KomiXérum #21

The Marvels Project #1

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Steve Epting
(Marvel Comics)

Ha minden igaz, akkor ez a nyolcrészes sorozat, és az immár klasszikusnak mondható Marvels tökéletes párost fog alkotni. Míg Kurt Busiek és Alex Ross 1994-es minije az utca emberének szemszögéből mutatta be a Marvel Univerzum hőskorának születését, Ed Brubaker és Steve Epting új képregénye ugyanerre a témára koncentrál, de a történetet a hősök, katonák, politikusok, tudósok szempontjából meséli el, és azokat a zárt ajtók mögötti döntéseket, azokat az okokat és motivációkat mutatja be, amik megváltoztatták a világot. A koncepció persze számos csapdát és lehetőséget rejt magában – előbbire jusson csak eszünkbe az Ultimate Origins, amivel Brian Michael Bendis súlyosan pofára esett abbéli igyekezetében, hogy valami ehhez hasonlót vigyen véghez az Ultimate Univerzumban. Úgy tűnik azonban, hogy az Amerika Kapitány díjakkal és elismerésekkel elhalmozott alkotópárosa, Ed Brubaker és Steve Epting nagyságrendekkel jobb munkát végeztek – ha nem is teljesen hibátlant. Brubakernek kétségkívül vannak mesteri húzásai: az például, hogy Thomas Hallowayt az időutazó Two-Gun Kidnek a jövőről és annak hőseiről mondott meséi inspirálják arra, hogy az Angyallá váljon (őt, illetve egy verzióját a mai olvasók a nemrég lefutott X-Men Noirban láthatták), fantasztikus ötlet. Az ehhez hasonló apró csavarok lehelnek életet a sztoriba, amit viszont minden Marvel rajongó ismer már, hiszen ezerszer elmesélték flashbackekben, utalásokban, retconálásokban – azaz semmi új nincs benne, csak ezek a kis, látszólag jelentéktelen módosítások, amik azonban végül nagyon is sokat tesznek hozzá az összképhez. Brubaker méltósággal közelíti meg a témát, nem változtat feleslegesen semmit, inkább csak ügyesen összekapcsolja annak különböző, eddig egymástól független aspektusait, hogy a Marvel hőskorának születése átgondoltabb, egységesebb és szövevényesebb legyen. Például összeköti Namor felszín iránti gyűlöletét a szuperkatona programmal, Nick Furynak pedig első küldetésén magát Dr. Abraham Erskine-t, Amerika Kapitány későbbi „teremtőjét” kell kimenekítenie Németországból. A fogaskerekek tökéletesen illeszkednek, a sztori minden apró mozzanata a helyén van, az egyetlen gond az, hogy Brubaker ideje és helye roppant szűkre szabott egy ilyen kiterjedt, sok szereplőt és szálat mozgató történet elmeséléséhez, és így a cselekmény néha túlságosan kapkodónak hat. Lényeges karakterek egy-egy oldalra tűnnek csak fel, gyorsan elhadart, ne adj Isten, szájba rágott motivációkkal felvértezve, az olykor kissé mesterkélt narráció által fontosnak bélyegzett események pedig hajlamosak megfelelő kibontás nélkül maradni. Ez orvosolható lett volna, ha a sztorit egy ongoing sorozatban mesélték volna el – persze nem valami végtelenített szappanoperában, de huszon- harmincvalahány részt ez a téma könnyedén elbír, sőt, talán igényel is. Az adott keretek közt viszont a The Marvels Project minden sutasága ellenére határozottan ígéretes, érdekes és minőségi darab, ami köszönhető Steve Epting szokás szerint élettel teli, realisztikus, stílusos vonásainak, és Dave Stewart (szintén szokás szerint) elegáns, hangulatos színezésének is.
Olórin

The Unwritten #4

Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross
(Vertigo)

Tommy Taylor and the Bogus Identity, szólt a való világban felnőttként megismert „varázslótanonc” első 4 részes történetének címe. A képregény akként is felfogható, hogy mi lenne, ha Harry Potter köztünk élne felnőttként, az előtörténete valóság, de ő ezt valamiért nem hinné el, nem emlékszik rá. Az első rész óta, melyet Olórin mutatott be, nem írtunk a Komixérumban az Unwrittenről (nomen est omen, hehe), de ez koránt sem jelenti, hogy ne lenne érdemes a figyelemre, sőt! A kezdő rész sokat ígérő, szerteágazó témákat érintő nyitánya óta a sorozat elindult egy úton, ami már valamivel körülhatárolhatobb, mint az első rész jó értelemben vett “ebből bármi lehet” ötletektől hemzsegő extázisa. Okos választás volt ebbe az irányba vinni a sztorit, mert a főszereplőt körülvevő rejtélyek, az alap varázslós motivum és a Harry Potter-kultusznak valamint a való világ problémainak szóló fricskák mellé minden történet gyakorlatilag egy újabb irodalmi klasszikust dolgozhat fel vagy használhat háttérnek, így a lehetséges sztorik száma is nagy, kicsit hasonló módon a Fables-höz. Ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a világirodalom remekei fognak hátterül szolgálni a nyomozásnak, amiben a földrajz is szerephez jut, aminek külön örülök, mert kedvelem a térképeket. És ne lepődjünk meg, ha ezek az irodalmi alakok a sorozat folyamán később életre kelnek! A 3-4. részek fő helyszíne például az a kastély, ahol Mary Shelley a Frankensteint írta és mint kitalálhattuk, a képregényben is szerephez jut az alaphangot megadó horror és dráma hangulata, mégha maga Frankenstein nem is teszi tiszteletét, csak egy pár oldalas “történet a történetben” erejéig, de ez az elem is hozzájárul minden rész változatosságához. Ezen túlmenően azonban már nehezebb megjósolni a fordulatokat, Carey oldalról oldalra meg tud lepni minket. A fikció és a valóság közti határ átlépéséről most és korábban is sok más történet született – ld. még pl. a Fables mellett House of Mystery, Air hogy csak a Vertigo most futó sorozatainál maradjunk -, de sohasem pont így. Ez tehát egy okosan összerakott variáció egy régi témára. És még csak az elején járunk, éppen, hogy kóstolót kaphattunk a fikció (vagy nem is annyira fikció?) oldaláról.
Na de nézzük a legfrissebb számot.
Egy durva leszámolásnak lehetünk tanúi, ami nem nélkülözi a naturalista brutalitást, de csak amennyire a történet megkívánja, nem esik túlzásba és egy-két káromkodást meg a vér látványát azért egy Vertigo címben már megszokhattuk. Eközben a rejtélyekről is újabb információ-morzsákat csepegtetnek és a főhös az első rész után újra vádlott szerepben találja magát az utolsó oldalra. Kapunk egy kis visszaemlékezést is, a szokásos “Potter”-betét pedig most egy csavarral van jelen. A panelelrendezés nem túl merész, de egy ilyen történetileg innovatív képregényt nem is kell grafikailag túlbonyolítani, a célnak tökéletesen megfelel. Ahogy Peter Gross rajzai is kifejezőek, akivel Carey már dolgozott együtt a Sandman spinoff Lucifer sorozaton 75 részen keresztül. Nem túl részletgazdagok a rajzai, de jól követhető és a szereplők is egyediek, nem mindenkinek ugyanolyanok az arcvonásai. A színek is visszafogottabbak. A hangeffektek használata viszont kicsit esetlegesnek tűnik, néhány fontosabb mozzanatnál nyúlnak csak ehhez az eszközhöz, szerintem gyakrabban is használhatnák, talán úgy gondolják, ha sűrűbben lenne, az megakasztaná az olvasást, kizökkentene a történetből. Még a borítókat kell megemlítenem, melyek Yuko Shimizu munkái és nagyon látványosak.
Az első rész egyik nagy pozitívuma volt az internetes és médiareakció igen valóságos bemutatása, a szenzációhajhászás, celebkultusz és internetes rajongótáborok miliőének tökéletes megteremtése, amiből a negyedik részbe sajnos már nem jutott, de reméljük késöbb még ez az alkotóelem is visszaköszön.
A rész végi cliffhanger erősíti meg végleg, hogy itt bizony van átjárás az irodalmi művekbe, amit azért már kitalálhattunk a sztori eddigi rosszarcújának tevékenykedése és egyéb jelek alapján is, tehát annyira nagyot nem üt, de azért folytatásért kiált mindenképp.
Csak hogy tovább érzékeltessem a sztori többrétűségét, nem is tudom melyik a jobb megfogalmazás, egy detektívsztoriba oltott apakomplexusos Harry Potterrel van dolgunk vagy fordítva, de az biztos, hogy a Vertigo egyik legizgalmasabb címe az eddigi négy szám alapján is, amit bátran ajánlok mindenkinek.
Geomailer

Oldalak: 1 2 3