KomiXérum #38

Borsos tokány legyek, ha ez nem az év utolsó Xéruma! Az aktivitást ezúttal sem vittük túlzásba, de tulajdonképpen már mindnyájan a szilveszteri hejehujára készülünk. Búcsúztassátok hát Ti is 2009-et síppal, dobbal, nádi hegedűvel, no meg a legfrissebb amerikai megjelenésekkel!

Chimichanga #1

Történet és rajz: Eric Powell
(Albatross Exploding Funnybooks)

[toc]Eric Powell nemrég tért vissza hosszas „pihenőjéből”, amiről már tudjuk, hogy nem is volt akkora pihenő. A semmittevés helyett dolgozott, folytatta legnagyobb sikerét, a Goon sorozatot, és lám, egy másik sorozatba is kezdett, melynek a jól hangzó Chimichanga címet adta. A Csimicsanga az arizonai magyarok blogján található leírás alapján a következőképpen fest: átsütött burrito, hússal megtöltve (ami lehet vagy csirke vagy marha,vagy sertéshús), pürésített bab, spanyol rizs, avokádókrém, tejföl, salsa, apróra vágott saláta, és reszelt sajt. Nem kell megijedni, Powell nem akart szakácsképregényt írni, nem is illusztrált szakácskönyvől van szó, hanem egy újabb agymenéséről, ami tartalmazza a Goon-ból megismert groteszk képi világot, illetve a bájos, meglepő fordulatoktól hemzsegő történetvezetést.
Adva van a főszereplő, enyhébb arcszőrzettel megáldott kislány, aki gyermekded, ártatlan ugrándozásai közepette csöppen bele élete kalandjába, és tesz szert egy már megszokottan ocsmány kinézetű, de annál aranyosabb játszótársra, a vad Chimichangára. Powell története színhelyéül nem is választhatott volna testhezállóbbat, mint egy cirkusz zárt világát, ahol boldogan megfér egymás mellett az összes általa kitalált képtelen lény, így például a fiúarcú hal illetve a Csodálatos Kétszemű Kecske. De a cirkusz lakóinak élete nem csak móka és kacagás: egy gonosz varázsló már forralja is végzetes főzetét, hogy azt értékesítve egy még gonoszabb erőnek foglalhassa el a Képregény Egyik Főgonosza feliratú trónját. Mindeközben a kislány mit sem sejtve lel rá a címszereplő lényre, és ha a csodás utolsó oldal még nem is, a vége után álló „folytatjuk” felirat mosolyt csalhat az arcunkra: Powell műveiből soha nem elég.
Egyébként Eric Powellt már régebben is párhuzamba állítottam Mike Mignolával, és az azóta kiadott műveik csak megerősítettek álláspontomban: a képregény két különcével van dolgunk, akikben rengeteg közös vonás van. Tekintve csak a hatalmas fantáziájukat, az általuk kitalált groteszk, folyton növekvő univerzumukat, biztos kezű történetvezetésüket (mindketten remek forgatókönyvírók), illetve egyedi, sehova be nem sorolható rajztudásukat. (Örök Fekete Ló rajongóként pedig csak örülhetek, hogy a kiadó mindkettejüket foglalkoztatja.) A Chimichanga egyébként a korai Goon sztorik lelőhelyén, az Albatross kiadónál jelent meg, ami Powell kedvence a Dark Horse után/mellett. A füzet vizuális részét tekintve sincs különösebb különbség a Goon képregényekhez képest, Powell ide is a maximumot adta. A Chimichanga tehát kellemes perceket szerezhet mindenkinek, aki nem átall elszakadni a való világtól, a realisztikus hősöktől, hanem bátran felvállalja a benne rejlő (kicsit bomlott elmével rendelkező) gyermeket.
Fdave

Fantastic Four #574

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Neil Edwards
(Marvel Comics)

Mióta Jonathan Hickman átvette a Fantasztikus Négyes fősorozatát, az olvasókat ámulatból ámulatba ejti minden egyes füzetével. Bevallom, eddig elvétve adtam lehetőséget a címnek, a klasszikusok pótlása is csak folyamatban van, de beleolvasva a Hickman által írt első számba (#570), képtelen voltam szabadulni tőle.
Mit is csinál? Mindenekelőtt a képességeiknek megfelelő konfliktusokba löki őket, így biztosítva azt, hogy karakteridegen jelenetekbe semmiképp ne kerüljenek a főszereplők. Gondoljuk csak az első történetre, amikor Reed Richards kénytelen dönteni a tudomány, az egész (létező) univerzum őrzése, illetve a családja és a Föld között. Akció csak elvétve szerepelt (azok is alibik voltak), ott bizony kőkemény lélektani dráma zajlott, két szám erejéig szomorú Reeddel, majd pedig a happy enddel. Ilyen erős kezdés után a folytatás minimum zseniális lehetett, és az is lett, hogy a legfrissebb számban is tartson még a lendület. Hickman eddig képtelen volt hibázni, és a jól bevált receptjét használja most is: a kis Franklin Richards születésnapi zsúrjával telik a füzet háromnegyede, akció szinte alig van benne, helyette emberi párbeszédek tömkelege tölti ki a rendelkezésre álló helyet. Pókember vendégszerepel, kellemesen elviccelődnek, hogy aztán arcul csapjon bennünket mindaz, ami a parti után, este történik. Egy ismeretlen behatol a toronyba, hogy fontos információkat közöljön Valeria Richardsszal. Hogy ki is az az amúgy jól ismert idegen? Nem, sajnos nem spoilerezhetek, de annyit elárulhatok, hogy egy egész Földet veszéllyel fenyegető konfliktus van készülőben, melynek feloldásához a kis Valeriára van szükség. Hickman elképesztően tud hangulatot teremteni, egyetlen felesleges panel nincs az egész füzetben, és csak remélni tudom, hogy még jó sokáig maradhat a címen.
A rajzoló Neil Edwards, illetve a kihúzója, Andrew Currie most kicsit gyengébb rajzokkal örvendeztettek meg minket, egy-egy fej megmosolyogtatóan torz, talán a gyors tempónak tudható ez be. Mindenesetre véleményem szerint nem vesz el az élvezhetőségből, csak szimplán a korábbi számok sikerültek tetszetősebbre. Mondjuk úgysem a rajzok a fontosak, Hickman ellát minket annyi fordulattal (no meg boldogsággal), hogy emiatt ne kelljen panaszkodnunk. A Fantastic Four már néhány szám óta kötelező olvasmány.
Fdave

Oldalak: 1 2