KomiXérum #38

New Avengers #59-60 & Annual #3

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen, ill. Mike Mayhew
(Marvel Comics)

Nem tegnap volt, hogy utoljára foglalkoztunk az Új Bosszúangyalokkal. Ideje ismét a körmükre néznünk, hiszen az év végén nemcsak a fősorozat számait, hanem egy Annualt is olvashattunk aktuális kavarásaikról.
Emlékeztek, ugye, hogy Luke Cage-et kómában hagytuk magára, ráadásul Norman Osborn Sötét Angyalainak társaságában, elvégre Osborn az egyetlen, akinek megvannak az eszközei ahhoz, hogy megmentse Luke életét. Itt jegyezném meg, hogy Cage szívrohama nagyszerű húzás volt, elvégre mikor fordult elő, hogy egy szuperhős infarktust kapjon? Ez eleve hülyén is hangzik, de Bendis, mint annyi mindent, ezt is hitelesen, logikai döccenő nélkül meg tudta játszani. De vissza a sztorihoz: az Angyalok azon törik a fejüket, hogyan szabadíthatnák ki Luke-ot, és végül egy elterelő manőver sikerére teszik fel a szerencséjüket. Mielőtt lelőném a történet végét, lapozzunk is rögvest másik kiadványunkhoz, a 3-as számot viselő Annualhez. Bendis tavasz óta építgeti Clint Barton magánakciójának szálát: az ex-Sólyomszem (jelenlegi Ronin) ugyanis minden társánál nehezebben viseli, hogy egy akkora szemétláda, mint a Zöld Manó, legyen az Egyesült Államok legütőképesebb katonai szervének a parancsnoka, vagyis tulajdonképpen az ország egyik atyaúristene. Clintet soha nem a higgadtságáért szerettük, így kíváncsian vártuk, hová vezet ez a frusztrált bosszú- és igazságvágy. Most már tudjuk: az Annual eseményeiig. A Mike Mayhew által illusztrált füzetben ugyanis Clint valóban behatol Osborn főhadiszállására, hogy rögtön fogságba is essen. Mayhew-t egyébként a fénykorában lévő Greg Landhez tudnám hasonlítani, hiszen ő is plasztikus, szinte fotografikusan realisztikus képekkel operál, de alakjai egyelőre még nem tűnnek élettelen próbababáknak – azonban ha nem vigyáz, nála is fennáll ez a veszély. De ne legyünk rosszmájúak: momentán nagyon szép munkát végzett. Bendist viszont ezúttal kénytelen vagyok elmarasztalni, elvégre mit is olvashatunk az Annualben? Az Angyalok azon törik a fejüket, hogyan szabadíthatnák ki Clintet… ja, hogy ugyanez történik a párhuzamosan futó fősorozatban is? Sebaj, jól bevált recepten ne változtass, mosolyog elégedetten Brian Michael. És végülis igaza van, mert a fordulatok valóban működnek ezúttal is, a „hogyan”-nal nincs gond, de mégis, ennél azért több kreativitást vártam volna a mestertől. Aki ráadásul egy kisebb karakterábrázolási bakit is elkövet: a körmönfont Osbornt ezúttal pillekönnyen ejtik át az Angyalok, nem úgy, mint Luke kiszabadításakor, ahol azért bebizonyosodik, hogy Normannél ravaszabb lókötő nem sok akad az Omniverzumban.
Ezzel az Angyalok befejezték 2009-re. Jövőre jön egy nem elég régen látott ismerős (ő mellesleg már az Annual végén kellemetlenül az arcunkba cliffhangerelődik), na meg a Siege, amihez sajnos semmi köze nem lesz Straczynskinek, annál több a Bendis/Coipel párosnak. Azért így se esünk kétségbe: jöhet!
Czben

Uncanny X-men #519

Történet: Matt Fraction
Rajz: Terry Dodson
(Marvel Comics)

Fraction bukdácsolását nagyjából végigkövetve rájöhetünk, hogy a sok felesleges, sehova sem tartó történet között csak úgy véletlenszerűen is becsúszhat egy-egy olvasásra alkalmas epizód. Olórin legutóbb egy ilyet mutatott be, és valamennyire ebbe a kategóriába tartozik a legfrissebb füzet is.
Miközben megállíthatatlanul közeledik a Siege, az X-ek (ismét) saját sorsuk egyengetésével vannak elfoglalva: a szigetükre „száműzött” mutánsok per pillanat a Void ellen küzdenek, ami először Emmát, majd mint kiderült, Küklopszot támadta meg. Ennek megfelelően szinte az egész füzet a főmutáns elméjében játszódik, az ilyenkor szokásos fordulatok mindegyikének felhasználásával, zűrzavarral, nagy szerepet juttatva a rajzolónak. Fraction egy sokadik bőrt húz le az efféle problémákról, amivel az X-ek történetük során már vagy százszor találkoztak. (Vagy lehet, hogy csak kilencvenkilencszer, és ez lett a századik? Hurrá!) Küklopsz tántorog, elméjében szobáról szobára zuhan, esik, Emma pedig egy meglepően szexi egyenruhában siet a segítségére. A Terry Dodson rajzolta füzet azonban vizuálisan pont ezekben a jelenetekben erős, ám rá kellett jönnöm (újfent), hogy bár Dodson szimpatikus rajzoló, figurái egyáltalán nem helytállóak egy szuperhős, főleg nem egy X-füzet lapjain. Sőt továbbmegyek, eddigi pályafutása alatt egyedüliként az itthon is megjelent Pókember és Fekete Macska képregényét tudtam élvezni, azt viszont nagyon (Oh Felicia, légy az enyém!). Itt inkább furák a szereplők, de a káosz, ami a főnök elméjében volt, megfelelő terepnek bizonyult számára.
A képregény másik „fontosabb” szálában Magneto és Namor kevésbé fontos párbeszéde zajlik, miközben egy amúgy komoly probléma fenyeget, de Fraction képes azért ezt is banálissá tenni. A Utopia sorsa forog kockán, ebből Claremont anno egy remek sztorit írt volna, Fraction még csak ízlelgeti ezt. (Részrehajlással mondjuk éppenséggel vádolhattok, ugyanis Karácsonyra Essential X-men vol. 2-t kaptam. ;)) Hank McCoy pedig nemtetszésének látványosan hangot adva zárja a füzetet, bár erről a borító már eleget elárult. Az a helyzet, hogy a fentebb felsoroltak ellenére ez újból egy olvasható füzet, csak nem egy X-men képregény. Fraction talán kezd rátalálni arra, ami eladhatóvá teheti a címet, de ehhez egy-egy problémát jobban körül kell járnia, mert a felületességből eleget mutatott eddig. Mondhatni „mélységesen felületes” (muhahaha).
Fdave

Wall-E #1

Történet: J. Torres
Rajz: Morgan Luthi
(Boom! Studios)

Fdave és a Boom Kids! újra! A kiadó gyermekképregény-dömpingjébe idén rengetegszer belevetettem már magam, és letudva a füzeteket a rovat hasábjain konstatáltam rendszeresen: bizony remek olvasmányoknak bizonyultak. Akárcsak a Toy Story, vagy éppen a Hihetetlen család, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ajánlhatóak nyugodt szívvel. A kezdeti tapogatózások után szinte csak percek kérdése volt, hogy a hatalmas sikert aratott Wall-E rajzfilm címszereplője is feltűnjön egy, saját nevével fémjelzett minisorozat lapjain. Az animációs filmről már elmondtak szinte mindent: a robot szögletessége és idegensége ellenére is barátságos külsőt kapott, az azonosulás vele pillanatok alatt ment, és a készítők sikerrel vették azt az akadályt is, ami a beszéd hiányából adódott. Szóval sok tekintetben volt újdonság a film, nekem mégsem számít olyan kiemelkedőnek, a díjakat sem igazán tudtam hova tenni, de nem vitathatom el tőle a szavak nélküli jelenetek zsenialitását. Ugyanennek a megvalósítása képregényben legalább akkora rizikót jelenthetett, hisz pantomim képregényt írni ugyanolyan nehéz, mint narrált történetet, és félelmemet egy az egyben igazolta is a sorozat nulladik epizódja. Erről akkor nem írtam, mert a várakozásaimat messze alulmúlta, és hiányzott belőle minden jó, ami az eredetijében esetleg megvolt, lefárasztani sikerült mással is magam.
A hivatalosan is első epizód nemrég került a polcokra, de a színvonal nem sokat emelkedett sajnos. Az író nem tud mit kezdeni az ölébe hullt karakterrel, annak tulajdonságait képtelen kiaknázni, ami tényleg nem egyszerű dolog, de hát láthattunk pozitív példát szó nélküli képregényre eleget. Adva van a kis robot, Wall-E, aki a szeméttel borított Földet próbálja rendbe rakni, magányosan tömöríti az eszméletlen mennyiségű hulladékot, közben pedig kíváncsiságának köszönhetően bele-belerohan néhány csapdába, önmagát keveri bajba, hogy aztán az esetlen bukdácsolásai után visszatérhessen „bázisára”, ahol hasznosíthatja az aznapi kukázás során talált kacatokat. Az eddigi két füzet során az alkotók megpróbáltak az ilyen szerencsétlenkedésekre koncentrálni, és a végeredmény egy cseppet sem vicces, de ami még ennél is rosszabb, egy zavaros valami lett, ami rossz ritmusváltásokkal, illetve felnőttek számára is (!) kibogozhatatlan fordulatokkal van teletűzdelve. A rajzoló hibája például az, hogy nem megfelelő képkivágásokkal él, annak ellenére, hogy kézügyessége professzionális szintet üt meg. Inkább a látvány oltárán áldozza fel az élvezhetőséget. Magyarán értetlenül állok a kész füzet előtt: a gyenge „történetet” a rajzok megfelelően ellensúlyozzák, a megválasztott beállítások lenyűgözőek, a kietlen, végtelen horizontot könnyedén állítja saját oldalára az alkotó. De a nagy odafigyelésben elsikkadt az, ami a legfontosabb lett volna: az érthetőség, illetve az aranyossági faktor. Ezek nélkül viszont felesleges is az egész. Sajnos.
Fdave

Oldalak: 1 2