KomiXérum #27

Spider-Woman #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Alex Maleev
(Marvel Comics)

A Marvel frissen indult ongoinga újraegyesíti a Bendis-Maleev Eisner-díjas párost! Kettejük közös munkája a Daredevil címben olyan kellemes emlékeket ébresztenek az egyszeri képregényrajongóban, hogy alig várja, hogy elolvashassa e két klasszis új, közös dobását. Az utolsó oldallal is végezvén, elégedetten dőltem hátra, pont úgy, mint amikor az ember egy igazán kellemes olvasmányélménnyel lesz gazdagabb. Majd elkezdtem átgondolni, mit is olvastam éppen, és egy kis idő után arra jutottam, hogy Maleev minden bizonnyal páratlan rajzoló, ugyanis gyönyörű munkájával sikerült teljesen elterelnie a figyelmem arról, hogy a Spider-Woman első részének története, bizony komoly kihívásokkal küszködik.
Ha azt szeretnénk bemutatni, hogy főszereplőnk depressziós, élete mélypontját éli, mindenképpen érdemes hatásosabb és hitelesebb módot választanunk erre, mint ahogyan azt Bendis most tette: írt egy rém primitív belső monológot, melyben Jessica gyakorlatilag közli az olvasóval: ennek a sztorinak az a konfliktusa, hogy ő nagyon szomorú. A skrullinvázió és a veszteségek okozta sokkot és mélydepressziót egyetlen mondatban is le lehetett volna írni, ám mivel telne el akkor az összoldalszám első harmada? Ha az író nem ismételtetné el főszereplő karakterével és adná a szájába tízféleképpen, hogy milyen nyomorult is ő, hanem esetleg valamiféle konfliktussal indítaná a cselekményt, mondjuk egy elcseszett akcióval, mely a dekoncentráltságból fakad, sokkal könnyebb lenne azonosulni Jessicával, és még talán meg is sajnálhatnánk.
A fordulat épp időben érkezik, bár sok vizet nem zavar. A S.W.O.R.D. idegen lényeket szadizó ügyosztály munkát ajánl Póknőnek, ami két fejleményt hoz magával: először Abigail Brand fejti ki, mennyire keserű Jessica sorsa és milyen rossz az élete, majd minderről megint a főszereplőtől hallhatunk – ám ekkor már egy másik országból! Hát nem lenyűgözően mellbevágóan váratlan fejlemény? Hát, nem! Bendisnek a párbeszédek sem akarnak összejönni, és még azzal az egy darab poénnal is felsül, amit inkább elsütni szeretett volna; a skrulldetektor ugyanis semmivel sem nagyobb hülyeség, mint egy bioszkenner, tehát ezzel kár volt fáradni. A teljesen fölösleges füzetvégi konfliktus és verekedés előtt az író beerőszakol egy gyors életrajzi áttekintést főszereplőjéről, mindezt stílusidegen, az olvasóhoz történő kiszólásokkal tarkított belső monológ formájában. Kliffhenger pedig egész egyszerűen nincs, ha csak az nem, hogy a rettentő gyengén füllentő álpókemberről kiderül, hogy – hűha – valójában egy skrull. Valljuk be, várható volt, hogy előbb vagy utóbb felbukkan egy, nem igaz?
A képregény regény része erőltetett és összecsapott, a képek azonban káprázatosak. Az alkotói folyamat érdekessége, hogy Maleev egy húsvér modellt használt munka közben (a hölgy az alkotók mellett ugyanúgy megkapta a kreditet), a több helyen fotorealisztikus végeredmény ennek köszönhető. Jessica olyan életűen jelenik meg, hogy szinte lesétál a képregény oldalairól, köszönhető ez az elmosódott háttereknek, az így kapott éles kontrasztnak. Bár néhány panel elrendezése kusza, színezése túl sötét, és így nem mindig annyira könnyű követni a cselekményt, néhány szép és ötletes beállítás feledteti velünk az itt-ott döcögősre váltó tempót.
Remélhetőleg a folytatásba már több kakaó fért, máskülönben úgy jár a Marvel, mint nagy konkurense; lesz egy gyönyörű, ám mégis üres női sorozata, melyet csak átlapozni érdemes hónapról hónapra, de az elolvasása semmiképp nem javallott.
Tungsram

Superman: Secret Origin #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Gary Frank
(DC Comics)

Amióta az 1985-ös Crisis on Infinite Earths rebootolta az egész DC Univerzmot, Supermanről két eredettörténetet is olvashattunk. Az első John Byrne 1986-os, idehaza is megjelent Man of Steel című hatrészes minije volt, a második pedig Mark Waid 2003-as, dupla olyan hosszú Birthrightja – de a DC világát feltúró Infinite Crisis óta egyik sem része a kontinuitásnak. Úgyhogy most Geoff Johnsra, a tavalyi év remek Superman-sztorijainak írójára hárult a feladat, hogy (újra) elmesélje az Acélember eredetét. Trükkös dolog ez, hiszen a világ egyik legismertebb figurájáról lévén szó, ezt a sztorit mindenki ismeri, még az is, aki soha életében nem vett a kezébe egyetlen képregényt sem. És átírni sem nagyon lehet, elvégre szinte „szent” dologról van szó – így aztán Johns csak apró csavarokkal, leheletfinom változtatásokkal operálhat, és gondoskodhat róla, hogy a jól ismert történetről leríjon, szívvel, lélekkel, szépen és gondosan van elmesélve. Ezt pedig meg is teszi. A legfontosabb módosítás az, hogy Johns – ahogy azt már korábbi sztorikban, így a Lightning Saga-ban és a Superman and the Legion of Superheroesban is nyilvánvalóvá tette – újra bevezeti Superman történetébe a Suberboyként végzett tevékenységét, amit a Crisis on Infinite Earths után töröltek a kontinuitásból. Emellett, a Birthrighthoz hasonlóan átveszi a Smallville című tévésorozat Lex Luthorral kapcsolatos koncepcióját, vagyis azt, hogy az Acélember majdani nemezise ugyanabban a városban nő fel, ahol hősünk (hogy kezdetben itt is barátok lesznek-e, az még kérdéses). A képregény rögtön a tinédzser Clark Kenttel kezdődik, és a kryptoni jelenetek elhagyása meglepően emberközelibbé, bensőségesebbé és személyesebbé varázsolja a történetet. Johns afféle x-menes módon, az aktivizálódó szuperképességekkel való örömöket, keserűségeket és küzdelmeket állítja párhuzamba a felnőtté válás témájával (ami azt illeti, még egy klasszikus Kolosszus-jelenetet is ellop: Clark egy aratógép kései elé állva menti meg a földön kuporgó Lanát), méghozzá fantasztikus érzékkel. Ahogy például a hőlátást és az első csókot összeköti, az kifejezetten frappáns, vicces és szép, és különösen mesteri, hogy az egész képregény a „Miért vagy itt?” kérdéssel indul, ahogy ifjú hősünk egy egészoldalas képen mered a távolba. A csúcspont azonban az a jelenet, amelyben szülei úgy döntenek, ideje megosztaniuk csillagokból érkezett fiukkal az igazságot. Clark a korábbi eredetsztorikban látottaknál sokkal hevesebben reagál, ordít, menekül és sír, és mindez ez egy gyönyörű egészoldalas képben teljesedik ki, ami annak ellenére is roppant megható és hatásos, hogy már szinte oldalakkal korábban is látjuk lelki szemeink előtt. De ehhez kellett egy Gary Frank is, aki a DC egyik legügyesebb rajzolója jelenleg: képei fantasztikusan kifejezők, részletgazdagok, dinamikusak (ld. a – mellesleg szintén a Smallvile-ből származó – tornádós jelenetet), és minden panelből csak úgy árad az ártatlanság, a szépség és a tisztaság. Ez az ember arra születet, hogy Supermant rajzoljon. És Johnsszal egyszerűen verhetetlen párost alkot.
Olórin

Underground #1

Történet: Jeff Parker
Rajz: Steve Lieber
(Image Comics)

Érthető, hogy nagy médiaérdeklődés kíséri Steve Lieber új munkáját, hiszen Greg Rucka nevű tettestársával elkövetett Whiteout nem csak szakmai és közönségsikernek is örvendett, de hamarosan a mozik is bemutatják a műből adaptált filmet. Jeff Parkerre is sok szem szegeződik, hiszen jó ideje ez az első kalandozása a szuperhős-zsáner területén kívül. A két tehetség közös, ötrészes minisorozata egy kisvárosi konfliktust dolgoz fel, melyben a Kentucky államban található Marion alatt húzódó barlangrendszer képzi a vita tárgyát. Egyesek szeretnék újra megnyitni, mint turistalátványosságot, míg mások megvédenék törékeny ökoszisztémáját a mindenbe belerondító, mindent tönkretevő emberi fajtól. Utóbbi táborba tartozik a főszereplő, Wesley, aki szenvedélyesen harcol a barlangrendszer védelméért, és abban a közegben, ahol az első számban megjelenik előttünk, úgy tűnik, szinte egyedül kell megvívnia ezt a harcot. Ahogy az lenni szokott, a helyzet bonyolult, hiszen nem a jófej zöldek néznek farkasszemet a gonosz pénzsóvár vállalkozókkal – a háttérben sötét, eltitkolt érdekek húzódnak meg.
Parkert dicséret illeti, amiért a számos könnyen elvéthető csapda egyikébe sem sétált bele. Tipikus hiba ugyanis az ilyen múlttal rendelkező írók esetében, hogy – lévén a feladat egy felnőtteknek szóló képregény megírása – minden szövegbuborék hemzseg a fölösleges káromkodásoktól, és legalább néhány oldalt a cselekményvezetés szempontjából fölösleges szexjelenetre pazarolnak. A felütés ugyan egy tipikus, kellemetlen hálószobai szituációt mutat be, ám ezt olyan bájos játékossággal teszi, hogy képtelenség haragudni a klisé miatt. Ezt a vállalható, férfifejjel is élvezhető csajos humort kissé hiányoltam a továbbiakban, illetve a szintén a füzet elején megjelenő, ómenszerű álom keltette misztikus hangulat sem tart ki mind a húsz oldalon át. Ehelyett az író a főszereplő karakterek jellemének alapozására helyezi a hangsúlyt, majd politikai krimik és a kalandtörténetek elemeivel kavarja meg egy kicsit a fejünket; vajon hová is halad ez a sztori?
Aki a „Whiteout”-ból ismerős képi világra számít Liebertől az könnyen lehet, hogy csalódni fog. Az Eisner-díjas művész ugyanis jóval könnyedebb, játékosabb stílusban alkotott, és még mindezt fokozzák az élénk színek is. Lieber a mimikára és a gesztusokra koncentrált, különösebben kidolgozott háttereket nem látunk tőle, csak annyi vonalat húz, amennyi feltétlen szükséges. A képi világ és a cselekmény oldalakig kéz a kézben jár, ám ahogy sötétebb irányt vesz a sztori, egyre jobban ütnek el a könnyed, vidám rajzok. Ettől függetlenül, vagy talán épp eme ellentét miatt is, az Underground izgalmas olvasmány, a nyitány egy próbát mindenképp megér!
Tungsram

Oldalak: 1 2