Power Up

Doug Tennapelre illik úgy hivatkozni, mint a legnagyobb mázlista, aki elérte azt, amit egy mezei geek csak legféltettebb álmaiban mer előhozni. Tennapel nem csak remek rajzoló, hanem játékfejlesztő, zenész, animátor, de dolgozott élőszereplős filmeken és lemezborítókon is. Jelen esetben azonban nem (csak) ez érdekel minket, számtalan képregényével azt is bebizonyította, hogy nincs olyan médium, amiben ne tudna remek dolgokat alkotni.

Tennapelt én mindig is úgy képzeltem el, mint egy visszahúzódó, bölcs és szimpla embert, aki fogékony az őt érő eseményekre, és azokból képes bármikor egy érdekfeszítő történetet kreálni. Emellett érdekli a videójátékok világa, olthatatlan vágyat érez egy-egy régi konzol láttán, és fura agyszüleményeit megpróbálja ilyen vagy olyan módon mások tudomására is hozni.

A Power Up kétségkívül nem a legjobb képregénye. Az minden bizonnyal a Black Cherry című könyve, amit Árva-Szabó Péter a Panel oldalain már bemutatott. A Power Up sokkal inkább azért érdekes, mert mind közül a legszemélyesebb, még ha ezt a könyv elolvasása után meg is mosolyogjátok: benne van minden, ami a fentebb emlegetett elképzelt jellemzőket igazolja.

A történet egy elborult terveket szövögető üzleti eladóról és nem kevésbé elborult barátjáról szól, akik életük kalandjába egy réges régi játékkonzol segítségével csöppennek. A békés életet élő Hugh titkon azon álmodozik, hogy egyszer majd egy nagy játékfejlesztő cégnél dolgozhat, és már régóta dédelgetett játéktervét megvalósíthatja. (A játék meglepő módon Earth Dog Jim névre hallgat…) Csak hogy a helyzetet a családi élet is színesíti, feleségével harmonikus a kapcsolata, ám ez nem igazán áll fenn kisfiával, aki apjának játékmániáját már csak dacból sem osztja, kilépve az árnyékból inkább a paintballedzéseken tölti idejét több-kevesebb sikerrel. Barátja, a már említett korlátolt képességű Pac-man-függő Doyle viszont hiába a legbuggyantabb szereplő, szinte Hugh másik fele, az a valaki, aki azonos vele, csupán megragadt azon az antiszociális szinten, amin Hugh-nak még sikerült túllépnie.

A cselekmény beindításáért felelős misztikus játékkonzol elkezd kapcsolatot teremteni a külvilággal, és a játék közben összeszedhető erőnövelő, láthatatlanná tévő és egyéb bónuszokat (innen a cím is) kidobálja a képernyőn túlra, hogy azokat aztán Hugh legjobb tudása szerint állítsa saját szolgálatába. Elszabadul a pokol, eleinte csak szimplán sebezhetetlenséggel vérteződik fel hősünk, később viszont a pénzcsináló funkciót is sikerül meglelnie.

A Power Up a maga százhuszonvalahány oldalával rendkívül egyszerű, a történet szinte egy sorvezetőhöz hasonló pontossággal halad előre, Tennapel mégis előnyt kovácsol ebből. A felvázolt alaphelyzetből rengeteg mulatságos fordulat segítségével érdekfeszítő olvasmányt kerekít, igazi pozitívuma viszont nem ez. Semmit nem érne az egész, ha nem lennének szerethetőek a karakterek, márpedig Hugh és főleg Doyle azok a fajták, akik akár mi is lehetnénk. Igazi senkik, akik álmukat kergetve a legbutább dolgokat is bevállalják, egész nap húzzák az igát, hogy aztán este a családjuké legyenek (Doyle-ra ez érthetően nem vonatkozik), és mikor már mindenki alszik és lecsendesedett a környék, belevetik magukat az életük értelmét jelentő hobbijukba (esetükben ugye a játékfejlesztés), ami csakis a legritkább esetben eredményez némi jövedelmet.

Ennek a monotonitását vágja sutba Tennapel ezzel a bohém sztorival. Nem is fordít a műben nagy figyelmet a csodás dolgok által a feleségben keltett reakciókra, sőt szinte már feltűnően nem lepődik meg senki sem az életre kelt játékprogramon, ugyanis nem ez a fontos. Habkönnyű képregény, ami az élet szépségeit hivatott bemutatni, és azt, hogy annál nincs is jobb dolog, ha sikerül elérnünk, hogy a hobbink legyen a munkánk.
Tennapel egyébként nagyon helyesen graphic novelekben utazik. Bár a G.E.A.R. című műve füzetesen jelent meg, némiképp a történet szerkezete is változott emiatt, de képregényei igazán gn-ként működnek. Ugyanis itt nem létezik végtelen történet, egyetlen könyv van, ami lezárt kerek egészet alkot, és jelen alkotó esetében egyetlen este alatt kiolvasható, csattanóval végződő poén. Maga a sztori a fontos, semmi más.
Ennek megfelelően a rajzokban is azt a nézetet követi, miszerint mindent a sztorinak kell alárendelni, a rajzokat nem szabad túlcifrázni, a részletekben elveszni, mert az csak a lendületet törné meg, illetve az olvasó dolgát nehezítené. Nem is törődik nagyon hátterekkel, csak annyi vonalat használ, amennyit feltétlenül szükséges. Figurái jellegzetesen sajátosak, stílusából adódóan bőven elfér egy-egy panelen a deformált autó, illetve karikaturisztikus végtagok tömkelege. Ez a rajzfilmes kinézet aligha lephet meg akárkit, aki belenézett már valamelyik képregényébe, a könnyedség szinte árad az oldalakról.

A végére kicsit sem didaktikusan sikerül levonni a tanulságot, a legvégső ütközet után a boldog befejezés az, amire mindenki számít, és ami talán a legjobban is illik oda. A Power Up egy egyestés szórakozás, Tennapel eltúlzottan bohém önéletrajzának legkedvesebb szelete.

Fdave

Megjelenés: Image, 2009.
Történet és rajz: Doug Tennapel