KomiXérum #36

Star Wars: Legacy #41-42

Történet: John Ostrander
Rajz: Kajo Baldisimo és Dave Ross
(Dark Horse Comics)

Véget ért a Tatooine, és már megszokhattuk, hogy egy hosszabb történet után egy-két levezető, egyrészes sztori következik, lazításképpen. Épp ezért érdemes együtt tárgyalni a Legacy 41. és 42. számait. Ami első körben feltűnik rajtuk, hogy Jan Duursema is pihenőt kapott, ahhoz pedig nagyon fel kell kötnie a gatyáját bármelyik vendégrajzolónak, hogy olyat tudjon, mint ő.
A 41. számban fel sem merül, hogy Kajo Baldisimo megközelítse Duursemát, de ez nem is baj, az már annál inkább, hogy Baldisimo (jópofa név, remélem, azért van haja az úriembernek) képei önmagukban sem állják meg a helyüket. Öncélúan csűrt-csavart panelszerkezetek és darabos, kifejezéstelen arcok szúrnak szemet a füzetet olvasva. Azért kezdtem a rajzzal, merthogy a történet amúgy nem sok vizet zavar: egy, a Lázadáshoz csatlakozó mandaloriai harcos kalandjaiba nyerünk bepillantást, ami tulajdonképpen arra ad alkalmat Ostrandernek, hogy a Legacy sajátos status quo-ját, a kényszerű szövetségeket és érdekeket formálja tovább. Az űrbéli csata jelenetei azért szépek, és az új Zsiványkommandót is jó látni (tudjátok, a klasszikus felállásban Wedge Antilles volt a parancsnok).
A másik, Dave Ross által már sokkal tisztességesebben megrajzolt egyrészesben ugyanezen a csapásvonalon halad az író, vagyis ismét a Lázadás, a Birodalom és a sithek konfliktusai kerülnek terítékre, ezúttal Gar Stazinak, a lázadók admirálisának környezetét és néhány szövetséges jedit középpontba állítva. Két szálon fut a cselekmény, de az egyik meglehetősen érdektelen: egy fiatal birodalmi tiszt és egy jedi mester évődését figyelhetjük benne. A Stazi elleni merényletet bemutató vonal már annál érdekesebb, mert itt remekül látható, hogy a Lázadásban már nehéz megtalálni azt az idealista elszántságot, ami Skywalkerék alatt jellemezte: kemény és vérprofi katonaemberek teszik a dolgukat ezen az oldalon is (Stazi neve sem cseng túl jól egyébként, hiába tűnt el az NDK egy messzi-messzi galaxisban). Mégis, hiába középszerűek ezek a történetek, azért Ostrander nagyon jól ért az igazi SW-hangulat megteremtéséhez: egy-egy utalásból, de már csak a nyelvezetből is beugrik az univerzum egy ismerős szelete a rajongónak, és a rajongó ezért hálás. Tehát rendben van, elolvastuk ezt a két átvezető számot, kapcsolhatunk is ismét hipersebességre.
Czben

Uncanny X-Men 517

Történet: Matt Fraction
Rajz: Greg Land
(Marvel Comics)

Csak nem felcsillan a remény? Az Uncanny X-Men 517. száma kifejezetten élvezetesre sikerült, ami nem kis szó, tekintve, hogy a sorozat jó másfél éve csak döglődik az értelmes koncepciók hiánya, az unalmas sztorik és a félreírt karakterek miatt. De Matt Fraction most kitett magáért – amióta csak átvette a címet Ed Brubakertől, most először érte el, hogy igazi, gördülékenyen együttműködő, hatalmas erőt képviselő csapatként ábrázolja az X-eket. A Nation X történetfolyam mostani része ugyan egyetlen, hosszú csatajelenet, vagyis sztoriról és karakterekről nem nagyon beszélhetünk – viszont csatának roppan izgalmas, ötletes, intenzív, vagyis röviden, remekül megírt. Az előző (borzasztóan rosszemlékű) szám ott ért véget, hogy rejtélyes gonoszok arra kényszerítették Skalpvadászt, hogy irányítson egy repülőt a mutánsok új lakhelye, Utopia fölé, 5 vérszomjas Predator X-szel a fedélzeten. Küklopsz jól megnézi magának a gépet (lerobbantja az égről), aztán jöhet az összecsapás a mutánsgyilkos szörnyek és hőseink között. Régen volt szerencsénk ilyen látványosan, ügyesen megszerkesztett X-men akcióhoz. Fraction az összes karaktert nagyszerűen, mi több, kreatívan használja, legyen szó akár a csatát koordináló Cuckoo-król, akár a parancsot osztogató Küklopszról, akár a szokás szerint arrogáns és beképzelt Namorról, akár a számtalan csapattagról, akik felváltva robbantják, kaszabolják, ütik, sújtják és fagyasztják a rettenetes ellenségeket (egyébként a show-t Vadóc lopja el a „hogyan tépjünk fecnikre egy mutánsölő rémet tíz másodperc alatt” különszámmal). Itt végre tényleg érezni, hogy ezek az emberek nem szórakoznak: ha átléped a küszöbüket, jobb, ha mosolyogva és barátságosan teszed, vagy egy perc múlva úgy söpörnek fel, fél méterre az említett küszöbtől. Sajnos azért mindez nem jelenti azt, hogy a képregény hibátlan: még mindig nehéz megemészteni, hogy Magneto hirtelen Küklopsz teljes és töretlen bizalmát élvezi (főleg egy harci helyzetben, ami nagyjából öt perccel azután tör ki, hogy a mágnesesség ura felbukkant a láthatáron), és Greg Land rajzai sem javultak a korábbi füzetekhez képest. Szerencsére akciójelenetek rajzolása közben kevésbé tudja alkalmazni a röhejes pózolós beállításait, mint egy szimpla dialógusban (ami alatt nála minden nő mindig úgy csinál, mintha közben magazincímlapra fotóznák), úgyhogy az Uncanny most ezen a téren is nagyjából rendben van. Most már csak reménykedni kell, hogy Fraction esze nem csak átmenetileg jött meg, és legalább tartja a színvonalat… bár az elmúlt másfél év után ez nem olyan könnyű.
Olórin

World’s Finest #2

Történet: Sterling Gates
Rajz: Ramon F. Bachs
(DC Comics)

A World’s Finest visszatért! Már egy hónapja, de akkor erről a címről nem írtunk, hát most orvoslom ezt a hiányt. Na nem teljesen az eredeti, képregénytörténeti szempontból mérföldkőnek számító sorozat, hisz a ’40-es évektől majd’ a ’90-esekig futott szériában Superman és Batman voltak a fő nevek, most pedig a DC-Univerzum pont kettejük hiányával küzd. De van helyettük jópár szuperhős, akiknek az összehozásával lehet egy-egy érdekes one-shotot kanyarintani. Az új sorozat első számában például egy nagyon élvezetes kaland közben láthattuk Red Robint, illetve (az új) Nightwinget Flamebird megmentése közben. Akkor még bárki hihette, hogy a négyrészes mini egyrészesek füzére lesz, hisz lezárt, kerek egész volt, emellett pedig azon a héten talán a legélvezetesebb, legjobban megírt füzetnek számított.
Bár más szereplőkkel folytatódik a World’s Finest, de a cliffhanger biztosít minket róla, hogy a négy rész közt lesz összefüggés, sőt, ha a DC honlapján rápillantunk (szigorúan a második szám elolvasása után) a negyedik borítójára, legyőzhetetlen késztetést fogunk érezni a térdremegésre, és remény önti el a szívünket egy teljes egészében kellemesen megírt mini reményében. De ne szaladjunk ennyire előre: az első szám remek felütés volt, de mintha most is a nulláról indulnánk. Red Robinéknak semmi nyomuk, helyette egy elég erős kezdésben egy Waynetech fejlesztést szállító teherautót rabol ki az ismeretlen ellen. Az erre a füzetre jutó két hős ezúttal Robin illetve a Guardian, a helyszín pedig Metropolis. Meglepő fordulatok követik aztán egymást, Robin a rendőrök karmaiban, félreértés félreértés hátán, de valahogy mégis sikerül az írónak, Sterling Gates-nek a nyomozás medrében tartani a történetet, és ahogy annak lennie kell, együttes erővel lesznek úrrá a káoszon. Nem is annyira ezen van a hangsúly, hisz egy (szuper)hősfüzetben általában vágyik az ember a jók győzelmére, hanem a már említett cliffhanger az, ami még nagyobb bizakodásra ad okot. Mondjuk ez a fordulat számomra szokatlan a DC-től, de ebből még akármi jó is kisülhet, és ahogy az mindig lenni szokott, egy mindenkinél gonoszabb és fifikásabb ellenfél keveri a háttérből a szálakat.
Az író tehát kitett magáért, most a rajzoló a soros. Ramon Bachs rajzai tipikusak, a hősök pozórködését tehetségéhez mérten igyekszik kiaknázni, ám valahogy az arányokkal illetve az anatómiával hadilábon áll. Mindezen hibák szerencsére csak néhány panelben lelhetők fel, a színezéssel együtt rendkívül tetszetősek oldalai.
A World’s Finest legújabb sorozata eddig nagyon olvastatja magát, magára vessen mindenki, aki kihagyja. Mivel még csak a fele telt le, így marad meglepetés bőven a későbbiekre, főleg elnézve a következő szám hősfelhozatalát. Tessék olvasni ezt itt!
Fdave

Oldalak: 1 2