Charax I-II.: In Medias Res és Moriturus

Spuri, azaz Tálosi András olyan szépen rajzol, hogy ha a Charax színes lenne, kétlem, hogy sokan ellen tudnának állni neki: elég volna belelapozni kicsit, hogy az ember máris nyúljon a pénztárcája után. Más ugyanis nem hiányzik ebből a remek kis magyar sorozatból. A történet, a karakterek, a rajzok mind első osztályúak, és nem utolsó-, de inkább elsősorban: szórakoztatók. Míg a csöpp hazai képregénypiacon szerzők kisebb hada igyekszik „magas” művészi igényeket kielégíteni (ki több, ki kevesebb sikerrel), csak néhány alkotóra számíthatunk, ha felhőtlen kikapcsolódásra vágyunk. Ha viszont onnan nézzük, hogy a Charax a második viszonylagos rendszerességgel megjelenő, önálló magyar képregénysorozat (az első a Kalyber Joe, a harmadik pedig a Johnny Fellow – lesz, amint végre megjelenik az első része), és ez annyit jelent, hogy kettőből kettő mindeddig nagyszerű, akkor nem is állunk olyan rosszul.

Tehát puszta szórakoztatás – és abból sem az evidens, vagy másképp fogalmazva, a trendi fajta. Sokféle próbálkozás van a hazai képregénypiacon, de hogy divat volna finom humorral átitatott, viszonylag mégis komoly történetet bájos, antropomorf mesefigurákkal elmesélni, azt senki nem mondhatja. A Charax elsősorban egy szövevényes, fordulatos, sokszereplős krimi (ez pedig egy olyan műfaj, ami elviselne még itthon pár kiadványt), de nem csak az, mert Tálosi András ennél egy kicsit jobban és lelkesebben keveri a lapokat. Sötét, fenyegető figurák gondoskodnak a gengszterfilmes hangulatról, egy vészesen közeledő meteorit a világvége-atmoszféráról, és ehhez az egész, máris furcsa keverékhez egy olyan képi és verbális körítés jár, ami leginkább egy esti meséhez illene. Az egymáshoz első látásra nem passzoló stílusok vegyítése pedig hálás, de főleg nehéz feladat, amit könnyű elhibázni – szerencsére a Charax esetében nem kell ettől tartanunk.

A cselekmény Hosszú-Völgy erdejében bonyolódik, a középpontban egy rakás, rejtélyes okokból elrabolt madárfiókával. Az ügy szálai tucatnyi szereplőt érintenek, akik közt a legfontosabb a bátor csiga, Spuri, a gyáva nyúl, Tappancs, és a királyság híres, furfangos nyomozója, Szimat. Utóbbi természetesen a fiókák meglelésén, és a tettesek kézre kerítésén fáradozik, előbbiek pedig akarva-akaratlanul is belebonyolódnak az eseményekbe – és ez még csak a kezdet, mert a csillagászok szerint egy jókora meteorit, amiről a királyi bürokrácia nagyon szeretne nem tudomást venni, hamarosan letarol mindent.

Az első részben a történet még egy kicsit döcögve indul be, de hamar erőre kap, és a második füzetben már kiegyensúlyozottabban pörög a cselekmény: a tempó épp megfelelő ahhoz, hogy a különböző fordulatok és veszélyek közt legyen idő megismerni a karaktereket – van miért. Hosszú-Völgy lakói antropomorf állatok, akik természetesen mind a fajuknak megfelelő jellemvonásokkal vannak felruházva. Akár sablonos is lehetne, hogy a nyúl gyáva, az oroszlán meg király, de a szerző annyi bájjal tölti meg őket, és olyannyira süt az egész képregényből a hagyományok iránti tisztelet, hogy az olvasó hamar rájön, ez egyáltalán nem is működhetne másképp, ugyanis mindez része egy rendkívül átgondolt és tudatos alkotói koncepciónak. Ahogy a nyelvezet is: ritkán találkozni ilyen kifinomult, elegáns, szépen megfogalmazott, kerek és mindenféle szlengtől mentes mondatokkal. Vagy ott van a humor: a szerző sosem erőlteti a poénokat, azok a lehető legtermészetesebben fakadnak az adott szituációból illetve egy-egy karakter viselkedéséből. Olyan jól felépített, gondosan kimunkált, mégis teljesen spontán hatást keltő, minden mesterkéltséget elkerülő, önmagát zavartalanul olvastató képregény a Charax, amilyenhez nem sűrűn lehet szerencsénk.

És az i-re a pontot a rajzok teszik fel. Tálosi András egyszerű, letisztult vonalakkal dolgozik, amik roppant szimpatikus, tényleg meseszerűen bájos, és egymástól jól megkülönböztethető figurákat eredményeznek. Ehhez jönnek az aprólékos, fantasztikusan kifejező mimikák és gesztusok, különös tekintettel a magukban hatalmas érzelmi töltetet hordozó szemekre. A hátterek ugyan ehhez képest sokszor elnagyoltak, vagy akár teljesen üresen hagyottak, de ez legyen a legnagyobb problémánk – és persze a színezés ezen is sokat segítene. Ez a képregény sajnos (?) üvölt a fekete-fehér megoldáson való túllépésért – egy ilyen fantáziadús, kedves, minden más értelemben abszolút színes sorozat igazán gyönyörű volna életerős zöldben pompázó erdőségekkel a háttérben (elég csak vetni egy pillantást a borítókra). Sőt, már a szürkeárnyalat, vagy akár csak a kép egy részének feketével való kitöltése, a nagyobb kontraszthatás is sokat segítene (pár ilyen oldal akad, és sokkal hatásosabb, mint a többi; ld. Szimat nyomozó első, egészoldalas megjelenését). Más kérdés, hogy a jelenlegi helyzetnek nyilván nem művészi, hanem anyagi okai vannak.

Ha akadnak is jobb hazai képregények a magyar piacon, szimpatikusabbak aligha. Elég csak egy kósza pillantást vetni a karakterekre, és az ember szája máris mosolyra görbül, ez pedig nem kis fegyvertény. Abszolút minőségi szórakozás, kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt.

Rusznyák Csaba, 2009. november 19.