Komixérum #25

Exiles #6


Történet: Jeff Parker
Rajz: Salva Espin
(Marvel Comics)

Még szinte el sem indult az Exiles újabb inkarnációja, máris hamvába hullt. A 6. számmal véget ért így ez a sorozatnak sem, csak mininek nevezhető volume, mely az előd korai számai miatt és későbbi számai ellenére, valamint pusztán a saját érdemeit figyelembe véve is megérdemelte volna a folytatást. Igazából irreális elvárás lett volna Parkerrel szemben, hogy egy organikus lezárást adjon a történetnek, mikor ő is csak az utolsó szám előtt értesült az idő előtti kaszáról. Nem is sikerült egy olvasmányos képregényt összehoznia, de szereti annyira a fanokat, hogy legalább minden sztoricsavart, minden nyitott kérdésre való válaszát belesűrítette ebbe a maradék oldalszámba, amit a sorozat hosszabb íve során szándékozott elmesélni, hogy legalább ne legyen hiányérzetünk.
És tényleg szinte mindenre gondolt, Claremont sarára, Kristálypalotára, bogarakra, mindenki után takarít, mondván mind egyszerre volt igaz. Azért előtte még lezárja a korábban meglátogatott első alternatív világ befejezetlen ügyét, egy fincsi kis New X-Menes Jean rajtakapja Scottot és Emmát utánérzéssel. Emellett még rengeteg hasonló kis X-rajongóknak kedves pillanat van a képregényben, de értelemszerűen egyiknek se jut kellő tér, ahogy már mondtam, nagyon sűrű és nem túl természetes ez a ledarált zárás, ezért a sorozat rajongóin kívül senkinek nem ajánlanám a képregényt. Még olyan finomságokra is ejt időt, mint hogy beszóljon a kasza miatt a recap oldalon vagy egy cameo Mr. Sensitive-től (aka Orphan az X-Statixból) -több angol kifejezést nem tudtam beleszőni a mondatba, bocs. ;)
Leginkább az érzelmes karakterpillanatok(nak szánt) egy-két paneles, egyoldalas gyorstalpaló, „mielőtt lehúzzuk a rolót mélyítsünk karaktert” momentumoknál volt visszás ez a kiérződő szükségszerűség. Részben kárpótolhat minket érte, hogy az eredeti gárda megint összefogott, kár hogy csak az utolsó részre történt ez meg és még nagyobb kár, hogy ki tudja meddig nem láthatjuk ezeket a szereplőket (bár Blink 616-os verziója fel fog tűnni az X-Force-ban, de az mégsem ugyanaz). A végére pedig nem is Parker lenne, ha slusszpoénnak ne kapnánk még egy meglepetést, sűrített cselekmény ide vagy oda. Espin rajzai most is hozták a korábbi szintet, követhető, kifejező ábrázolás, vad színek, se nem több, se nem kevesebb. Reméljük legközelebb nagyobb szerencsével jár az Exiles cím és reméljük egyáltalán lesz legközelebb!
Geomailer

Last Resort #2


Történet: Jimmy Palmiotti és Justin Gray
Rajz: Giancarlo Caracuzzo
(IDW)

Tovább folytatódik Jimmy Palmiotti és Justin Gray agymenése, azaz a b-kategóriás zombihorrorok vívmányait a képregény médiumában magába olvasztó Last Resort, hogy az első szám szokatlan (dehogy szokatlan, elcsépelt, ezerszer látott, váratlan, véres, de pont ezért imádnivaló) cliffhangere után most még jobban megcsavargassa az orrunkat, de legfőképp a szálakat (hogy a mellbimbókról ne is tegyek említést). A kezdő füzetben megismert, és szerencsétlenül járt repülőgép utasaival foglalkozik főként ez a szám is, ám néhány újabb szállal tovább viszi az ugyancsak megkezdett, ám eddig (és tulajdonképpen most is) hanyagolt élőhalottas sztorit. Az „idilli” tengerparti jelenetekkel áll ellentétben az a káosz, ami már körülbelül a negyedik oldalon támadja szembe az olvasót: a repülőgép lángol, az utasok pánikszerűen menekülnek, és hogy ne tisztuljon a villanások miatt összehúzódott pupillával büszkélkedő szemünk, sorozatosan gyúlnak tűzre a tereptárgyak. Mindezt most képzeljük el az első számban már megismert, érdekes stílusú Giancarlo Caracuzzo (a honlapját még egyszer ajánlom a figyelmetekbe, főként akkor, ha a füzet alapján nem igazán jött be) tolmácsolásában: a festményszerű paneleken a lángok még soha nem voltak ennyire gyönyörűek, meleg színűek, szinte forróak. Ilyennek tüzet képregényben még nem igazán láttam, a káosz pedig nem is szó az itt tapasztaltakra. Caracuzzo a karakterek ábrázolásában sem marad el nagyon: bár az arcai nem igazán szépek, nagyon illenek ide, különösképpen ha a katasztrófa-zombifilmes címkét akarjuk erőltetni.
A füzetben egyébként a szerencsétlenség jelenete a leghangsúlyosabb, ám néhány jól megírt mellékjeleneten látszik, hogy jönnek ők még a mi utcánkba, folyik még a szereplők arcán zombivér. A repülőtéren szinte öröm látni az első füzetben még a repülőgép wécéjében szexelő párt, ahogy most (szintén legnagyobb klisé) egy orvul támadó, megtermett zombival hadakoznak. Kötelességemnek tartok említést tenni a nő minden egyes felbukkanásakor megjelenített mellbimbójáról, illetve fehér, átlátszó felsőjéről. Palmiottiék nem viccelnek: ennek a történetnek hátborzongatónak, félelmetesnek, fordulatosnak, de mindenképpen szexinek kell lennie, hisz így idézhetők meg legjobban (szinte egy az egyben) az alapul vett mozifilmek. Ezeknek Palmiotti például hatalmas rajongója, a kitűzött célokat pedig maradéktalanul teljesítik. Ez a zombis jelenet szerencsére nem csak egyetlen villanás: a füzet végén aztán a szereplők arcára kiülő meglepetés, felismerés, ráébredés az igazi veszélyre már elodázhatatlanul követeli a harmadik számban a köd feloszlatását, és a még ennél is vérbelibb horrort. Nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és egy hónapot sóvárogva várni. A kiadó az IDW, számomra mégsem volt egyértelmű, hogy Darwyn Cooke borítókat kell erőltetniük. Az első számnál nem igazán értettem a kóver alapján, hogy mi is lesz ez, a mostani címlapja viszont tényleg vicces. Persze a történet ismeretében. Bár nem Cooke mesterműve, nehéz is lenne az utóbbi időkben művelt dolgaihoz egyáltalán hasonlítani is ezt, az előzetesben mutatott következő szám borítója viszont több, mint vicces.
A Last Resort összességében az egyik kedvenc sorozatom lett, és mindezt két szám alatt érte el. Innen már képtelenség elrontani!
Fdave

Oldalak: 1 2 3