Komixérum #7

Final Crisis Aftermath: Run #1

Történet: Matthew Sturges
Rajz: Freddie Williams II
(DC Comics)

Morrison zseniális, lenyűgöző és végtelenül kreatív agyszüleménye, a Final Crisis után megérkezett az első, egyenes ágú következményt közlő minisorozat. Aggódtam, hogy ezt a gyönyörűen lezárt, epikus művet valóban érdemes-e tovább ragozni, ám a koncepció, hogy vegyük elő a legkevésbé érdekes és releváns figurát és mutassuk be az ő sorsának alakulását, már igencsak tetszetős. Human Flame egy huszadrangú, zs-kategóriás gonosztevő, igazi kispályás lúzer, aki először dőlt be Librának és aki elkövette a casus bellivel felérő gyilkosságot: megölte a marsi fejvadászt, J’onzz-t. Most hónapokkal később, kómából riad fel, és ahogy talpra áll, konstatálja, mennyien várják, hogy végre kivonhassák a forgalomból – jó és rossz oldalról egyaránt. Egy őrült konfliktusba keveredik a kirgizisztáni maffiával, majd visszatér a családi otthonba, hogy ott is elkövessen némi disznóságot, és újból magára öltse szánalmas jelmezét és komolytalan fegyvereit. Menekülni kezd, de nem juthat messzire, a dolgok pedig csak rosszabbra fordulhatnak.
A Run csak azért lehet a hét legviccesebb képregénye, mert még nem jelent meg az új Secret Six, bár a recept itt is hasonló: egy (vagy több) szánalmas, balfék gazemberrel minden szituációból ki lehet hozni a maximumot, már ami az őrült az akciókat és a helyzetkomikumot illeti. Sturges igazán filmszerűen ír, a beállítások, az egyes jelenetek közti váltások mind térben és időben élvezetessé, olvasmányossá teszik a sztorit, és ehhez remekül alkalmazkodik Williams, aki saját stílusát kicsit az extrémitás irányába tolta el, ezzel is hozzájárulva ennek a lehetetlen, mocskosul jópofa képregénynek a kiváló hangulatához.
Mit várhatunk a következő számtól? A legnagyobb kérdés nem az, hogyan oldódik meg a berobbant gázpalackok okozta galiba (a kliffhenger ugyanis bántóan laposra sikeredett), sokkal inkább az, vajon ki találja meg először Human Flame-t, akire nem csak a Liga vadászik, de Lex Luthor súlyos összegű vérdíjat tűzött ki a fejére. Ami további érdekesség, hogy kopasz barátunk élve akarja magának Millert, vagyis információkat akarhat kicsikarni belőle. Mégis mire lehet kíváncsi? Talán olyasmi is történt a Final Crisis végtelenül komplex eseménysorozata alatt, amiről mi olvasók eddig nem tudhattunk? Ez már egy olyan kérdésfelvetés, ami remélem, arra ösztönöz titeket, hogy a következő számot is elolvassátok.
Tungsram

Kull #6

Történet: Arvid Nelson
Rajz: Will Conrad

(Dark Horse Comics)

Véget ért a Shadow Kingdom, Robert E. Howard karakterének, a hódító Kullnak hatrészes minisorozata. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a leghíresebb Howard-figura, Conan kalandjainak folyamatos közlése mellett jó (sötét) lóra tett a kiadó azzal, hogy a fantasy-mester két másik teremtményének is bizalmat szavazott. Kull és Solomon Kane főszereplésével szórakoztató, minőségi kommersz képregények indultak (de hát ebben a műfajban a Dark Horse a legjobb, ugye).
A Kull utolsó részében annak rendje és módja szerint elvarrják a szálakat. A pikt harcos, Brule megszerzi a vérgenya kígyólények féltve őrzött kristályát. Miután – súlyos sérüléseket szerezve – átverekszi magát az alakváltó hordákon, sikerül eljuttatnia a kristályt Kullhoz. A Hódító pedig nem rest megzsarolni az épp a palotájában vendégeskedő kígyó-főpapot, hogy engedje szabadon a piktek királyát, és akkor talán nem pusztítja el a szent ékkövüket. A visszataszító külsejű főpap kénytelen belemenni az alkuba, ezek után Kull letagadja, hogy a kristály nála lenne. Ez a jelenet is remekül példázza azt, hogy mit akart Arvid Nelson bemutatni: egy olyan világot, ahol a főhős is lehet hazug, csalárd vagy erkölcstelen, mert a hatalmon maradáshoz egy harcosnak ilyenné kell válnia. Valusia trónjára sokan pályáznak, de ha valaki, hát Kull képes a szervezkedő főurak, álnok szekták és gyilkos merénylők között is érvényesíteni az akaratát – és beteljesíteni a sorsát. Robert E. Howard karaktereinél a legszebb fantasy-hagyományoknak megfelelően kulcsfontosságú az eleve elrendeltség, ami hangsúlyozza egy mitikus felsőbbrendű lény, egy (vagy több) isten létezését. A műfaj működési mechanizmusának ezt a jobbára elengedhetetlen összetevőjét pedig remekül alkalmazta Howard, és Arvid Nelsonban sem kellett csalódnunk a Shadow Kingdom alapján. Ahogy a megbízhatóan jól teljesítő Will Conradban sem: rajzai most is szépek és részletgazdagok, nem igyekszik előtérbe tolni tehetségét temérdek egészoldalas-pózolós képpel, de ahol mégis ilyesmire van szükség, nagyszerűen helyt áll. José Villarrubia pedig az ipar egyik legtöbbet foglalkoztatott és legkiválóbb színezője – az ő munkája is kellett ahhoz, hogy a Kull elejétől a végéig élvezetes, fordulatos és profin szórakoztató fantasy-képregény legyen. Az alkotók és a Hódító most pihenni térnek, de a magam részről bízom abban, hogy hamarosan újra fölveszik Valusia, a Csodák Városa történetének fonalát.
Czben

New Mutants #1

Történet: Zeb Wells
Rajz: Diogenes Neves

(Marvel Comics)

Hollárihó, folyjon a pezsgő, szálljanak a konfettik: az eredeti Új Mutánsok csapat 18 év után visszatér! Bizony, már 1991-et írtunk, amikor a 100. résszel megszűnt (illetve az egymilliós eladott példányszámmal indult X-Force-szá avanzsált) Chris Claremont még 1982-ben indított sorozata, mely a mutánsok fiatal nemzedékét állította a nem egyszer klasszikussá vált események középpontjába. S minthogy a hasonló koncepcióval alapult New X-Men a Messiah Complex befejezésekor tavaly év elején véget ért, az azóta útjára okádott Young X-Ment pedig leállította a Marvel lassú reagálású ízléskommandója, csak idő kérdése volt, hogy hamarosan érkezik egy újabb cím az űr kitöltésére. A New Mutants Zeb Wells kezeibe került, és bizony nincs könnyű dolga. Már csak azért sem, mert egyrészt a szépemlékű sorozat a régi rajongók szemében elég magasra tette a lécet, másrészt az új olvasók már alig-alig ismerik. Ráadásul a karakterek annyifelé szóródtak szét az utóbbi években, és olyan sok változáson mentek át (kezdve azzal, hogy felnőttek, és a címbeli „New” sem helytálló már), hogy szinte lehetetlennek tűnik egy koherens, jól megszerkesztett képregényt írni (többnyire) ugyanazokkal a figurákkal csaknem két évtized távlatából. Wellsnek mégis sikerül – persze, ez még csak ez első szám, ami alapján alighanem hiba lenne rögtön pezsgőt bontani, úgyhogy fogalmazzunk úgy: az új sorozat kifejezetten ígéretes, ami nem kis szó azután, hogy egy évig kellett mérgezte életünket Guggenheim Young X-Menje.
A siker egyik kulcsa a tempó: Wells nem tököl a lassú felvezetéssel, a csapat lépésről lépésre való összerakásával, nem. Épphogy túl vagyunk az első szám felén, amikor ifjú hőseink máris teljes menetfelszerelésben indulnak első küldetésükre. Az első oldalakon Dani Moonstar veszélybe kerül (őt és Karmát kell később megmenteni), Magik pedig visszatér az X-Men főhadiszállására (izé… mikor ment el onnan?), hogy figyelmeztesse a többieket. Van egy remekül megírt, egyszerre feszültségteljes és vicces konfrontáció az egykori New X-Men tagjai és Magik közt, és egy szépen kijátszott dialógus Cannonball és Küklopsz közt, amiben utóbbi kivételesen erőt vesz magán, és nem viselkedik úgy, mint egy bakákkal üvöltöző kiképzőőrmester. Aztán beindul a cselekmény: mutánsgyűlölet és telepatikus képességekkel felruházott ellenfél (nem is akárki!): tényleg, mintha Claremont idejében lennénk. Wells jól használja a karaktereket, tisztában van gyökereikkel, és azt is tudja, milyen változásokon mentek át az utóbbi két évtizedben – helyén van a jópofa, nem tolakodó humor, és úgy egyébként, az egész képregény ügyesen, gördülékenyen megírt, a végén pedig egy hatásos cliffhanger késztet a következő rész elolvasására. Diogenes Neves dinamikus, részletekben viszonylag gazdag, trendi rajzai is rendben vannak, egészen addig, amíg közelebbről szemügyre nem vesszük a sokszor röhejesen eltúlzott, rajzfilmszerű mimikákkal megvert arcokat. De mondjuk, hogy ez még megbocsátható, hisz végre ismét van egy ígéretes, fiatal mutánsokkal foglalkozó X-címünk…
Olórin

Oldalak: 1 2 3