KomiXérum #32

Ejj, de barátságtalan az idő. Ma hazafelé jövet eláztam, a vonatom késett, hely híján pedig a kocsi külső részén, a legkényelmetlenebb ülésen zötykölődtem végig az amúgy nem eget verően hosszú utat. Egyedül az éltetett, hogy amint hazaérek, büszkén tehetem majd közzé a KomiXérum 32. kiadását. Jó olvasgatást! :)

Abe Sapien: The Haunted Boy

Történet: Mike Mignola és John Arcudi
Rajz: Patric Reynolds
(Dark Horse)

[toc]A The Haunted Boy Abe Sapien sorban harmadik önálló kalandja. Az első Drums of the Dead-et követte a zseniális The Drowning, a Dark Horse év végi “eseményének” hála pedig ismét egy one-shottal jelentkeztek. Ez az év végi esemény természetesen a One Shot Wonders, aminek keretében kapunk majd újabb Buffy, Star Wars, de Goon történetet is.
Abe Sapien az egyik legkarizmatikusabb tagja a B.P.R.D. bő keretének, közvetlenül Hellboy után áll vélhetően sokunk ranglistáján. A mostani kaland szinte semmiben nem különbözik az eddigiektől, ám ahogy azt már megszokhattuk, a Mignola és Arcudi mesterek értő tolmácsolásában előadott paranormális detektívtörténetekben lehetetlenség csalatkozni. Rögtön a szótlan nyitóoldalon arcon vág minket a vízben úszkáló korcsolya: bizony egy újabb halálesettel van dolga kétéltű kedvencünknek. A teljesen szokványos behívás-küldetés-ismertetés, és elindulás jelenetek után viszont a terjedelmi okokból feszesre szabott ritmus miatt felpörgetve a cselekményt egy másodpercnyi üresjárat nincs. Peregnek az események, gyors egymásutánban kirajzolódnak a haláleset körülményei: a srácok ketten voltak, és egyikük manifesztálódott szelleme kísérti az ott élőket. Abe nyomozómunkája mindig érdekes, mindez pedig itt azzal támasztódik meg, hogy alapból lezártnak tekinti az egészet, és csak körbe szeretett volna szaglászni. Na de ez még mindig nem minden: a felismerés pillanatát megörökítő panelen Abe elképesztő, ez az oldal, vagy ha úgy tetszik egyetlen panel pedig hatalmas törést jelent az egész füzetben. A tempó nem változik, de ahogy Abe rájön, hogy mi is folyik itt valójában, a narráció másodlagossá válik, és egy viszonylag gyorsan lerendezett harci jelenetben éri el tetőfokát az addig egyre csak fokozódó feszültség.
Fontos kiemelni, hogy a rajzoló, Patric Reynolds nélkül csak félkarú óriás lenne ez a képregény is. Azon túl, hogy roppantmód szemet gyönyörködtető a stílusa, képes olyat alkotni, ami a nagyon gazdag B.P.R.D. legendáriumában nem sokszor fordult elő. Guy Davist is nagyra tartom, de amit Reynolds csinált itt a dühöngő Abe ábrázolásánál, az már régóta hiányzott nem csak innen, de a piacon lévő többi képregényből is: az indulatok rendkívül látványos megjelenítése. A ténylegesen explicit erőszak hiányában is beleborzongunk abba például, ahogy hősünk falhoz vágja az egyik szereplőt, vagy szinte belesüketülünk, ahogy Abe torkaszakadtából ordít. Egy szó, mint száz ez az egy szál The Haunted Boy füzet mindenki számára kihagyhatatlan, nálam (a szintén zseniális Wolverine: Revolver) mellett eséllyel pályázik az év egyrészese címre.
Fdave

Bart Simpson #50

Történet és rajz: Sergio Aragonés
(Bongo Comics)

Kevés olyan termékeny, és még a pályán eltöltött rengeteg év után is vicces képregényíró- vagy rajzoló él ezen a világon, mint Sergio Aragonés. A MAD magazin egyik meghatározó alkotója, munkái közül nem egy jelent meg a nagynevű újság magyar “megfelelőjében”, a Kreténben, és munkásságát szekérderéknyi díj és kitüntetés szegélyezi. Elképesztő munkabírását már sokan méltatták, ahogy arról egy interneten talált interjúban maga Matt Groening is említést tett. Na de hogy jön ide Groening kapásból? Hát persze, de hülye vagyok, a cikk címe már elárulta. Na mindegy: Aragonés Simpson családot rajzol! A saját bevallása szerint elvakult Simpsons-rajongó alkotó munkássága a Bart Simpson #50-nel indul, és nem kizárt, hogy a többi Bongo Comics címbe is bele-belekontárkodik idővel. (Ne feledjük persze, hogy korábban is szerepelt már a neve Simpsons füzeteken, sőt díjat is nyert az egyik Treehouse… történetével.) Mivel neve viszonylag itthon is bejáratott, érdemes e füzet mellett a Dark Horse-nál ugyancsak ezen a héten indult új Groo mini első történetét is beszerezni: a színvonal szerencsére, ahogy már évek óta, stagnál.
A Bart Simpson ötvenedik száma már a borító alapján érzékelteti: Aragonés stílusa a sorozat kezdeti vizualitásának szép emlékét hozza a rajongók elméjének felszínére, ami már csak azért sem rossz, mert valahol nekem állandóan az volt a bajom a Bongo sorozataival, hogy bárki rajzolta őket, szinte soha nem szabadott eltérni a tévében látható figurák pontos vonásaitól. Ez igaz mondjuk a Disney-képregények többségére is, de mivel azokban annyira nem vagyok otthon, nem is annyira zavart. Szóval az alkotó neve garancia, és a külsőségeket illetően is eddig csak pozitív a mérleg. De mit takargathat egy ilyen sokat ígérő borító?
Természetesen négy, üdítő frissítőként ható történetet kedvenc rosszcsont karakterünkkel a főszerepben. A két hosszabb történet közül a nyitó egyértelműen a füzet csúcspontja, melyben a történet szerint Milhouse Barttal karöltve szabadidejük (de)konstruktív eltöltésének reményében néhány szeméttelepről elcsórt kacattal játszadoznak, amíg nem jön az isteni ötlet: építsenek űrhajót. Sergio nem átall irtó lendületesen haladni a történettel, és néhány oldal alatt már azon kapjuk magunkat, hogy a békés Springfield városába beszivárgott a CIA, az FBI, de a NASA és szinte az összes szuperhatalom titkosrendőrsége, és pillanatokkal később (a médiának hála) az egész világ értesül Barték “nagyszabású” projektjéről. Rengeteg karakterrel operál, de nem süti el a kezdésképpen szinte kézenfekvő fogást, miszerint egy, az összes karaktert megmozgató képregénnyel nyitni biztos siker, helyette inkább a néhány ismerős mellett sok egyszer-kétszer használt szereplőt ír, hogy mindegyikőjükből egy-egy poént kicsikarva ejtse is őket. Nem lehet mást mondani, ha ez az egyetlen képregény lenne az egész füzetben, már megérte volna elolvasni. De szerencsére ez nincs így. Aragonés tervei szerint ezentúl minden számba rajzol egy Maggie Simpson pantomim-képregényt, mely sorozatot ebben számban két ilyennel meg is nyitja: tipikus, rá jellemző humor, és Maggie-hez méltóan semmi beszéd.
A füzet második nagy dobása ezúttal egy cirkuszba vezet minket, ahol az ismét rosszban sántikáló Bart-ék iskolai kirándulása csúfos kudarcba fullad. A Nagy Négyes improvizált, külön utakon bejárt kalandja hasonlóan nagyszabású, ám érezni a kontrasztot a másik történettel. A spiritusz itt kicsit elfogyott, a The Simpson Project-hez képest kissé sablonosabb megoldásokkal variált, ami főleg abban csapódott le, hogy a fordulatok erőtlenek lettek, ám a rajzok, főleg a kaotikusnak tűnő panelek sokaságán gyönyörűen kidolgozottak. Aki viszont a háttérben elejtett finom kép poénok miatt (ami szinte védjegye a szerzőnek) veszi kezébe e füzetet, neki sem kell aggódnia, megkapja a magáét.
A füzetet a másik Maggie-képregény zárja, én meg csak reménykedni tudok, hogy két hónap múlva is sikerült hozni ezt a több mint kielégítő szintet.
Fdave

Oldalak: 1 2 3