KomiXérum #48

Spider-man: Fever #1-3

Történet és rajz: Brendan Mccarthy

Pókember az örök kedvenc, a mindenki által ismert karakter, aki generációk tömkelegének számít az elsőszámú szuperhősnek. Stan Lee és Steve Ditko szerelemgyereke egyik legfurább újkori sztorija ismertetőm tárgya, a három részes Fever.
A Brendan Mccarthy által jegyzett minisorozat teljesen új színt visz a jelenlegi Póki-kínálatba, és figyelmen kívül hagyva a mai kor elvárásait (földhözragadtság, akció) előhozakodik egy olyan sztorival, ami több évtizeddel ezelőtt mindennapos volt. A legelső szám elején Pókember a Keselyűvel hadakozott, ám az lefújta egy ismeretlen eredetű anyaggal, aki aztán hosszasan tartó hallucinációjába kezdett. Nem is akárhol tette ezt, hisz sikerült elvonszolnia magát Dr. Strange fürdőkádjáig, és ott kezdődik el a három füzeten át tartó alvilági huzavona. Pókember a végtelen mélységben, egy másik dimenzióban kalandozik, testétől megfosztva csupán a lelkét kísérjük végig, ahogy egy gonosz pókszerű démon tör az életére, pontosabban lelkével kívánja étvágyát enyhíteni.
A történet meglehetős soványsága ellenére azonban vannak dolgok, melyek miatt ez a három részes mini mégis csak érdemes a figyelmünkre. Elsőként a rajzokat emelném ki: már több hónappal az első szám megjelenése előtt úgy hivatkoztak a sztorira, mint Pókember egyik legnagyobb pszichedelikus kalandjára, és ez az oldalak alapján még csak enyhe marketingfogás volt. Brendan Mccarthy ugyanis kihozta magából a maximumot, és minden egyes oldalra annyi színt és bizarr formát zsúfolt, amennyit nem szégyellt, minden panel felér egy kábszeres hallucinációval. Ha korábban élt volna, minden bizonnyal Jefferson Airplane borítókat gyártott volna, a Fever tiszta hatvanas évek. Szinte minden a küllemnek rendelődik alá egyébként: nincsenek hétköznapi értelemben vett panelek, csupán egész oldalas kompozíciók, amiket csak elvétve tör meg egy-egy narráló panel. A pókok és bogarak, de a furábbnál furább lények is szinte hihetetlen formájukkal tüntetnek. Brendan Mccarthy sokaknak a Shade, the Changing Man című sorozat borítótervezőjeként lehet ismerős, elég ránézni néhány korábbi munkájára, és elképzelhetjük, hogy miket képes művelni egy ilyen sztori ürügyén.
A másik fontos dolog, hogy az egész mini egy nagyszerű tiszteletadás Steve Ditko előtt, ugyanis Mccarthy a fontosabb karakterek küllemét mind a Ditko-féle ábrázoláshoz igazította, így viszontláthatjuk például a mester ma már kissé elfeledett Pókemberét.
A történet néhány alibi fordulat mellett középszerű marad, de a történet közepe felé azért sikerül felzavarni az állóvizet: érdekes eszmefuttatást olvashatunk Peter Parker és az őt megcsípő radioaktív pók kapcsolatáról, arról, hogy ki(k) is alkotják pontosan magát Pókembert. Van-e bármiféle joga annak a bizonyos póknak, követelőzhet-e Peterrel szemben?
Aztán a végére ugyanúgy egy középszerű megoldásba torkollik az egész, de mindez könnyen elfeledhető, hisz tudjuk Brendan Mccarthy szándékát. Nem lesz klasszikus, de mind sztorijában, mind pedig küllemében szép tisztelgés Ditko előtt. Egy gyors olvasást mindenképpen megér.
Fdave

The Rawhide Kid #1

Történet: Ron Zimmerman
Rajz: Howard Chaykin
(Marvel)

Miközben Jonah Hex a DC egyik legmegbízhatóbb és szórakoztatóbb címe, addig a rivális Marvel kínálata nem éppen bővelkedik western képregényekben. Ezt a hiányt régebben azért néhány füzet enyhítette, manapság azonban (bár a téma elég divatos) teljesen elenyésző a lovakon száguldozó, kezében fegyvert tartó cowboyok látványa a szuperhősöktől túlfűtött univerzumban.
Természetesen érthető, hogy ez hidegen hagy minden szuperhősökért rajongó olvasót, ám a Marvel fejeseit nem: a már közel ötven éve létező karakter, a Rawhide Kid egy vicces miniben tér vissza. Első „manifesztációjakor” Stan Lee egyengette útjait, majd több sorozat (és jó pár kihagyott év) után Ron Zimmerman és John Severin tudott újat mondani a kétezres években egy mini keretében. Az író ezúttal is Zimmerman maradt, de legnagyobb örömömre (nem tudom eléggé dícsérni a Marvelt, hogy időnként munkát ad ilyen legendáknak is) maga Howard Chaykin vette át a rajzolói posztot.
Johnny Bart visszatér a vadnyugatra, hogy újra belekeveredjen egy olyan kalandba, amiből természetesen nem hiányozhatnak az Earp-fivérek sem. Wyatt és Morgan Earp a börtönben sínylődik, és ezzel Johnny tökéletesen egyet is ért, csak hogy ezúttal egy gonosz börtönőr világuralomra (vagy inkább a vadnyugati uralomra) törő ambíciói miatt minden eddigi terv borulni látszik. Johnny-hoz segítségül egy csodás (és nem kevésbé formás) lány szegődik, és már kész is van a felütés.
A füzet egyébként elég nehezen olvastatja magát: az író nem feltétlen áll a helyzete magaslatán, sőt szinte egyedül a humoros jelenetekhez van affinitása, így ezek sorjáznak végig a huszonnégy oldalon. A gegek tömkelegéért képes kicsit lazítani a megszokott történetmesélési szabályokon, és ez az, ami kissé furán hathat. Például a két Earp börtönös jelenetében egy harmadik, öreg rab ugrasztja össze a fivéreket, aminek igazából semmilyen szerepe nincs, ám de mulatságos, és a készítők ezzel is nyertek jónéhány oldalt. Johnny karaktere valahol a metroszexuális és a homoszexuális között ingadozik, ami egyébként alkalmat ad jónéhány vicces párbeszédre.
Howard Chaykin rajzai továbbra is lenyűgözőek, egyszerűen képtelen hibázni, kapásból felismerhető stílusa itt is visszaköszön. Egyedül a hátterek műviességével nem tudtam megbarátkozni, ami annyira kontrasztban van Chaykin rajzaival, hogy nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a háttérre a szereplőket utólag, papírból kivágott figurákként ragasztották. Tekintve hogy Zimmermann erősen középszerűen adta elő ötleteit, Chaykin lesz az, aki miatt emlékezni fogunk később is erre a képregényre.
Mindenesetre végre van a Marvel-nek is cowboyos képregénye, még ha eléggé rendhagyó is. Ha a Jonah Hex az effajta képregények archetípusa, a Scalped pedig a legjobb modernkori prezentációja, akkor a Rawhide Kid az, amit abszurd humorú vígjátéknak hívnak.
Fdave

Oldalak: 1 2