SakuraCon 2009

Közkeletű vélekedés, hogy a sztereotípiák egyszerűbbé teszik az életünket. Például a kollektív „képregényes” öntudatban a tájékozódást segítendő jellemzően téves, ámde jól körülhatárolható elgondolások, mi több, adatok élnek, úgy mint: 1. A „mangások” furák. 2. A mangások versenyeznek azon, hogy ki néz ki hülyébben. 3. A mangákat veszik, mint a cukrot, a „nyugati” képregényeket meg ugyanaz a száz ember vásárolja meg kétszer, hogy legyen folytatás. Hol itt az igazság? Na, hát az ilyen képzetek rettentik vissza az egyszeri képregénypolgárt attól, hogy kilátogasson egy animeconra. Meg a jegyár. Ha viszont utóbbit nem kell kifizetnünk (cserébe megígérjük, hogy cikket írunk), ráadásul elszántak is vagyunk, akkor azért mindenképp ki kell menni egyszer. Vagy többször? Újrahasznosított előítéletek, avagy SakuraCon 2009.

Még pizsamában kortyolgatom a reggeli kávét szombaton, mikor kémeim már a PeCsa előtt kígyózó sorokról tesznek jelentést. Röhögök a markomba, és komótosan elindulok a Ferenciek tere felé, ahol a barátnőm, Anna vár, aki hozzám hasonlóan nem tudja, mire vállalkozott. Viszont hozott fényképezőgépet, ami bölcs előrelátásról tanúskodik. A Petőfi Csarnokot a Széchenyi fürdő felől közelítjük. Tájékozódási képességem a nullához konvergál, szerencsére lufiárus nénik és Songoku-hajú fiúk útbaigazítását követve látóterünkbe kerül a célobjektum, valamint az első sokkhatást okozó tömeg. Óriási papírmasé katanákat cipelő matrózblúzos kiskorúak? Helyben vagyunk. Telefonos egyeztetés, majd néhány perc szemlélődés után meg is kapjuk a jegyeket, és elmerülhetünk a szubkultúra tavaszi ünnepének kavalkádjában (szakura, vagyis a Japánban tavasszal nyíló cseresznyevirág: az elnevezés eredetének ismerete gyakorlatilag popkulturális alapkövetelmény, tessék megjegyezni).

A kinti zsibongást magunk mögött hagyva a rémületem csak fokozódik: a szocreál belsőépítészet jellegzetességeit elhomályosítják a fal mellé támasztott gépágyúk, kiplakátolt Halállisták és egykedvűen tébláboló lovagi páncélok (utóbbiról aztán kiderült, hogy nem is az, hanem a Full Metal Alchemist egyik szereplője – jó tudni). Van büfé, nem olcsó, a ruhatár szerényen megbújik valahol, az első utunkba kerülő mangákat, posztereket és egyéb kapcsolódó termékeket árusító standot viszont máris kulcstartóra éhes tömegek rohamozzák: meg sem próbálok közelebb kerülni, inkább fotózásba kezdek. Meglepődöm, mikor a fedezékből megörökíteni kívánt, egészen elképesztő jelmezeket viselő lányok ahelyett, hogy elküldenének az anyámba, örömmel állnak meg és pózolnak a kedvemért. Rögtön jobb hangulatba kerülök, és némileg oldottabban közelítek a nagyterem felé. Itt épp AMV-vetítés zajlik: a zenére vágott animerészletekből álló klipek iszonyatosan profik, a nézősereg pedig tapssal, ovációval fogad minden alkotást. Gyorsan találok is egy hozzáértőt: Földesi Bence régi barátom, a Con AMV-versenyeinek többszörös nyertese, helyezettje (utoljára holmi nemzetközi 3. helyről számolt be). Arról kérdezem, van-e, amiből ciki AMV-t vágni. Szerinte az ismert vagy sztáranimék (pl. Naruto, Bleach, Death Note) eleve hátrányból indulnak, de tulajdonképpen az se baj, ha ezeket használja valaki: a lényeg a tudatos koncepció, az ötletesség, az innováció. Utóbbiakból nincs hiány egyéb téren sem: valóban fantasztikus, micsoda ruhakölteményekben, felszerelésben vannak egyesek (de valamilyen jelmez szinte mindenkin van). Ez néhol visszaüt: semmi bajom azzal, ha csinos diáklányok mutogatják magukat – sőt, előszeretettel üdvözlöm az ilyesmit -, de mikor harminc körüli, pénztárosnő-forma asszonyok öltöznek piros hajú cirkuszi porondmesternek, hátrahőkölök. Pláne, ha egy jókora láncfűrész van náluk (ld. a képeket).

A vetítőt elhagyva újabb látnivalók várják az embertömeget. Van rajongók beküldött rajzaiból rendezett kiállítás – a színvonal talán még magasabb, mint a képregényfesztivál rajzversenyénél. Máshol vállalkozó kedvű srácok hátára festenek angyalszárnyakat, vagy góznak (ez nem a legó földszinti változata, hanem japán táblajáték – bocs). Érzem, hogy fogy az oxigén – kimegyünk hát, ahol viszont dög meleg van, meg néhány sátor. Itt lehet karaokézni: egészen tehetséges énekesek is akadnak, de a többség halk, vagy olyan elképesztően rossz hangja van, hogy amint belépünk, már fordulunk is ki, zajszennyezést szenvedett Annámmal együtt. Itt az idő behatolni a legzsúfoltabb sátorba: igen, itt van többek között a MangaFan standja, úgyhogy érthető a tömegnyomor. Azonnal megakad a szemem az elgyötörtnek tűnő Bayer Tónin, aki egy zen bölcs nyugalmával szemlélheti a forgalmat: láthatóan nem az általa árusított – többségükben nyugati – képregények a legkelendőbbek. Én azért veszek tőle egy álomutazós Nero Blanco Comixot, aztán zúzunk is tovább: a ComicsInvest pultjánál öten is kevesek bonyolítani az üzletet. Pörög a bolt, de szerencsére Ákos így is leáll egy szóra, tikkadtan kárhoztatja a meleget és a sátrat: őt is megörökítem az utókornak, aztán már ott se vagyunk, vissza a Nagyterembe!

Mielőtt egyesíthetnénk erőinket két másik barátommal, áthaladunk a videójáték-verseny színhelyéül szolgáló helyiségen: fiatalkorúak csépelik a haverjukat rendületlenül a kivetítőkön megjelenő poligonharcosok tolmácsolásában. Geekek feszülnek egymásnak, továbbállunk. A cosplayesek (kb. a jelmezesekről van szó, szóval elég nagy a halmaz) öltözői előtt is nagy a tolongás, én pedig bőszen kattintgatok. Egy harcias amazon feltűnő alig-ruhában vonja magára a figyelmet, de barátnőm megrovó pillantásait magamon érezve inkább beszélgetni kezdek a cikk és jelen bekezdés elején emlegetett cimborákkal: egyikük Porki, veterán cosplayer, ráadásul ritka hollóként még amerikai képregényeket is olvas. Ő avat be az animeconok lélektanába: a beöltözés az összetartás, a közösséghez tartozás jele – itt menő vagy, ha extrémen nézel ki. Ezt én is így látom: a jelmezesek fáradhatatlanul mosolyognak, fotózkodnak, egymás öltözékét dicsérik. Szombaton van a craftsmanship verseny, vagyis a ruhák kidolgozását díjazzák: vasárnap a performance-en, vagyis a beöltözve előadott show-n van a hangsúly. Egy helyes, ám teljesen kékre festett lány lelkesen mesél a felkészülésről: ő négy hónapon át készítette a ruháját. A költségekről is említést tesz: jelmez + vámpírfog = súlyos anyagi áldozat, ez a képlet.

Nézzük még együtt egy darabig a kezdődő cosplay-versenyt, aztán távozunk, még körül kell nézni a WAMP-on is. Vasárnap épp csak körbeszaladni tudok, meg fotózgatni még egy keveset. De bár több időm lett volna: a SakuraCon sokszínű, óriási, de ennek ellenére meglepően emberközeli hepaj. Nem lehet békésen olvasgatni, mint a képregényfesztiválon, és ráérősen beszélgetni is nehezebb, mint a börzén. De talán (Ákossal egyetértve) jó lenne, ha a fesztivál is át tudna venni valamit a conok természetéből, a pörgést, a felhajtást, a több jó csajt esetleg (főként az utóbbit, naná, de ebben speciel fejlődést mutatunk). Az előítéletek mulattatóak, de nem sokat érnek: a hagyományosan jó hangulatú fesztiválok mellett kellő nyitottsággal animeconra is érdemes kilátogatni. Én speciel remekül éreztem magam.

Kránicz Bence

(A folytatásban néhány életlen, unalmas, netán véletlenül jól sikerült fényképemet kommentálom, a harmadik oldalon pedig ömlesztve nézhetitek végig az összes fotót.)

Oldalak: 1 2 3