Komixérum #25

Secret Six #13

Történet: Gail Simone
Rajz: Nicola Scott és Carlos Rodriguez
(DC Comics)

Nem azért érdemes hónapról hónapra követni a Secret Six-et, mert én már egy éve ajánlgatom itt a KNET főoldalán, hanem mert jelenleg a DC Comicsnak nincs másik értékelhető csapat-képregénye a piacon. De ez legalább, nem hogy jó, de egyenesen zseniális. A továbbra is minden elemében karakter- és dialógközpontú sorozat szereplői e történetben morális és identitásválságba kerülnek, illetve Simone, az írónő játszadozik velük: vajon hősök ők, vagy antihősök, netén valóban igazi gonosztevők? A helyes cél szentesíti-e a helytelen eszközöket, avagy hős-e az, aki saját, önző és tisztességtelen céljai eléréséhez olyat cselekszik, mely végül jobbá teszi a világot?
Amellett, hogy a jópofa beszólások, abszurd helyzetek gondoskodnak arról, hogy maga az olvasmányélmény végtelenül szórakoztató legyen, a történet és a konfliktus ezúttal komplexebb, mint azt a korábbiakban megszokhattuk. A dilemma, hogy megmentsék-e az amazonokat, szembekerüljenek-e Csodanővel megosztják, majd ketté is szakítják a szedett-vedett társaságot. Az egyik oldalon a továbbra is összetartó, egymás iránt valami furcsa, szeretethez hasonló viszonyt tápláló Scandal és Bane, valamit Jeannette, a másikon pedig a csapat talán erkölcstelenebbik fele, Deadshot, Ragdoll és Catman áll, kereszttűzben pedig a rabszolgasorsba taszított amazonok, fejük felett pedig a vérszomjas, beszélő szörnyezet, aki mindenkinek szeretné a vérét ontani, és a csontjukról a húst leszopogatni.
Ami pozitívum, hogy Ragdoll egyre lehetetlenebb dolgokat művel (a jelenet, ahol az ájult Csodanő csizmáit és diadémját próbálgatja felbecsülhetetlen), és egyre jobbak a dumái, melyre könnyedén és gördülékenyen jönnek a többiektől humoros reakciók. Simone ezúttal is igyekezett megdöbbentő, hatásos pillanatokat csempészni a sok őrült móka közé, ám ezúttal, mintha inkább csak a hatásvadászat jegyében láthatnánk például a kis Scandal kilencedik születésnapját, mikor is az apja parancsára megbotozzák, vagy az ezzel egybekötött mészárlást megelőző pillanatokat, ahol a zsoldosok fél percet kapnak, hogy felhívják szeretteiket, vagy imádkozzanak, mielőtt végezne velük a csapat. Nincs itt semmiféle giccs, vagy üres parasztvakítás, de kétségtelen, hogy ezek nem egyértelműen helyén való momentumok, megkérdőjelezhető, hogy előbbre viszik-e a cselekményt, szolgálják-e a karakterek kibontakozását. Egyszóval elgondolkodtató mindaz, amit az új számban olvasunk, nem csak a füzet minősége, de az abban felvetett morális kérdések, a világ aktuális problémáira reflektáló gondolatok és a mindebben formálódó szerepet betöltő antihősök összessége okán. Márpedig nem árt, ha egy képregény elolvasása után morfondírozhatunk magunkban, mit is olvastunk, és mindet milyen hatást tett ránk.
A rajzok Scottnak hála továbbra is a megszokott minőségűek – ezt a sztorit közösen jegyzik Rodriguezzel, a látvány azonban teljesen egységes színvonalú. A legjobb rajzokat Scandal visszaemlékezős jelenetében találjuk, ahol a szörnyű bántalmazást szabadosan keretezett, kaotikus paneleken ábrázolják. A csapatot sakkban tartó szörnyeteg a füzet végén kissé elnagyoltnak tűnik, ám az első oldalakon igen részletgazdag a megjelenése, különösen a szemére hívnám fel a figyelmet, az valami hátborzongatóan élethű. Újszerűek a heroikus pózok ebben a képregényben, méghozzá kettőt is találni belőlük; a „kivont” karmokkal támadóállásba helyezkedett Scandal, és az amazonok élén álló Catmant is így ábrázolják. Ez is csak azon gyanúmat látszik igazolni, hogy ezek a rosszfiúk és lányok hamarosan, még ha akaratukon kívül is, de igazi hősökké válhatnak.
Tungsram

Strange Tales #1

Történet: sokan
Rajzok: sokan
(Marvel Comics)

Jófejségből mindenképp jelesre vizsgázik a Marvel új, két hete útjára indított, háromrészesre tervezett minisorozatával. Amint arról fdave is hírt adott a KN blogon (olvastátok, ugye?), a korhatáros Marvel Knights címke alatt futó, bővített oldalszámú kiadvány tulajdonképpen az év egyik legnagyobb képregényes poénját jelenti. A kiadó ugyanis a független, ill. underground színtérről válogatott be néhány kiválóságot, hogy szabadjára engedhessék a fantáziájukat, és azt vessenek papírra, amit akarnak – az Ötletek Házának hőspanteonjából szemezgetve. Az alkotók pedig nem éltek vissza a bizalommal: egyfelől a kész munkák minőségére elvétve lehet panasz, másrészt én a karakterek sokkal merészebb kiforgatását vártam. Ez persze nem jelenti azt, hogy az elkészült hosszabb-rövidebb történetek csalódást okoznának. Inkább arról van szó, hogy az egyéni látásmód és az egyes művészek grafikai stílusa az, ami meghökkentő, a hősök porrá alázása nem cél – na jó, az egyértelmű, hogy Hulkot ott röhögik ki, ahol csak lehet.
Tálcán kínálkozik a Szemlélő izzadt kukkolóként való ábrázolása – ő nyitja a füzetet, és ígér további izgalmakat. Az egyoldalas bevezető író-rajzolója, Nick Bertozzi egy másik, hosszabb sztorit is vállalt, aminek főszereplője még a Marvel főuniverzumában is viccnek számít: MODOK-ról van szó. A túlfejlett agyú, folyton világuralmi terveket szövögető bohóc életének néhány különböző korokból kiragadott pillanata elevenedik meg. A beállítás gyakorlatilag végig ugyanaz, a szituáció is (MODOK munkája közben megpihenne), az eredmény mégis nagyszerű: az egyes évtizedekre jellemző motívumok egy házastársi jellegű kapcsolat fázisain kalauzolnak végig, szomorkás csattanóval – nagyon szép munka.
Az öntörvényű Paul Pope-tól valami keményebbet vártam volna, ő viszont egy jópofa, szerethető történettel lepi meg az olvasókat, a középpontban a Nem-Emberek folyton éhes kutyájával, Lockjaw-val, aki már nagyon unja, hogy nem bonthatja meg a konzervet, helyette állandóan teleportálnia kell meg a szerencsétlen Black Boltákat kihúznia a csávából. Pope sodró lendületű rajzaival párosulva nagyon kellemes kis kaland ez. John Leavitt és Molly Crabapple She-Hulk esküvőjét újraértelmező pároldalasának legnagyobb ötlete a kulisszák megválasztásában merül ki: viktoriánus környezetben kerül sor a menyegzőre. Amúgy felejthető. Junko Mizuno már sokkal kidolgozottabb csavarral áll elő gyerekmanga-Pókemberében: mi történne, ha a Falmászó feleségestül egy olyan világba költözne, ahol mindenkinek pókképességei lennének? Persze, hogy ott is ő maradna a lúzer, Mary Jane-t meg azonnal megkedvelnék. Találó megfigyelés, a képi megvalósítás viszont stílusából adódóan kevés olvasónak fog bejönni. Valószínűleg Dash Shaw rajzai is hasonlóan nehezen befogadhatók, én viszont imádtam őket. Doctor Strange-es képnovellájának sztorija nem nagy szám (bár a Joker-forma gonosz vicces), de az absztraktul kanyargó vonalak és a színorgia nagy hatást tett rám – Dash Shawnak ideje utánajárnom. Az Amerikai Elf, James Kochalka Hulkja bájosan gusztustalan, Johnny Ryan helyzetkarikatúrái és turbó-Megtorlója a Kretén lapjaira kívánkoznak. Michael Kupperman Namorja nem annyira vicces, mint hiszi, ellenben ügyesen idézi a jellemző ezüstkori rajzstílust.
Peter Bagge Javíthatatlan Hulkja az egyetlen folytatásos sztori, ami sajnálatos tény, ugyanis talán ez a füzet leggyengébb darabja. De legalább Bruce Banner két fronton is becsajozhat. Nicholas Gurewitch, akinek neve egybeforrt a webcomicok egyik királyát jelentő Perry Bible Fellowshippel, jegyzi a két legviccesebb egyoldalast. Az elsőben Hulk szeretne uborkát enni, de nehezen nyílik a befőttesüveg, a másikban pedig Rozsomák (végre belőle is hülyét csinál valaki!) kaszabolja le Bestiát egy apró félreértés miatt. A végére még egy mérsékelten humoros történet marad Pókember és Doktor Oktopusz kocsmai verekedéséről, Jason azonnal felismerhető, kutyaszerű figuráinak interpretálásában.
Az összképet tekintve mindenképp különleges kiadvánnyal van dolgunk, amit már csak azért is érdemes olvasni, mert 1. tök vicces, 2. egy valamirevaló képregényrajongó igyekszik képben lenni a fontosabb független alkotókat illetően is, a Strange Tales pedig remek alkalom egy kis tájékozódásra. Én azonban még egy kicsivel többet várok a sorozattól, valami igazán újszerű megoldást, meghökkentő parafrázist, az eredetit új megvilágításba helyező átértelmezést. Na de hátra van még két rész.
Czben

Oldalak: 1 2 3