KomiXérum #34

Madame Xanadu #16

Történet: Matt Wagner
Rajz: Amy Reeder Hadley
(Vertigo)

A Madame Xanadu 16. részének megjelenése már csak azért is örömteli, mert öt szám (az Exodus Noir című sztori) után visszatér a rajzolói teendőkhöz Amy Reeder Hadley. Nem mintha Michael Wm. Kalutával bármi baj lett volna, sőt, ami azt illeti, az ő stílusa jobban passzolt az 1940-es évek némileg noiros New Yorkjához. Most azonban ismét ugrunk nagyjából egy évtizedet Nimue történetében, és 1957 tarka, színes Nagy Almájában találjuk magunkat, ahol Reeder Hadley lágy, enyhén mangás beütésű, élettel teli vonásai valósággal lubickolnak (köszönhetően Guy Major nagyon szép, visszafogott színezésének is). A történetet illetően, Matt Wagner a hivatalból kötelező misztérium mellé ezúttal odakanyarítja a korszak házastársi látszatboldogságának kritikáját is. A főszereplő az egyszerű háziasszony, Betty Reynolds, aki kívülről nézve pedáns, belülről szemlélve viszont riasztóan tartalmatlan, szürke és értéktelen, a társadalmi konvenciók közé szorított házasságban él férjével. Utóbbi egyáltalán nem törődik az asszonnyal, amíg hazaérve mindennap vacsorával várja, evés közben, egy tökéletesen egyoldalú „beszélgetésben” végighallgatja a munkahelyi nehézségekről szóló panaszáradatot, és a hét két fix napján, hitvesi kötelességének tudatában aláfekszik. Aztán furcsa dolgok kezdenek történni Bettyvel. A haja szó szerint égnek áll, ő maga lebegni kezd, a körmei törhetetlenek lesznek, a szájából pedig rovarok rajzanak elő. Végül többhetes szenvedés után egy ismerőse tanácsára felkeresi a címszereplőt, aki számára gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy a szerencsétlen nő egy erős átok hatásaitól szenved. Madame Xanadu csak az utolsó pár oldalon bukkan fel a cselekményben, úgyhogy azt végig az áldozat karaktere viszi előre. Wagner azzal éri el, hogy ez a számunkra teljesen ismeretlen figura érdekes és főleg, hiteles, életszagú legyen, hogy nyakába akasztja az amerikai látszatboldogság koloncát. Sokkal átélhetőbb és izgalmasabb így az egész, mintha csak egy átlagosan boldog nőt látnánk egy egészséges kapcsolatban, pár körülötte szaladgáló jópofa kölyökkel. És mivel a Madame Xanadu történetfolyama kezdettől fogva ügyesen reflektál a korokra, amikben játszódik, ez így is van rendjén. És az, hogy ez az első eset a lassan másfél éve futó sorozatban, hogy ez a reflexió nem fiktív, misztikus vagy éppen ponyvás elemekben, hanem a szó legjobb értelmében vett hétköznapi drámában csapódik le, csak növeli a 16. szám ázsióját. Ami pedig magát az átkot illeti, annak ábrázolása tökéletes: Wagner fokozatosan jut el a bosszantó, még mulatságosnak is mondható furcsaságoktól (Betty szoknyájának állandó fellebbenése, á la Marilyn Monroe, és az ebből fakadó hatalmas riadalom – elvégre egy pedáns, prűd kis világról van szó) a lélekölő, egészség- és identitásromboló eseményekig (az arc megváltozása, csótányok felöklendezése). A szám végén Nimue megígéri Bettynek, hogy segít neki, és ennek következményeit majd nyilván a következő részekben olvashatjuk. Úgyhogy a szerző egyelőre csak felvezette a problémát – de azt fantasztikusan tette.
Olórin

Star Wars: Purge – Seconds to Die

Történet: John Ostrander
Rajz: Jim Hall
(Dark Horse Comics)

Időről időre megjelenik egy-egy újabb SW one-shot, én pedig kapva kapok az alkalmon, hogy hátha valami különlegeset olvashatok. Egy ilyen egyrészes mindig magában hordozza egy ütős, minden ongoing kavarástól független, szépen lekerekített képnovella ígéretét, ha John Ostrander írja, akkor meg pláne ráizgulok. Ezúttal kár volt.
Megint a Birodalom hatalomátvételének csontig lerágott idejében járunk, amit már a Köztársaság magyarul is olvasható epizódjai olyan mélységig kitárgyaltak, hogy a Klón háború kitörésétől a 66-os parancs kiadásáig gyakorlatilag minden napra jut egy füzet. Nem azt mondom, hogy lehetetlen ebben az érában újat mondani, de hogy piszok nehéz, az biztos. Az alapszituáció is unalomig ismert: egy újabb kósza lovag élte túl a Jedi-holokausztot, aki mellesleg Plo Koon (tudjátok, a maszkos pilóta-jedi) unokahúga. Fajtájuk, a Kel Dor-i különleges időérzékeléssel van megáldva: bepillantást nyerhetnek a jövőbe, de a múlt képei is bármikor bevillanhatnak nekik. Ez a képesség jelenti a Seconds to Die narratív trükkjét: az utolsó pillanatig nem tudhatjuk, mi is a cselekmény jelen idejű időpillanata, ahonnan Sha Koon (így hívják a főhősnőt) visszatekint. Miután átvészelte a Jedi Templom elleni támadást, Sha gondol egy merészet, és magával Palpatine-nal veszi föl a kapcsolatot, akinek nyílt ajánlatot tesz: hadd mérje össze az erejét a frissiben Darth Vaderré váló Anakinnel, és ha legyőzi, átveheti a helyét, mint Palpatine tanítványa. Persze mindenki számára egyértelmű, hogy Sha bosszút forral, de az Uralkodó nem lenne az a zseniálisan ördögi rohadék, akinek ismerjük, ha nem menne bele az alkuba. Vader és Sha Koon tehát összecsapnak – az eredmény nyilván ismert. A jövő víziója azonban megint megjelenik, Sha elméjében további Skywalkerek és egy új Rend képe ködlik föl, mielőtt véget érne a füzet.
Sajnos ezek a jövőképek szépek lehetnének, ha nem Jim Hall ábrázolta volna őket. A Seconds to Die rajzolója azonban szerencsétlenségünkre pont ő, így kijelenthető, hogy a Purge totálisan közepes sztoriját a rajzok taszítják a gyenge képregények mély mocsarába. Az aránytalan, emberszabásúakra nem minden esetben emlékeztető arcok és az ötlettelen (vagyis „csak” középszerű) keretezés mellé sematikus színvilágot is kapunk. A Purge – Seconds to Die nyugodt szívvel kihagyható, Ostrander írja csak tovább a Legacy-t, mi pedig olvassunk inkább jó képregényt.
Czben

Oldalak: 1 2 3