KomiXérum #43

Siege #3

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
(Marvel)

Brian Michael Bendis keresztje látványosan nyomja vállát továbbra is, de a Siege valahogy mégis baromira szórakoztató olvasmány.
A Dark Reign felszámolását megcélzó sorozat ugye abból nőtte ki magát, hogy Norman Osborn, a Dark Avengers, meg amúgy a H.A.M.M.E.R. vezetője meginogni látszott székében, és mindaz, amit malter helyett rágóval, tejszínhabbal és Technokollal ragasztott össze, bizony veszélyesen rázkódik szét. A száműzetésbe taszított hősök (A HŐSÖK) pedig megpróbálnak ebből végre hasznot húzni, és elfelejteni végre ezt az egész szörnyűséget. A maga eseménytelenségének és sehova sem tartó koncepciójának ellenére a Dark Reign is élvezetes volt, de a Siege teljesen más tészta.
Bendisnek most nincs helye arra, hogy az elképzeléseit hosszú füzetek során át taglalja, fejtegesse, hanem a szűkös keretei miatt bele kellett csapnia a lecsóba. Így történhetett meg a csoda, hogy egy eszeveszett sebességgel dübörgő képregénnyel havonta annyi dolgot tol az arcunkba, amitől végre hosszú idő után őszintén mosolyoghatunk. Felsorolni is nehéz, hogy mi történt eddig, ki kivel került összetűzésbe, hogy sikerült Asgard ellen fordítani a közvéleményt, Thor miként keveredett a képbe, milyen pózolások közepette kerültek ismét reflektorfénybe A HŐSÖK, az egész úgy pereg, mint az albérletünk gázórája a nagy hidegben.
A Siege túljutva a felén a harmadik résszel sem áll le, és bár már mindig fontosabb alapvető történetelem fel lett tárva, jut még azért feszültség ide is bőven. Tovább folytatódik az asgardi ütközet, most már azonban csak a hátteret szolgáltatja az isteni helyszín, az igazi ellenség az Őrszem, valamint az egyre mélyebbre süllyedő Norman Osborn. Szinte csak egy jó hosszú verekedés az egész füzet, de szerencsére nem értelmetlen püfölésről van szó: ami az utolsó egy harmadában történik, az az egész Dark Reign-re felteszi a koronát: Osborn olyan rizikófaktor volt eddig, és akkora lehet a jövőben, hogy akarva-akaratlanul is elkezdtem dörzsölni a tenyeremet.
A permanens küzdelmet egyébként egy rendkívül gyengén megírt párbeszéd kíséri, amely a miniszterelnök és tanácsadói között játszódik le, ám legyen ez a legkisebb gond: A HŐSÖK újra együtt, egy (nataláldki) kétoldalas képen!
Miközben egyre újabb és újabb bunyókba csöppenünk, a füzeten végigvonul az a kényelmetlen érzés, amit az Őrszem jelenléte okoz. A karakterrel ezer másik irányba el lehetett volna menni, de Bendis ezt az utat szánta neki, amivel jegyzem meg, semmi bajom nem lehet. Egy ideje érződött már, hogy az a küzdelem, amit az Őrszem folytatott saját magával (?) nem lehet hosszútávú, és most tessék, az egész Siege-showt ellophatja Osborn és A HŐSÖK elől.
A rajzokért Coipel felel, aki élt már meg szebb napokat is, de most sem kell szégyenkeznie, sőt talán a sorozatban eddig ez az egyik legszebben rajzolt szám. Néhány helyen azért érződik a rohamtempó, de a csatajelenetek dinamikusak, az arckifejezések pedig most valahogy egyértelműek.
A Siege harmadik része, sőt úgy az egész kicsit visszaadta abbéli reményem, hogy Bendis tud történetet sűríteni, ha akar. Ez bizony várakozáson felüli, jó móka.
Fdave

Wolverine – Mr. X

Történet: Frank Tieri
Rajz: Paco Diaz és Guillermo Ortego
(Marvel)

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor közeledett a Rozsomák mozifilm, és a Marvel már jó előre elárasztotta a piacot a karakter nevével fémjelzett képregényekkel? Volt köztük néhány tűrhető (sőt ráadásul egy vitathatatlanul zseniális is, méghozzá a Revolver), rengeteg undorító, voltak minik, one-shotok, nem telt el hét, hogy ne jelent volna meg valami Rozsó főszereplésével. Mivel a karakter lehetőségei megengedik, azok a történetek számíthatnak részemről érdeklődésre, amik ha nem is tökéletesek, de legalább tökös akciókkal, szabdalásokkal és vérrel kecsegtetnek, némi nem feltétlen bugyuta, akár alibiként szolgáló háttérsztorival megtámogatva. (Na most megmondtam, ugye? )
A múlt héten megjelent Mr. X one-shot a rengeteg negatív kritika ellenére ebbe a kategóriába tartozik. Mr. X még a Thunderbolts előtt jár, legnagyobb nemezisének Rozsomákot tartja. Olyannyira beleéli magát végzetébe, hogy képtelen szabadulni a gondolattól: bizony egy végső csatára mindenképpen ki kell hívnia ellenpólusát, különben nem csillapodik kielégítetlen harci vágya. A vérre fogékonyaknak elég csak annyit mondanom, hogy míg ez a gondolat megfogalmazódik a füzet gonoszának fejében, máris rengeteg mennyiségű vörös folyadék folyt végig a paneleken, illetve bunyóból is akad nemkevés.
Eközben Rozsomák egy bankban áll sorban, ami megmosolyogtatóan hihetetlen, az író Tieri némi belső monológgal játszik rá a hatás kedvéért. Aztán érkezik a szokásos bankrablás, majd pedig egy titokzatos csomag, (meg természetesen vér-vér-verekedés-verekedés-vér), és össze is ért a két történetszál, jöhet a végső ütközet!
Szóval mivel mindez egy one-shot-nyi terjedelemben történik, így képtelenség túlzott elvárásokkal leülni olvasni a füzetet. Tieri jól gazdálkodik abból a kevésből, amit felhasználhat ehhez a minimál sztorihoz, mégis elkövet néhány bántó hibát. Az említett sorbanállás inkább geg, semmint karakteridegen, de ami a valamilyen elborult ötlet nyomán a Museum of Natural History (miért pont itt?) épületében történik a füzet fináléjához közeledve, az előtt a felületes Wolverine-olvasók is értetlenül állnak. Mr. X ugye egy jó nemezishez hűen ellenfele bensőjére kíváncsi, arra vágyik, hogy a vadállatot kihozza Rozsomákból, és hogy a legösztönösebb énjét sikerüljön legyőznie. Ezért a sok hergelés például, ám hősünk gondol egyet, és keresztbe tesz Mr. X tervének: ha nem harcol, akkor X vágyai sem elégülnek ki. Hoppá! Azért Rozsomák a története során nem csak tehéncsordákat mészárolt, elég ha valaki rosszul nézett rá, és már nem is volt feje, egy közönséges bűnözőt viszont megkímél, ha úgy tetszik futni hagy. Vélhetően kevesen vannak azok, akik ezt elnézően megbocsátják Tierinek…
A rajzokért felelős Paco Diaz és Guillermo Ortego remek munkát végeztek, az egész úgy néz ki, mintha valamelyik kisebb, független kiadó próbálkozása lenne: nem a legszebb, de éppen a tökéletlenség által belőlünk kiváltott szimpátiát lovagolja meg. Erre erősít rá például a félmeztelen gyilkológép látványa, a rendkívül hatásvadász beállítások, illetve a dinamikus akciók hada.
A logikai bukfenc ellenére a Mr. X az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb, titkos élvezete, amiben a kiadó egyik legjobb, méltánytalanul félrehasznált karaktere macsóskodik. Az meg már mindegy, hogy Tierit nem érdekelték az eredeti személyiségjegyek.
Fdave

Oldalak: 1 2