Komixérum #7

Prototype #2

Történet: Justin Gray és Jimmy Palmiotti
Rajz: Darick Robertson és Matt Jacobs

(WildStorm)

Eljött az ideje a génmódosítással, háttérben húzódó szörnyekkel és vérengzéssel tarkított konzoljáték-feldolgozás folytatásának. A Prototype ismét körbeneveti a hasonszőrű társait, és megmutatja, hogy egy játékból képregényre átültetést is lehet igényesen és izgalmasan végezni. Legutóbb megismert két fő szál, a hatvanas évek végi Idaho, illetve napjaink Manhattane szolgál továbbra is a cselekmény helyszínéül, a folyamatos ide-oda váltások pedig nem hagyják lankadni figyelmünket. Erre egyébként vajmi kevés esély van, ugyanis a csodálatos, nem hivalkodóan, de annál tudatosabban telefirkált oldalak tömkelege már vizualitásában is magára vonja a tekintetet. Ezt túlszárnyalni már csak az írói bravúrok képesek, és szerencsére a felvezetés meglepetésfaktorát is sikerült átörökíteni a második epizódba. A toleranciaküszöbünket feljebb srófoló kezdő képek kapásból meztelen és fertőzött terhes nőkkel, és agresszív, nem kevésbé ijesztően kinéző majmokkal operálnak. Ezek megvalósítása egyébként mesteri, de innentől kezdve inkább a verbális félelemkeltés, valamint a sejtelmes, nem sokat mutató avagy eláruló képek irányába tolódik el az egész. Az alkotók tudják, hogy mit csinálnak: egy pörgős és véres akciósztorit írnak, aminek elengedhetetlen kelléke a félelem. Csöpög is a vér rendesen, ám míg ez eddig főként a múltbéli szálra volt jellemző, stílszerűen felpörög a jelenlegi cselekmény is a kívánt fordulatszámra. Az elengedhetetlen nyomozó és segédje közti csípős megjegyzésekkel tarkított pengeváltás jelenete után kitárul a világ, és belecsöppenünk egy nagyszabású hajtóvadászatba, amit gyors váltással egy duplaoldalas, monumentális kép szakít félbe. Kik ők, és mit akarnak? Erre kutatják hőseink a választ: logikus reakció, jön is a képbe egyből az “ismerek egy embert, aki tudja a választ és segíthet nekünk” elcsépelt panel. Ilyenekből építkezik sikeresen eleddig ez a sorozat, és bár a cliffhanger az utolsó oldalon elég olcsó és hatástalan, azt lehetetlen rámondani, hogy ne lenne váratlan.
Ami viszont még ezek után is szembetűnően jó ebben a képregényben, azok a panelkeretek kitöltésének módozatai. Egy filmben sem sikerül ilyen dinamikát sugárzó, ennyire érdekes kameraállásokat találni, amik ily módon kiszolgálják a mondanivalót. Ez a képregény sajátja minden kétséget kizáróan, az alkotók pedig tudják és érzik is, milyen hatalom van a kezükben. Ezt még csak fokozzák az összevissza panelek, az oldalon ide-oda tologatott képkockák: a káosz amellett, hogy témája, még eszköze is a képregénynek. Az eltúlzott, panelhatárokon messze túlnyúló képeknek én valószínűleg soha nem leszek a rajongója, ugyanis szerintem nagyon is elidegenítő hatásuk van, itt a mértékletes használatnak hála működik, és néhány szereplő esetében nagyon is emblematikusságot kölcsönöz. Értem ezt elsősorban a titokzatos idegenre, aki szökésben van Manhattan utcáin.
A Prototype második része a legjobb agyat nem terhelő kikapcsolódás. A kiontott vér mennyisége, az írói magabiztosság és elsőrangú küllem: csupa-csupa pozitívum.
Fdave

RASL #4

Történet és rajz: Jeff Smith
(Cartoon Books)

Hosszas várakozás után a múlt héten végre kijöhetett Jeff Smith új sorozatának, a RASL-nek a negyedik száma. Az új füzet iránti epekedés meghozta a gyümölcsét, és aki eleddig imába foglalta a hírös képregényalkotó nevét, az a negyedik rész után okkal csettinthet a nyelvével, és kérdezheti újfent: mit tudhat ez az ember, aki képes ennyire letaglózni az olvasót, és a végsőkig feszíteni a húrt néhány jó pillanatban elejtett fordulat segítségével, és képes ennyi idő után is újat mondani? Erre a válasz soha nem lesz egyértelmű, de hát ettől szép ez a szakma (is). Jeff Smith a Bone sorozattal már bebizonyította, hogy történetvezetésben elsőrangú, miközben vizuális tekintetben sem hagyott soha cserben senkit. A gigahosszú, aranyos szereplőkkel teletűzdelt, gyereknek és felnőttnek egyaránt ajánlható képregénye, valamint a hozzá kapcsolódó néhány spin-off után ezzel a sorozattal egy teljesen más irányba evez: az időutazás problémáját boncolgatja egy pergős akciósztori keretein belül, melyet nem restell hitelességet kölcsönző történelmi adatokkal is alátámasztani.
Hősünk egy idő- és térutazásra képes cseles műtárgytolvaj, aki a párhuzamos világok között ugrálva beleakad egy őt üldöző, Smith ábrázolásában igencsak félelmetes arcú idegenbe, hogy aztán az új figura néhány jól irányzott erőszakos fordulattal többszörösen is padlóra küldje. Az első három szám, amikből egyébként szabványtól kissé eltérő méretben kijött már a gyűjteményes kötet, még inkább volt az akcióra kihegyezve, és bár már ott is megjelentek az időutazás legalapvetőbb, leglogikusabb problémái, mint az önmagunkkal találkozás, párhuzamos világbeli szerelmünk elméje, mégiscsak a negyedik számban ért be az egész úgy igazándiból. Álleejtős kezdő képsorok tódulnak felcsapásként, amik aztán egészen a füzet közepéig nem engednek minket: háború van, német tengeralattjárókkal teli óceáni térség, és az amerikai hadiflotta “békés” életét egyre furcsább, természetfeletti események tarkítják. A sejtelmes, nem tolakodó, de minden egyes panellel újabb emlékezetes aranyköpést kreáló monológok sora csak fokozza lányos zavarunkat, mindez pedig kiegészülve a remek árnyékolással, a Bone-tól eltérő teljesen emberközeli, már-már reális küllemmel az eddigi legintenzívebb élményt nyújtja a képregény története során. A kétségbeesett, velünk együtt ugyanúgy semmit sem sejtő matrózok látványa, a végtelen tenger, ezáltal a védtelenség teljes egésze ólomként nehezedik ránk, olvasókra, mely terhet a füzet többi, már nyugisabb részei is csak részben képesek feloldani. A monológ gazdájának feltűnése után a tempó lelassul, és egy már sokszor ismert beszélgetős, arckaratézós jelenet következik, ami során az író a hajszál pontos és mérlegen kimért párbeszédekkel játszi könnyedséggel köti össze az eddigi zavart az ezután következményként aposztrofálható előzménnyel, amit természetesen a korábbi füzetek sora jelent. A megemlített történelmi hitelesítés során Einstein, illetve Roosevelt mellett Tesla is megjelenik, de mindez még mindig nem a legfontosabb momentuma az új számnak: végre konkrét és korrekt célt kapnak a főszereplők, motivációik, irányuk van már, akár az ellenségeskedő Sal-t, vagy kedvenc tolvajunkat vizsgáljuk. A magyarázatként is felfogható végjáték aztán tudatja velünk: a megtörtént hajós jelenetek sora indította el azt a lavinát, aminek közepén tengődnek jelenleg a karakterek, és amivel remélhetőleg még jó ideig kénytelenek birkózni. A borzongással és feszültséggel teli képregény lezárása bár könnyed hepiend, mégis az eddig felépített, a gyökér- és parttalan hős mítoszát erősítendő háttér tekintetében túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A rajzoknál egyértelmű párhuzam érezhető Hugo Pratt munkásságával, Jeff Smith akár Corto képregények írásával is próbálkozhatna. De szerencsére nem teszi: a RASL remek élmény, az Echo mellett az egyik legjobb most futó “alternatív” képregény.
Fdave

The Flash: Rebirth #2

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ethan Van Sciver
(DC Comics)

A DC univerzumának hűséges rajongói úgy várták ezt a minit, mint a messiást. A klasszikussá avanzsált Green Lantern: Rebirth alkotóitól aligha lehetett elvárni, hogy képesek teljesíteni az egekbe szökött, lehetetlen szintű elvárásokat, ám az első epizód meglepetést okozott. Még ha az alapkonfliktus némileg primitívebb is, mint amire számítottunk, és még ha Johns arra is szánta a füzet legnagyobb részét, hogy saját, nem is titkoltan öncélú projektjét próbálja magyarázgatni, valamint a rajzok igen gyengére sikerültek is, a Flash: Rebirth nyitánya epikus, kidolgozott, remekül összerakott képregény volt. A második menetben az események sajnos nem pörögtek fel eléggé – legalább is nem annyira, mint azt az első rész sejtetni engedte. Érdekfeszítőnek aligha mondható akciójelenettel indít a füzet, majd tovább folytatódik Barry és Hal beszélgetése az előző epizódból, mely sajnos alig tesz hozzá valamit érdemben a korábban elhangzottakhoz.
Ezután flashback jeleneteket látunk Wally és Iris első találkozásáról, valamint a laborban történt baleset közvetlen előzményeiről. Üdvözöljük ezeket az oldalakat, hiszen a Johns féle epika egyik legfontosabb alapanyaga az ügyesen elhelyezett, a jelenettel párhuzamba állítható emlékek felidézésének bemutatása. Míg az előző részben arról próbált meggyőzni minket Johns, hogy micsoda nagyszerű és nagyhatású figura is volt ez a Barry Allen, ezúttal azzal próbálja meg bizonyítani, hogy igenis megérte ez a nagy hűhó a visszatérés körül, hogy Barry gondolataiba, értékrendjébe enged betekintést, melynek segítségével bizonyítani kívánja: a mindenkori Villám, de legfőképp vizsgálódásunk tárgya, Barry, páratlan karakter, ilyen személyiséggel ellátott szuperhős nincs még egy. Ez egy remek törekvés, ám sajnos a belső monológ és az Irisszel folytatott párbeszéd nem elég élettel teli ahhoz, hogy át is érezhessük, amit olvasunk. Dicséretes, hogy Johns elismeri az összes eddigi gyalogkakukkot, így Wally együtt nyomozhat példaképével. Pillanatok alatt egy bunyó közepén találják magukat, melynek kimenetele azonban már kellően, az előzetes felhajtáshoz méltó kliffhengerbe torkollik.
Ironikus, hogy a világ leggyorsabb emberének története egyelőre kicsit lassan csordogál, ám ha több, a második képregény végén látható csavarhoz hasonló, ütőképes fordulat van Johns tarsolyában, ha klasszikus nem is, de az év egyik említésre méltó képregényes eseménye lehet még ez a mini. Sajnos a rajzok sem segítenek abban, hogy elvigyék a hátukon az itt-ott döcögős, akadozó sztorit. Bár a The Flash képregények nagyon színesek, és ez alól a tendencia alól még a Rebirth sem vonhatta ki magát, mire a füzet végére jutunk, a sok csiricsáré szín könnyen megfeküdheti gyomrunkat. Scivert azonban dicséret illeti, amiért a kisebb paneleken is megnyerő részletességgel és magabiztossággal alkot, azt viszont nehéz elnézni, hogy a rajzoló meg se próbálta érzékeltetni a különbséget Wally és Barry között azon hosszú jelenet során, melyben együtt szerepelnek. Bár a ruhájuk egyezik, ugyanez elmondható testfelépítésükre és arcberendezésükre? Aligha. Ekkor ért a felismerés, hogy tévedés volt a kiadó részéről Sciver kezébe adni a ceruzát, és megbízni őt ezzel a munkával. A lehető legrealisztikusabb, mégis stílusos rajzolót kellett volna megtalálni, aki olyan csapattal dolgozik, akik nem tarkabarka, sokkal inkább nyomasztó és sötét látványvilággal képzeli el ezt az egyébként izgalmas és baljós sztorit. Késő bánat eb gondolat, ettől függetlenül a The Flash: Rebirth a DC olvasók számára így is kihagyhatatlan esemény.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3