Látom itt az idő egy újabb adagnyi ismertetőre. Tudom, hogy nehéz kivárni a két dózis közti időt, remegő kézzel fogjátok meg az egeret és a billentyűt minden alkalommal, de most nem húzzuk az időt tovább: a mi Xérumunk nem zöld, nem bugyog és még csak nem is folyékony, de legalább olyan tartalmas, mint egy babfőzelék a menzán. Jó olvasgatást! :)
Történet: Paul Dini
Rajz: Andres Guinaldo
(DC)
[toc]A tizedik számához érve a sorozat olvasói elmondhatják, hogy a Paul Dini által (szinte) végig vitt történetek a középszerűtől egészen a meglepően szórakoztatóig terjedtek. Dini egyébként van annyira rutinos, hogy csuklóból is kanyarintson egy, a bőregérhez kapcsolható történetet, ami aztán úgy építgeti tovább a karakterek történetét, hogy túlnyomórészt hű marad azok eredeti egyéniségéhez.
A Gotham City Sirens legutóbbi sztorija azonban Dini mindkét arcát megmutatta, történetesen hogy egy érdekfeszítő kezdést követően egy súlyosan középszerbe fulladt képregényt nyújtott át lelkes olvasótáborának. A kilencedik füzetben ismét egybegyűlt a Nagy Négyes: Méregcsók, Macskanő és Harley Quinn az egyik, míg maga Rébusz a barikád ki tudja melyik oldalán. A magánnyomozónak felcsapott Edward Nigmát aztán a lányok szép kalamajkába keverték, egy égből lehulló holttest borzolta a kedélyeket, amiket aztán a lányok saját „csajos” dolgai súlyosbítottak. Még a banálisan hangzó, munkakereső Méregcsók sem hatott furán, eszméletlenül jó ritmusban előadott és továbbolvasásra sarkalló véggel megáldott felvezetés volt ez.
De aztán érkezett az ismertető tárgya, a sorozat legfrisebb száma, melyben minden felborult, amit Dini előkészített. A főgonosz ezúttal Doctor Aesop (magyar névre nem emlékszem, hogy lett volna), és már a nyitóoldaltól megkezdődik a didaktikus és szirupos „küzdelem”. Rébusz csapdába ejtve hallgatja végig nemezise agymenéseit. Dini célja nem elég egyértelmű, hogy mit is akart ezzel a karakterrel kezdeni, mert bár a banális kezdés után felvázolja, hogy milyen célok is vezérlik gonosztetteiben, illetve hogy milyen utat járt be egészen addig, míg idáig elért, de mindent egybevetve a levegőben lóg, ahogy Rébusz teszi azt szinte végig a füzetben. Öröm az ürömben viszont a könnyeden, erőlködéstől mentesen előadott szöktetés jelenete, illetve a Rébuszt illető vádak döntő többsége.
A sorozatos olvasócsüggesztő oldalak után Dini azért összeszedte magát a végére, és bár az is maximum egy erős közepes, onnantól kezdve, hogy a lányok feltűnnek a színen nem nagyon tud hibázni. Semmi extra, sallangoktól mentes, helyzetkomikumban viszont annál gazdagabb, de még mindig nem ez az, ami miatt emlékezni tudnánk a képregényre. Az ugyanis sokkal inkább az, ahogy Rébusszal bánik Dini: szinte egy senki ebben a történetben, egy mellékszereplő, ám a legutolsó oldalak monológjai, illetve az utolsó panel már előrevetíti a további terveit a karakterrel. Nem azt mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de így első ránézésre izgalmasnak tűnnek a továbbiak.
Dini bukdácsolását szerencsénkre Andres Guinaldo képes tompítani. A vendégrajzoló képei egyáltalán nem égnek az agyunkba, megoldásai sem vesznek le senkit a lábáról, de követhető és egyértelmű alakokkal operál, valamint a mozgás ábrázolásával sem gyűlik meg a baja.
Összességében egy közepes füzet ez, és az osztályzat szégyen szemre a rajzok miatt lett ilyen „magas”.
Fdave
Történet: Mark Millar
Rajz: Steve McNiven
(Icon)
Boltokba került az újabban szinte túlfoglalkoztatott Mark Millar legújabb képregényének, a Nemesisnek az első része. Össze ne tévesszétek a DC egyazon című, néhány nappal korábban indult komikjával, ugyanis az Icon égisze alatt megjelent Millar-mű főszereplője egy vadonat új karakter, aki fehér leplében, a szerzőhöz hűen „kúúl” megjelenésével ismét felcsillantotta a reményt egy normális (bár ugyanúgy észveszejtő) Millar-képregényre.
Nem arról van szó, hogy a Kick-Ass rossz lett volna, de a Nemesis már az első néhány oldala alapján kőkeményen az arcunkba tolja a főszereplő kompromisszumokat nem ismerő egyéniségét, és piszkos eszközeit.
Adva van egy szuperbűnöző, aki arra specializálódott, hogy járva a világot rendőrfőnököket, és más prominens személyeket gyilkoljon vagy puszta kedvtelésből, vagy nagyon is megalapozott indokok birtokában. A japánban történt látványos kivégzés után a figyelem Amerikára terelődik, és Nemesis ezekután a washingtoni főzsaru levesébe próbál meg minél nagyobbat beleköpni.
Ez a képregény is, mint amúgy a legtöbb Millar-mű 90 százalékban azzal adható el, hogy hihetetlenül látványos akciójelenetekkel van megtűzdelve, melyek már-már annyira túl vannak pörgetve, hogy néhány év, és mindenki immunis lesz (túladagolás után természetesen) az efféle fordulatokra. Ebben egyébként nagyon is hasonlít a Kick-Ass-re: látvány, látvány és látvány. A ‘hatásvadász’ volt talán a legelső szó, ami az elolvasása után eszembe jutott: a legutolsó egészoldalas kép, ez az egyszerre ijesztő és egyszerre elképesztően szemtelen (no meg feleslegesen Millaros), a hatás kedvéért minden konvenciót felrúgó alkotás teszi fel a koronát a füzetre, ami azért nem szűkölködik hasonlókban.
De hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk, Millar megkeveri kicsit a dolgokat, és az esztelen pusztítás helyett irányt szab karakterének: a bosszú mindig édes, főleg ha így tálalják nekünk. Az összképhez hozzájárul Steve McNiven rajztudása is, akivel már nem egy címen dolgoztak együtt, elég csak az Old Man Logan-re gondolnunk. Beállításai gyönyörűek, bár valami miatt néhány karaktere igen felemásra sikeredett. Azonban főként a címszereplő ábrázolása tökéletes, az akciói dinamikusak, a mesélés milyensége miatt pedig a legnagyobb feladat egyértelműen rá hárul. Hatalmas panelek sorjáznak, a feszesre szabott tempót pedig sikerül átadnia: lényeg a lényeg, hogy szerencsés együttállása ez a csillagoknak.
Millar képtelen egyensúlyt tartani a kevés és a sok között, rendre utóbbi felé hajlik a libikóka, de a Nemesis kétségkívül működik. Millar szerintem álmában csak olyat lát, hogy mindenét megfilmesítik, így tutira ennek reményében írja majd ezt is. :)
Fdave