KomiXérum #36

– Egy héten két Komikérum! Hát nem fantasztikusak vagyunk?
– Várjá’, múlt héten nem volt egy se, mert átcsúszott, és azért van most-
– Kuss! Egy héten két Komixérum! Hát nem fantasztikusak vagyunk?

Beasts of Burden #3

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
(Dark Horse Comics)

[toc]Már sokszor és sokan méltatták ezt a sorozatot, köztük én is megemlékeztem az első minijük nyitányáról, ám akkor még csak halovány fogalmam lehetett arról, hogy a remekbeszabott első füzet után nem hogy tartani képesek az alkotók a rendkívül magas szintet, hanem hogy konstans emelkedni fog a színvonal. Bár azóta sem értem, hogy a félbehagyott békás történet befejezése merre lelhető fel, vagy azzal mi volt az író szándéka, de efelett szemet hunyva (persze nem belenyugodva) a második füzet kissé patetikus hangneme ellenére is jobb lett, mint elődje, ám a harmadik szám minden várakozásomat felülmúlva egyszerűen levett a lábamról. Na de ömlengés helyett hadd szorítkozzam a tényekre: Evan Dorkin és Jill Thompson agyszüleményei, az emberi tulajdonságokkal felvértezett, és egy langyos-színes világ helyett a kőkemény Életbe bedobott állatai a Dark Horse tematikus Book of… köteteiben bukkantak fel, és nem sokkal ezek után már a polcokon is tudhattuk a saját nevükkel fémjelzett minijüket. A sorozatban az állatok élete ugyanúgy múlandó, mint bárki másé, az író nem kímél senkit és semmit, drámai fordulatok közepette bontakozik ki a mondanivaló, vagyis a barátság és szeretet mellett a mindenkit legjobban foglalkoztató múlandóság. A belekevert mágia pedig egyáltalán nem uralkodó szál, mindig a háttérben meghúzódva szövi bele Dorkin a történetbe, éppen hogy csak tudunk némelyek különös képességeiről, helyette sokkal inkább társadalmat épít, az állatok társadalmát.
A friss, harmadik számban Orphan, a macska és ugyancsak macska társa, Getaway Kid merülnek le az utcák alatti mocskos csatornarendszerbe, hogy eltűnt társukat (akit egyébként eleddig halottnak hittek) felkutassák. A mentőakció természetesen nem zajlik egyszerűen, a zárt tér klausztrofób jellegét kihasználva Dorkin egyre mélyebbre és mélyebbre küldi hőseit, az egyre erősödő feszültségről egerek és patkányok gondoskodnak, mígnem a helyzet pattanásig feszül, és nincs más hátra, mint a végső harc. A két kalandor ugyancsak esendő, semmi nem védi őket, saját maguk lábán kénytelenek megállni, nem csoda hát, hogy a halál is szükséges velejárója ennek a veszélyes kalandnak. Az pedig már csak plusz, hogy a legutolsó leszámolás-szabadulás jelenet minden igényt kielégítően látványos és súlyos. Ehhez természetesen kellettek Jill Thompson festett paneljei, amiken az összes szereplő szinte él, egy pillanat alatt szimpatikussá téve őket az olvasó szemében. Természetesen az azonosulás sem megy nehezen, a kutyák háttérbe szorításával a más eszközökkel harcoló macskák kerülnek a látóterünkbe, és gyorsan egyértelművé is válik: az élet kemény! Még fontos megemlíteni, hogy Jill Thompson zsenialitása a fentebb tárgyaltakon kívül még a mimika professzionális megjelenítésében rejlik, és ehhez elég csak a legutolsó jelenetbe belenézni, ennyi valóságosan ordító, szenvedő, meglepődő és aggódó szereplőt nem mindennap látni, főleg nem állatokkal előadva.
Bár már csak egy rész van hátra a csapat első minijéből, meglepne, ha a Dark Horse nem sürgetné meg a két fenomént egy újabb sorozat reményében. Mondjuk az Eisner-díj sem elképzelhetetlen…
Fdave

Goon #33

Történet és rajz: Eric Powell
(Dark Horse Comics)

A Goon megjött! De régen is volt már, hogy az egy teljes évig havi megjelenésű sorozatról cikkeztem a szépemlékű Havi Dark Horse-ban, az azóta szabadságát töltő Eric Powell újra munkába vetette magát, és újfent várhatjuk az (újra) kéthavi adagunkat. Mert hogy a megfeszített munka nem megoldás, a Goon kéthavi megjelenésre állt vissza, de hogy mennyire nem jelenti ez azt, hogy Powell pihenget, arról később.
A tizenkét füzetes történet lezárását követően megvolt a Goon-évfordulós parti Nashville-ben, azóta a cím alatt egyetlen one-shot, a Goon vs Dethklok jelent meg, most pedig az eredeti számozást folytatva a harmincharmadik van soron. Powell egy zseni, ezt senkinek nem kell mondani, hisz az amorf lényei, horrorfüzetekhez tökéletesen passzoló stílusa rengeteg helyen feltűnik (Creepy- és egyéb borítók), történetmesélési technikája pedig nélkülöz mindenféle sallangot, helyette óriási fantáziájából születő torz teremtményeivel tölti fel füzeteit. A díjak is sorban állnak már a polcán, ám most valami olyat lépett, amit csak ritkán szokott: egy „pantomim” képregénnyel tért vissza! Pantomim Goon? Igen, mindenki jól hallotta, az új számban egy szó sincs, mindenkiről csak éppen annyit tudunk meg, amennyit a képek sejtetni engednek, illetve útbaigazítás és helyesbítés okán a rengeteg gondolatbuborék segít minket a helyes mederben maradni. Goon és hű társa a kocsmában iszogatva töltik idejüket, egy idősebb nő szomorú, míg egy fiatalabb szerelemre vágyik. Ebbe az „idillbe” kapcsolódik be a gonosz, a balhét és egy nőt kereső idegen, aztán már kész is a baj. A mesélés ritmusa nagyon szimpatikus, és elkerüli azt, ami a pantomim képregények legnagyobb hibája szokott lenni, hogy vannak kétes fordulatok, érthetetlen történések. Itt minden egyértelmű, és ehhez a buborékok nagyon is kellettek. (Mondjuk ezáltal kívül esik a képregény a színtiszta pantomim halmazán.) Miután elszabadult a pokol, a látványé a főszerep, de senki ne féltse a Goont, őt senki és semmi nem győheti le, bár a húsba hatoló fejsze látványa eléggé durva. Aztán jön is gyorsan a morbidan vicces befejezés, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba: a némán, szomorúan iszogatáshoz a Norton’s Pub-ban. Tipikus Goon füzet ez, a szokásos dramaturgiával, ám ezzel semmi baj nincs, hisz egyrészt megkapjuk azt, amire vágyunk, másrészt pedig ez csak az újabb kezdet, két hónap múlva, a harmincnegyedik számban már újra velünk lesz mindenki, aki színesítette eddig is a Goon-univerzumot. A rajzok továbbra is gyönyörűek, Powell rajzai, festményei a falra kívánkoznak, a visszafogott, direkt fakó színezéssel (Dave Stewart most nincs) pedig iszonyat erős atmoszférát képes teremteni. Mi ez, ha nem művészet?
A füzet végén még beszél egy kicsit terveiről a szerző, amik közül én itt most csak egyet emelnék ki: aki még nem hallotta, az nézzen utána, de tervben van egy Goon rajzfilm David Fincherrel a rendezői székben, Powell aktív részvételével. Ez a projekt azért már nem jár annyira gyerekcipőben, így több, mint valószínű, hogy lesz belőle valami.
Kíváncsian várjuk, addig is viszlát két hónap múlva.
Fdave

Oldalak: 1 2