KomiXérum #44

New Avengers #63

Történet: Brain Michael Bendis
Rajz: Mike McKone
(Marvel Comics)

Noha már két számmal ezelőtt Siege-dizájnos borítóval jelentek meg az Angyalok, valójában csak a jelen részben érkeznek meg az ostromolt Asgardhoz, már ami ezt a sorozatot illeti. Tudjuk jól, hogy ezeknek a crossovereknek faramuci tulajdonsága, hogy már két hónapja ott irdalják egymást a szereplők az aktuális csata helyszínén, mikor az egyik tie-in címben még tök máshol, mással vannak elfoglalva – ezen most ne ütközzünk meg. Persze Bendis is tudja, hogy meglehetősen érdektelen lenne még egy címben ugyanazt figyelni, vagyis hogy oda-vissza látványos pofonokat osztogatnak egymásnak Osborn rosszfiúi, az asgardi istenek és A HŐSÖK (Fdave leleménye). Épp ezért a tényleges, „jelen idejű” csata mellett, a füzet felében a renegát Bosszúangyalok három tagjának visszaemlékezéseit láthatjuk a harcba indulást megelőző éjjelen történtekről.
Nem meglepő módon az egyikük Luke Cage, az író kedvence. Körülette amúgy is zajlanak a történések rendesen (a legutóbb, mikor a Xérumban elővettük az Angyalokat, mintha épp szívrohamot kapott volna), így érdekes lehet, ő hogyan látja az Osborn elleni harcot, most, hogy végre egy kicsit pihenhetne is a csemetéjével és Jessica Jonesszal. Luke még mindig bízik az igaz ügy győzelmében, különösen Steve Rogers visszatértével. A csapat tagjai közül mindenkinek rengeteget jelent A HŐS jelenléte, de Luke szemszögéből ez még nem hat olyan elcsépeltnek, mintha például Clint Barton ömlengene a Kapitányról. Persze Luke felébredt hitét és feltétlen bizalmát is jobban meg tudnám érteni, ha Rogers egy pöttynyit hosszabb ideig maradt volna halott. De ne legyünk cinikusak: Cage nézőpontjából Bendisnek sikerül hihetően ábrázolnia az Angyalok eltökéltségét. Pláne, hogy a képet némiképp árnyalja Ronin és Seregély szála, akik szintén torkig vannak az állandó akciózással és az Osbornnal szembeni, kilátástalannak tűnő ellenállással, és szeretnének elmenni nyaralni végre, hogy két mondatnál többet tudjanak szólni egymáshoz anélkül, hogy egy C-kategóriás gonosz megkísérelné lerobbantani a fejüket. Meg tudom érteni őket. Előtte azonban az oklahomai Asgardon kell helytállniuk. A cliffhanger alapján nem biztos, hogy mindkettőjüknek összejön. Ami biztos, hogy Mike McKone nem olyan jó rajzoló, mint Stuart Immonen – remélem, csak egy számra ugrik be, mert nagyon hiányoznak a kanadai alkotó képei. McKone a mozgalmas csatajeleneteknél jól teljesít, de a párbeszédes, lassabb flashbackeknél bizony feltűnik a helyenként kidolgozatlan, felületes háttér- és arcábrázolás. Immonen visszatértével a monumentális csata további alakulása is nagyobb izgalommal fog eltölteni.
Czben

Uncanny X-men #522

Történet: Matt Fraction
Rajz: Wilce Portacio és Phil Jimenez
(Marvel)

Kitty Pride is back!
Az X-men legújabb számában eljött végre, amit a képregényes oldalak már hónapok óta rebesgettek: mindenki szeretett karaktere végre ismét a sorozat oldalain! Mindahhoz, hogy ez ne csak egy üres örömujjongás legyen az is kellett, hogy az egy teljes szám alatt szenvedő Magneto, illetve a számításokkal küzdő többi mutáns tulajdonképpeni semmittevése ne legyen unalmas, sőt mi több, ebből egy tetőpontokkal tűzdelt, élvezetes olvasmány kerekedjen. Na és itt jön a képbe az, hogy:
Matt Fraction is back!
Már néhány szám óta mocorgott valami a fickóban, ezzel a számmal pedig véleményem szerint megkoronázta X-menes pályafutását, ami remélhetőleg csak egy még fényesebb jövő kezdete lesz. Hol van már az, hogy sok számmal korábban azt vetettük a szemére, hogy ezer irányba viszi a mutánsok történetét, hogy kiaknázatlanul hagyta a san francisco-i helyszínt, és még sorolhatnám, a legújabb füzetében ugyanis minden olyan jellemezővel felvértezte magát, amitől én el tudok alélni egy író esetében. Egy ritka eseménytelen számmal van egyébként dolgunk. De tényleg: a fent említett dolgokon kívül csak arról megy a szóbeszéd, hogy „most mi lesz”, meg hogy „na, most mit fogunk tenni”, megspékelve egy kis „számítsuk ki ezt, meg számítsuk ki azt”-tal, ja és a kihagyhatatlan „na most aztán hogy lesz tovább”-ról sem feledkezhetünk meg. Ezt az eseménytelenséget viszont Fraction a lehető legügyesebben használta ki: a szálakat dinamikusan váltogatja az unalmasságot elkerülendő, érdekes nézőpontokat visz a történetbe Kitty visszaérkezését illetően, amik felfrissítik még a lassú sodrást is. Mindehhez még hozzájön az, hogy képes volt kiemelni néhány momentumot a többi közül úgy, hogy azok tetőpontokként funkcionáljanak, és drámaiságukkal fenntartsák az érdeklődést, és végül az egészet megfejelte egy minden várakozást felülmúló fináléval. Nem egyszerű lépés az biztos, mármint a nagy vendégvárás öröme gyorsan elapad, ám nem szabad szomorkodni, végre ismét izgalmas és fordulatos az Uncanny X-men.
Portacio rajzai messze vannak a tökéletestől, de a színezéssel együtt szemet gyönyörködtető végeredménnyel kényezteti a szemünket. Nem is említve azt az egyik „csendes” panelen megjelenő tehénállatot, aminek kinézetén még a füzet többszöri olvasása után is hangosan röhögtem. (Már csak azt nem értem, hogy a komoly hangvételű füzethez hogy jött ez a kis vicceskedés…:))
Fraction, ha még nem lenne elég a zseniális fősztori, kedveskedett az olvasóknak egy másik szösszenettel is. Az ígéretes „The End of the World, and Everything After” címet viselő történet egy távoli bolygó lakóinak életébe enged bepillantást nyerni. Annak ellenére, hogy tipikusan egy csattanóval végződő, arra kihegyezett egykéről van szó, az író nem átallt belegyömöszölni rengeteg jó narrációt, párbeszédet, a kezdő oldalak hangulatteremtéséért pedig külön plusz pont jár. De hogy mindez hogy is jön az egész Kitty Pride-ügyhöz kiderül, ha elolvassátok.
A folytatás rendkívül érdekesnek ígérkezik, főleg, hogy ez az egész a Second Coming fedőnevű eseménybe torkollik, ami e sorok írásakor még nem, de mikor ti ezt olvassátok már javában tart. Soha rosszabb mutánsfüzetet!
Fdave

Oldalak: 1 2