogy Deadpoolt egy kis senki felbéreli, majd hősünket prédája nyomába eredve szépen átejtetik a palánkon. A detonációban ártatlan emberek haltak meg, és szépen megjelent újabb szálként a gonosztevők magasabb köre, valamint némileg megbonyolított motivációik. Ahol pedig vétlen emberek halnak értelmetlen halált, szinte törvényszerű mindenki kedvenc Marvel-vérengzőjének, Megtorlónak a feltűnése. A második szám aztán teljesen az ellenkezőjét adja szinte mindennek, amit addig tudtunk, tudni véltünk, akárcsak a színvonalat vagy a karaktereket vizsgálva. Rögtön egy Megtorlótól kellően karakteridegen párbeszédekkel zsúfolt találkozással indítani igencsak felelőtlenség, és sajnos ez a későbbiekben sem változik: bár nem ez Frank Castle megszégyenítése, de tény, hogy módszerei, hozzáállása egyáltalán nem hordozzák magukon a már bejáratott és működő Megtorló viselkedésjegyeket. Persze ez nem teljesen az ő képregénye, de mivel sokat szerepel, sajnos igencsak szembetűnő lézengése panelek során át.
A címszereplő most árnyéka korábbi önmagának, és egyáltalán nem tesz jót neki, hogy mozdulatlan, majdhogynem mellékkarakterré silányodik a saját nevével fémjelzett miniszériában. Ezúttal kicsit, de tényleg csak egy kicsit íródik tovább minden egyes szál, azonban egyikhez sem sikerül érdemben hozzátenni. Talán a disznóetetés jelenete, Tombstone és Conrad beszélgetése ér többet egy lyukas garasnál, egyébként szánalmas próbálkozás minden megkezdett oldal. Mondhatnánk persze, hogy a Deadpool képregényeket a poénok mennyisége, neadjisten minősége adja el, de e téren sincs szerencsénk. A küllemmel egy kicsit jobb a helyzet, ugyanis felesleges lenne belekötni a tisztes iparosmunkát szolgáltató Barberi rajzaiba: főként a csodás domborulatokkal megáldott lányok esetében alkot maradandót. Az a kis plusz azonban itt is hiányzik, egyáltalán nem ég elménkbe stílusa, de tény, hogy a külalak a füzet legkisebb problémája. Az alkotók próbálkoznak, próbálkoznak, de kettőnél többször nem valószínű, hogy felkacaghat az olvasó; az őszinte, amolyan kitörő röhögés pedig szinte kizárt. A sztori nem eléggé erős, a mostani folytatás unalomba fullad, a rajzok átlagosak, és még a poénok sincsenek a helyükön? Hát mostanában nem halmoznak el minket jó Deadpool képregényekkel, és elég szomorú, hogy a Suicide Kings is beállt a sorba. Van azonban még itt idő javítani a színvonalon, hisz tulajdonképpen egy helyben toporgunk, ebből még akármi is lehet. A remény még él, de ehhez az alkotóknak nagyon össze kell kaparniuk tehetségüket.
Fdave

The League of Extraordinary Gentlemen III. Century 1910

Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neil
(Top Shelf)

A képregény világában mindenképpen kiemelkedő eseménynek számít, ha egy új Alan Moore által írt füzet kerül a piacra, arról viszont egyenesen mindenkinek kötelező tudni, hogy a League of Extraordinary Gentlemen című Moore – O’Neil klasszikus harmadik fejezete a hetekben jelent meg. Ezzel a páratlanul kreatív, intelligens, de legfőképp mocskosul szórakoztató sorozattal a szakma nagy filozófusa, szociológusa, politológusa – és persze jövendőmondója egy személyben – létrehozott egy olyan világot, melyet játszótérként használhat zabolátlan ábrándozásaihoz, képzeletbeli kalandozásaihoz. Ám ezt az élményt hálából megosztotta azokkal is, akik hűen olvasták gondolatait korábbi műveiben, mondhatni meghálálva a figyelmet humorral, izgalommal és bájjal. A rendkívüli úriemberek ligáját szerepeltető sorozat első két darabja a moore-i komplexitás jegyeit viselte magán, ám az irodalmi és popkulturális utalások olykor kibogozhatatlan sűrűjét hibátlan érzékkel ellensúlyozta, hogy a történetet igyekezett az egyes századok kalandtörténeteinek, legismertebb és legnépszerűbb figuráinak sztorijaiból ismert kliséivel közérthetővé és olvasmányossá tenni.
A III. fejezet nem sokkal a Black Dossier után játszódik, bár a ligának csak egy része köszön vissza a „Century 1910” oldalain. Jekyll és Hyde vagy Nemo helyett ezúttal kevésbé direkt irodalmi hősök állnak a középpontban. A társaság vezetője, Mina Harker továbbra is küzd az elismertségért, ugyanakkor továbbra is önmagával viaskodik, hogy személyiségének melyik szeletét tolja előtérbe, milyen szerepben vegyen részt az egyes szituációkban. Nemo lánya, Janni mellett az ő karaktere lett a legkidolgozottabb, így az új Gentlemen képregényben a női figurák dominálnak a kétségbeesett és tehetetlen Quatermainnel van Carnackival szemben. Bár nem minden szereplő rendelkezik ugyanakkora súllyal, az egy-két mondatos figurák is élettel telik, köszönhetően a vibráló feszültségnek, a vitriolos párbeszédeknek, a lehetetlen, mégis a karakterkezelés szempontjából ideális helyzetkomikumoknak köszönhetően
A legújabb, sorban a harmadik felvonás több ponton is eltér az eddig megjelent, két századnak Moore számára legfigyelemreméltóbb jellegzetességeit feldolgozó mű által teremtett hagyománytól. Az okkultista, apokalipszis-központú sztori vezetése ezúttal kevesebb szál egyidejű futásával, ezáltal jóval átláthatóbban valósul meg, ezáltal könnyebben is abszolválható ez a terjedelmes képregény, mint az előző fejezetek. Az író visszafogta a klasszikus ponyvák, kalandregények sorának bármikor hódolni kész természetét, így a „Century 1910” egy műfaj, és azon belül is egy mű körüljárására koncentrál. Az új széria Bertold Brecht világhírű Koldusoperájából merít ihletet, és ment át elemeket az új League of Extraordinary Gentlemen sztoriba. Az író nem csak a karakterekre, helyszínekre utal, ennél messzebbre merészkedik: dalbetétekkel tűzdeli tele képregényének egyik történetszálát, ami a kilencedik művészet műfaji sajátosságaiból adódóan, – lássuk be – ha nem is ismeretlen, vagy értelmezhetetlen, de mindenképpen kivételes és egyedi eszköz. Alan Moore nem véletlenül korunk egyik legnagyobb zsenije. Amibe más belebukna, azt ő gond nélkül megvalósítja, és meglepődve tapasztaljuk, hogy az örökké a képregény műfaj kereteinek tologatásával kísérletezgető író működőképessé teszi ezeket a jeleneteket, és újra bizonyítja, hogy lehetőségek végtelen tárházát rejti ez a panelekből és szövegbuborékokból építkező, máig mostohán kezelt, korcsként számon tartott művészeti ág.
A kívánt hangulat és atmoszféra megteremtésében természetesen oroszlánrész jutott O’Neilnek, aki hibátlanul idézi meg a kor jellegzetességeit, közhelyeit, így amit a szöveg bizonyos pontokon csak sugall, azt a vizuális élmény teszi teljessé. A kevesebb utalás, geg okán azonban Moore partnerének is kevesebb lehetősége van a csillogásra. A korábbi két epizódban felnőve Moore zsenijéhez egyenértékű mértékben járult hozzá a kivételes élményhez, amit a LOEG-képregények olvasása okozott, ám ezúttal kevesebb vitalitás tükröződik alakjaiból, így O’Neil „csak” a kötelező színvonalat teljesíti, ami bár így is kiemelkedő, ezzel a visszalépéssel megfosztja a képregényt attól a plusztól, mely klasszikussá tette már a korábbi részek megjelenésének pillanatában.
Tungsram

Oldalak: 1 2