KomiXérum #45

Hellboy in Mexico

Történet: Mike Mignola
Rajz: Richard Corben
(Dark Horse)

Hellboy rengeteg imánk után végre itthon is elérhető lesz a Cartaphilus jóvoltából. Mignolát gondolom senkinek sem kell bemutatnom, sőt akik ezen sorokat olvassák, már jó eséllyel vannak túl néhány Hellboy füzeten is, ám azt is tudom, hogy Mignola rajzaitól jónéhányan ódzkodnak valamilyen érthetetlen okból. Nos az ízlés olyan dolog, amivel nem lehet vitatkozni, de Mike Mignola forgatókönyvírói képességét nem lehet nem elismerni, és ennek ismertetőm tárgya is tökéletes példázata.
Ismét összefogott Mignola Richard Corben rajzolóval (ahogyan tette azt már korábban is), és csupán a történet megírását vállalta be (ahogy az már jó pár éve döntő többségében van). Ez a páros valahogy nagyon összeillik: Corben figurái tökéletesen illenek a sztorikhoz, Hellboy ormótlanabb, mint valaha, illetve a zombik és egyéb teremtmények kinézete is nagyon, ööö, mondjuk kifejező. De a rendkívül erős összhatáshoz ezúttal az is kellett, hogy egy elképesztően váratlan és meglepő alapötlettel, illetve helyszínnel rukkoljanak ki.
Ugyanis ahogy az a címből is látszik Hellboy ezúttal Mexikóban ragad, szó szerint, ugyanis a Hivatal emberei még nem érkeztek meg, hogy visszaszállítsák őt. Abe Sapien szintén vele tart, a napsütötte sivatagban ketten elegyednek beszélgetésbe, természetesen Hellboy múltjában vájkálva. Na és ami ez után történik, az esszenciális Hellboy-sztori néhány kiforgatott és megmosolyogtató részlettel. Hittétek volna, hogy az ötvenes években kedvenc vörös óriásunk jóban volt a mexikói bunyósokkal? Valamint hogy közös akciókban együtt kaszabolták a természetfeletti lényeket, illetve a vérszívókat? És mindezt mexikói környezetben, tipikus wrestler-maszkokban? Remek tempóban meséli el történetét Hellboy, minden momentumra csak annyi időt szánva, amennyi feltétlenül szükséges, no meg hogy Abe is megértse. A harmincvalahány oldalas füzet a feszesre szabott tempója ellenére bővelkedik igazi emocionális tetőpontokban. Pillanatok alatt alakul ki egy-egy konfliktus, kap súlyt egy cselekedet, és az egyik mexikói szent helyen levezényelt finálé is tartogat bőven meglepetéseket. A füzet legnagyobb erénye minden bizonnyal a könnyedsége, amellyel az alapvetően szomorú történetet vonzóvá és könnyen emészthetővé teszi. A nosztalgia által átitatott sztoriba még egy kis fejlődéstörténet is belefért, legalábbis néhány fordulat arra enged következtetni, hogy Hellboy karakterének egyik fontos sarokköve életének ezen szakasza. Bár nem domináns ez a szál egyáltalán, és így visszagondolva elég bugyuta is a ‘nem voltál ott, amikor szükség volt rád’ erőltetése, de mivel egy visszaemlékezés amúgy is ködös és távolságot tartó, így inkább pozitívumként hat, és súlyosabbá teszi a finálét.
Mignola és Corben kettőse összehozta az utóbbi évek legjobb Hellboy-füzetét!
Fdave

Uncanny X-men #524

Történet: Matt Fraciton
Rajz: Terry Dodson
(Marvel)

(Vigyázat, nyomokban spoilert tartalmazhat!)
Hatodik füzet óta dübörög az X-ek legújabb, minden címet átfogó crossovere, a Second Coming. Ez az a sorozat, ami többet között a Messiah Complex-ben is firtatott problémát zárja le: a mutánsszaporulat nullára redukálása utáni első újszülött, Hope útját egyengetik hőseink, aki ahogy az már ilyenkor lenni szokott, bizony ezer és egy veszélynek van kitéve. Bastion és néhány egyéb mutánsgyűlölő szervezet a vesztét akarja, ám segítségére van őrzője, Kábel is.
Baromi jó volt látni a Second Coming indulását: az első szám bővelkedett akcióban, sőt szinte egy gyönyörűen kivitelezett csetepaté volt az egész. Felütésnek tökéletes, ám ez folytatódott a második számban, és így tovább. Az már látható volt, hogy ez a lendület ebben a formában nem tartható fenn sokáig, a történet már nagyon is igényelt egy kis törést. Nos a törés be is következett előbb a sztori ötödik, majd úgy igazából a hatodik számban.

Meghalt ugyanis egy csata közben Árnyék.

Az viszont, hogy ez a hirtelen tempóváltás és trauma kivitelezése nem a legjobban sikerült dolgok egyike, nem feltétlenül a mindenki által szidott Matt Fraction hibája. Kyle és Yost legalább annyira ludasak a teleportáló ördög történetének elbagatellizálásában. Az X-Force lapjain egy héttel korábban nevetségesen semmitmondó és a patetikustól legtávolabb álló jelenetek során történt meg a baj, és az elidegenítést csak fokozták az egyáltalán nem odaillő rajzok. Nos egy ilyen megoldást lezárni nehéz lehet, az Uncanny soros füzetében erre láthattunk egy példát.
Nem akarom Fractiont védeni, de kihozta a helyzetből a maximumot. Árnyék karaktere bár nem volt a legfontosabb az elmúlt hónapokban, mégis csak egy oszlopos karaktere a sorozatnak, az íróktól a legkevesebb, ami elvárható, az az együttérzés, illetve az ezt elősegítő megoldások használata. Fraction eszméletlenül lelassította a sorozat tempóját, esélyt hagyva a tragédia feldolgozására. Az egész füzet alatt tartotta magát egyfajta fokozáshoz, ami természetesen a füzet fináléjában érte el tetőfokát: a temetési szertartás tökéletes lenyomata volt az X-ek jelenlegi helyzetének. Csendes képkockák sorjáznak, de közbe-közbecsúszik egy veszekedés, egy rosszmájú megjegyzés: még egy ilyen alkalommal sincs egyetértés köztük. Mi ez kérem szépen, ha nem a mutánsok egyik legnagyobb krízise? A vezetőjük, Küklopsz egyre kevesebb mutáns támogatására számíthat módszerei miatt, Rozsomáknak Árnyék sorsa tette be a kaput, és így tovább. Fraction temetős jelenete nem csupán egy barát elföldelésének pillanata, hanem az eddig felgyülemlett érzelmek kiadásának momentuma is.
A rajzokért felelős Dodson továbbra is gyengélkedik ebben a sorozatban, de mivel a vánszorgó tempó ellenére is történt annyi érdekes a legújabb Uncanny-ben, amivel el lehet meditálni napokig, most elterelődött róluk a figyelem. A korrektnél semmivel sem jobbak alakjai, a temetős lezárás azonban miatta is emlékezetes marad.
Az pedig, hogy innen hova tovább, csak sejteni lehet, de mindettől függetlenül Árnyékhoz egy sokkal jobban megkomponált végjáték illett volna. Fraction füzete viszont enyhített elődei hibáin.
Fdave

Oldalak: 1 2