Komixérum #25

Már megszokhatták a kedves olvasók, hogy kitörő lelkesedésünkből fakadóan minden ötödik számot jubileumnak kiáltunk ki – na de, ez most tényleg, komolyan, minden vicc nélkül, frankón az, hiszen ezennel már a negyedszázadik Komixérumot olvashatjátok! Ennek alkalmából tessék jó sokat kommentelni, vagy különben legközelebb bosszúból csak dizni és Barbie képregényekről írunk!

Amazing Spider-Man #604

Történet: Fred Van Lente
Rajz: Barry Kitson
(Marvel Comics)

[toc]Jelentem, a lassan hónapok óta tartósan kellemes Amazing cím színvonalát ismét sikerült a alaposan letornászni. Fred Van Lente ígéretesen, bár kissé szétszórtan indított története, melybe igyekezett minél több klasszikus, az Ezüstkorból ismerős elemet csempészni, egy klasszikus karakter, Kaméleon újraértelmezését tárta elénk, méghozzá igen kreatívan. A második rész, egy klisés alapszituációra (a gonosztevő a hős bőrébe bújik, megtévesztve ezzel annak környezetét) alapozott, mégis modern eszközökkel, intelligens módon elmesélt karakterrajzot hozott. Ehhez képest a harmadik epizód teljesen felesleges, mivel semmi érdemleges nem történik benne, hemzseg az ostoba fordulatoktól, ráadásul egyetlen szórakoztató pillanatot sem hordoz.
Miután Kaméleon elhagyja rejtekhelyét, Pókemberre fókuszálunk, aki részletesen elmeséli, hogyan is sikerült kiszabadulnia fogva tartója rabságából. Mindez teljesen fölösleges, hiszen a legutóbbi szám utolsó oldaláról ez kristálytisztán leolvasható. Ezek után oldalakon át bolondozik hősünk Jonah Jamesonnal és az ő különleges anti-Pókember csapatával. Nyilván ez lenne a könnyedebb, vidámabb, illetve akciódús fele a sztorinak, ennek ellenére egyetlen poén sem csattan el, semmi féle látványos verekedésben nincs részünk. Ez a jelenet csak arra megy ki, hogy az író – meglehetősen sután és összecsapott módon – lezárja a történet terrorista vonulatát, melyet egyébként sem fejtett ki rendesen, így azonban végképp fölöslegessé tette azt. Már a tinédzsereknek is van egy fajta képük a politika világáról, és úgy egyáltalán a való életről, de azt az alapigazságot már alsóban is sokat hallhatják, hogy politika a hatalom megszerzéséről illetve megtartásáról szól (még önkormányzati szinten és a mesékben is). Ezért érthetetlen, miért áll elő Van Lente azzal a gyermekded koncepcióval, hogy a zsémbes és lehetetlen természetű Jonah felmondásra késztet maga körül mindenkit, hiszen ebben a szférában a világ minden pénzéért senki sem keverné magát semmiféle morális válságba, pláne ha New York city szent védelmezője, Pókember meghurcolásáról van szó. Ez a fordulat annyira matinéhangulatú, annyira giccses és fárasztó, hogy nehezen vettem rá magam, hogy tovább olvassak. Ám csak ezek után derül fény arra, hogyan szembesül Peter a magánéletét teljesen felborító, a kapcsolati szálakat összekuszáló Kaméleon ámokfutásával. Hát, sehogy. Eleinte örül, hogy Harry-n helyette segítettek (és ez aztán nem karakteridegen, de nem ám!), és hogy Maryvel ismét beszélő viszonyba került, ám vérbosszút esküszik, mivel délután újdonsült barátnőjével mennek ruhát vásárolni, hogy csinos legyen, mikor találkozik annak szüleivel… százezrek tenyere csattan homlokukon. A kliffhenger pedig maga a kegyelemdöfés. Mi van már megint Kraven halálával? Hagyjuk már békében nyugodni DeMatteis klasszikusát, ilyen kontárok kezébe nem való!
Van Lente feladta magának a magas labdát, de nem hogy lecsapni volt képtelen, de még jól hasra is esett: Mary semmi jelét nem adta annak, hogy az általa jól ismert Peter miért viselkedik teljesen kiszámíthatatlanul, az író lakótárssal való alkalmi szexuális viszonyát bohóckodós óvodás évődéssé degradálta, a véresen komolyan indított sztorit ötlet és inspiráció hiányában elhülyéskedte, de megnevettetnie, szórakoztatnia végül nem sikerült. Ismét az ambíció teljes hiánya süt munkájából, akárcsak a tavasszal megjelent, harmatgyenge egyrészeséből. Kitson bár visszatért ugyan, ez nem különösebben jó hír. Nem volt ugyanis olyan jelenet, ahol megcsillogtathatta volna tudását, ha csak nem az a néhány panel, ahol utoljára láthatjuk Kaméleon odúját. A suta, töketlen akciók lapos rajzmegoldásokat, a sótlan dialógok pedig kifejezéstelen arcokat, semmitmondó gesztusokat eredményeztek. Ezen a fércmunkán sajnos a rajzoló sem tudott semmit menteni.
Tungsram

Dark Avengers/Uncanny X-Men: Exodus

Történet: Matt Fraction
Rajz: Mike Deodato, Terry Dodson
(Marvel Comics)

Jól végiggondolva, azt hiszem, két rövid mondattal lehet a legjobban jellemezni Matt Fraction Dark Avengers – Uncanny X-Men crossoverét, az Utopiát. 1. Az Exodus címet viselő befejezés az egész sztori legjobb része. 2. Az Exodus ugyanakkor minden szempontból egy meglehetősen pocsék képregény. Ebben a történetben egyszerűen semmi nem működött. Az alapkonfliktus erőltetett, sablonos és fárasztó volt, és csak egy gyenge ürügyként szolgált a két csapat egymásnak ugratásához, illetve a Dark X-Men alapjainak lefektetéséhez. A fárasztó kavalkádba belerángatott szereplők vagy jellemző karakterisztikáiktól szinte teljesen megfosztott átlaghősként/gonoszként (és nem egyszer gondolkodás és értelem nélkül) csépelték egymást, vagy pedig épp ellenkezőleg, jellemző karakterisztikáikat úgy felnagyította az író, hogy azzal már a röhejesség határát súrolta. Majd belefeszült például az igyekezetbe, hogy Küklopszot nagyon okos, nagyon briliáns, kőkemény stratégának állítsa be, de a sztori alakulása sehogy sem akarja célba juttatni Fraction görcsös erőlködését. A befejezés előtt pedig teljesen értetlenül állok. Az X-ek megint egy szigeten gyűlnek össze, amit megint mutánsmenedéknek kiáltanak ki (te jó ég, még alig több, mint egy éve sikerült lefektetni a San Franciscó-i status quo alapjait, miért kellett rögtön felrúgni, még mielőtt bármit kihoztak volna belőle?), a világ pedig megint ferde szemmel néz rájuk. Ez volt Küklopsz mesteri terve? Amit látva ráadásul Osborn megfutamodik, mert túl sokan vannak a mutánsok, és túl sok a kamera a közelben? Mondjuk én már a Mutánsvilág utáni The 198-nál sem értettem, miért jó az, ha egy kihalóban lévő faj utolsó túlélőit összeterelik egy helyre, ahol az őket gyűlölő ellenség kényelmesen elintézheti mindegyiküket egyetlen csapással – de akkor legalább még védte őket a kormány. És bizony, a mutáns faj TÉNYLEG nagy bajban van, ha akad még olyan a sorai közt, aki elhiszi a kamerába beszélő, tépett-szaggatott, vérző Küklopsznak, hogy majd épp az X-Men mellett lesz biztonságban… Az igazsághoz hozzátartozik azért, hogy az akciójelenetek kifejezetten élvezetesre sikeredtek, ez a crossover egyetlen olyan része, amiben az X-ek és az angyalok összecsapása (legyen bármily mesterkélt) tényleg dinamikus, ötletes és szórakoztató, és Emma Frost és a Sentry közös jelenete is kellemes meglepetés. Azt viszont megintcsak nem értem, hogy miért kellett a nagyon látványosan eltérő stílusú Terry Dodsonnak és Mike Deodatónak felváltva rajzolnia az Exodust. Szerencsére az akciók mind utóbbinak jutnak, és azokra így nem is lehet panaszunk, Dodsonnak meg csak a maradékon rágódott, ám így is képes volt komoly károkat okozni. Mert pl. miért néz ki Osborn úgy a nyilvánosság előtti beszédében, mint egy jóllakott, szenilis nyugdíjas? Vérzik a szívem, de az az igazság, hogy nagyon el kéne már zavarni Matt Fractiont az X-Men közeléből… Addig is, legalább a Dark Avengers visszakerül Brian Michael Bendishez. Az Uncannyn ez persze nem segít, de azért több a semminél…
Olórin

Oldalak: 1 2 3