KomiXérum #21

Sziasztok képregénybarátok, újabb hét, újabb Komixérum. Az elmaradhatatlan Batman, Pókember és Star Wars címek mellett terítékre kerül egy-egy régi-új DC és Marvel sorozat is, valamint megnézzük tartotta-e a magas szintet a Vertigo nemrég indult Unwritten c. képregénye. Fogyasszátok egészséggel.

Adventure Comics #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Francis Manapul, Clayton Henry
(DC Comics)

[toc]Nem volt pechem az egyébként igen tehetséges Geoff Johnstól még egy olyan túlzsúfolt, szinte élvezhetetlen katyvaszhoz, mint a nemrég lezárult Legion of 3 Worlds, de ha ilyen képregények születnek annak következményeként, akkor végül még azt is megbocsátom majd neki. A rég beharangozott Adventure Comics középpontjában Superboy, vagyis Conner Kent áll, aki még anno az Infinite Crisisban harapott fűbe, és akit az említett miniben hoztak vissza az élők közé, hogy segítse a Szuperhősök Légióját a Superboy-Prime (vagyis a gyilkosa) elleni harcban. Hősünknek most újra be kell illeszkednie a világba, és leginkább erről szól az első rész. Johns arra a karakterrel kapcsolatos egyik legizgalmasabb, komolyan és mélyen azonban viszonylag ritkán érintett tényre játszik itt rá, hogy Connert nem csak Supermanből klónozták, hanem nemeziséből, Lex Luthortból is. Ez a kettősség az utolsó oldalakig most sem mutatkozik meg, az író szépen elaltatja az olvasót azzal a motivációval, amit Superboytól elvárunk: olyan akar lenni, mint Superman, és tételesen sorra is veszi, hogy mi mindent kell ehhez elérnie. Visszaköltözik a Kent farmra, beiratozik a középiskolába, és persze életeket ment.
A végén aztán kibújik a szög a zsákból, és Luthor is bekerül a képbe, bár, hogy pontosan milyen okból, milyen módon, és milyen következményekkel, az egyelőre homályos – de a koncepció máris ígéretes. Johns szokása szerint gördülékenyen ír, ügyesen bánik a karakterekkel, a köztük lévő kapcsolatokkal (legyen szó akár Martha Kentről, akár Clarkról, akár Kryptóról), és szépen, rutinosan, élvezetesen ráérős tempóban vezeti fel a történetet. Legnagyobb érdeme talán az, hogy megtalálja azt az arany középutat, amin a tinédzser szuperhősről szóló sorozat egyszerre képes szólni minden korosztályhoz: megvan benne a fiatalabbak megnyeréséhez szükséges egyszerűség és könnyedség, amit viszont az érettebb korosztály igényeinek megfelelően, kifinomult módon, minden szájbarágást nélkülözve tálal. Ha röviden akarnám jellemezni az első számot, azt mondanám: roppant kellemes olvasmány. Ez persze Francis Manapul szép, egyszerű, szimpatikusan visszafogott rajzainak és a gyönyörű színvilágnak is köszönhető. És ahogy azt a DC-nél az utóbbi időben megszokhattuk, ezúttal is kapunk egy ún. „second feature”-t, vagyis egy pároldalas extra történetet, ami ezúttal Starmanről szól, és ami némi jóleső komédiázás után felvet egy problémát a karakter elmeállapotával kapcsolatosan. Clayton Henry átlagos, trendi rajzai sokkal kevésbé meggyőzőek, mint a főattrakció esetében, de annyi baj legyen: soha rosszabb sorozatnyitányt.
Olórin

Amazing Spider-Man #602

Történet: Fred Van Lente
Rajzok: Barry Kitson
(Marvel Comics)

„Bemutatjuk az Amazing Spider-Man című sorozatot – hatszázkettedik rész!” Nem, még nem bolondultam meg, kedves Olvasók, ellenben az a szédítő, beláthatatlan végtelenség, mely az új Amazing képregényből áradt, a szappanoperák legepikusabbikát, a Dallas című sikerszériát jutatta eszembe. Akár csak Bobby feltámasztása – mely talán a világ leghíresebb retconja – ugyanúgy vetül a „One More Day” elnevezésű szörnyeteg árnyéka erre a sorozatra.
Ha rajtam múlt volna, legutóbbi, egyrészes teljesítménye után nem szavaztam volna bizalmat Van Lentének egy több részes epizód megírásához, ráadásul ennyi változás közepette, bár ezek a változások – ahogy arra föntebb is utaltam – inkább csak visszafele tekintések, sem mint újító erejű, bátor kezdeményezések. Az kétségtelenül tiszteletre méltó, hogy Kelly nyomában járva Lente tartja magát ahhoz a koncepcióhoz, hogy a Pókember cím a továbbiakban sötétebb hangvételű legyen, illetve folytatva az elmúlt hónapok irányvonalát, az új epizód is igyekszik újraértelmezni a klasszikus negatív mellékszereplők közül egy újabb díszpéldányt. Ezúttal az elsők között is az elsőn, Kaméleonon a sor, aki talán sosem volt még ennyire komor, félelmetes, és nem is emlékeztetett még ennyire első felbukkanására, mikor az arctalan, felismerhetetlen, köztünk járó (nyugati, kapitalista államok lakóinak szemszögéből értsd) kommunista fenyegetés volt, mint az új számban. Kaméleon ezúttal a 21. század Amerikájának paráját idézi fel, a nyitó képsorok tagadhatatlanul hatásos, bár igen demagóg, vagy talán csak naiv és tudatlan módján.
Bár a borító és a történet címe MJ-t ígéri nekünk, a történet nem foglalkozik vele túlzottan; Harryvel akad össze az útja, ahelyett, hogy végre Peterrel beszélnék meg a dolgaikat. Ha jók a megérzéseim, a következő hetekben ez fog bonyodalmat okozni, és hátráltatni azt, ami ellen évek óta időt akarnak nyerni a szerkesztőségben: hogy Peter és Mary Jane boldogan éljenek. A másik fejlemény, melyre bár számíthattunk, mégis jobb lett volna elkerülni, Peter új, önkormányzati karrierje. Mert ahol Jonah ordibál és bosszankodik, ott kell lennie hősünknek is, hogy lenyelje a válogatott sértéseket, vagy időnként humorosan visszavágjon. JJJ ugyanazt teszi polgármesterként, mint újságíró- szerkesztőként tette, ráadásul mandroidjaival legalább annyira nevetséges, mint mikor ő maga próbált szembeszállni gyűlölt falmászójával mindenféle, akkor modern eszközök segítségével.
Tehát az új jelmondat a Marvel vezető címénél a „teljes gőzzel hátra, de legalább is horgonyozzunk le, biztos ami biztos!”, ez azonban nem mond ellent annak, hogy amit Lente ezen a héten feltálalt nekünk, igenis szórakoztató és figyelmünkre érdemes. Pörgős akciókban, jó dumákban és helyzetkomikumban nincs hiány. Az viszont leküzdésre váró ellentmondás, hogy míg látszólag minden Mary Jane visszatéréséről szól, pont ezt a szálat hanyagolták el leginkább az alkotók.
Kitson stílusa ugyanazt a békebeli hangulatot árasztja, melyre az író is törekedett. Jól kipróbált, klasszikus stílusú megoldásai a panelek elrendezésénél, a főszereplők megjelenési standardjának eleget tevő ábrázolásmód, illetve a különösen hangulatos és hangulatfokozó rajzok Kaméleonról mind emelik a komik színvonalát. Kivételes összhangban van író és rajzoló, és úgy tűnik, az igyekezet szinte emberfeletti, hogy a harmadik fél, vagyis az olvasó is végre ismét harmóniába kerüljön Pókemberrel.
Tungsram

Oldalak: 1 2 3