KomiXérum #21

Batman #689

Történet: Judd Winick
Rajz: Mark Bagley
(DC Comics)

Egy hónapja szigorúan elvertem a port Winicken, és az ő teljesen felesleges sorozatán, mely csakis azért jelenik meg, hogy hátha a szépséges, Bagley-féle minőségi látvány és a legendás vásárlócsalogató cím is hoz némi pénzt a DC konyhájára, miközben a többi fontos sorozatban éppenséggel történik is valami. Örömmel jelentem, az ehavi határozottan jobb, mint a legutóbbi, annak ellenére, hogy alig sikerült kiküszöbölni néhány hibát, sőt, tételesen tekintve a részleteket minden pontosan ugyanolyan, mégis, az érzet teljesen más. Vagy Winick kezd belejönni, vagy csak mindez a puszta véletlen műve, a bolygók szerencsés együttállására fogható, és teljesen átmeneti.
Nem sorolnám ismét fel az ordító logikátlanságokat, szarvashibákat és hiányosságokat; próbáljunk meg elvonatkoztatni mindentől. Felejtsük el a többi füzetet, a korábbi történeteket, mindent, amit a karakterekről tudunk vagy tudni véltünk, és vizsgáljuk önmagában a „Batman” #689-et. A nyitány például teljesen rendben van, ugyanis látványos akciót láthatunk az első oldalakon, és mint tudjuk, az ilyesmi Bagley számára nem kihívás. Mégsem ez teszi kiemelkedővé ezt a jelenetet, mert a rajzoló részéről ez csak lelkiismeretes rutinmunka. Winicknek végre sikerült olyat közölnie Dick és Bruce különbözőségéről, mely annyira igaz, hogy szinte vesébe vág. Dick tudja, hogy mestere tudatosan volt inkább legenda, mendemonda, és láthatatlanságával tartotta rettegésben a bűnösöket, ám ő, egy cirkuszban felnőve jól megtanulta, az emberek csak a szemüknek hisznek igazán, így érdemes őket lenyűgözni a kívánt hatás elérése érdekében. „I’m a born entertainer” (született szórakoztató vagyok) mondja Dick, és ez a legjobb idézet tőle, melyet az egész „Battle for the cowl” vagy a most futó „Batman: Reborn” ciklus alatt olvastam tőle. És most ebben a bekezdésben nem térek ki arra, hogy az elmúlt évek Éjszárny karakteréhez képest mindez mennyire idegen, pusztán igyekszem élvezni, ami jó.
A folytatásban Dick érdeklődik Alfred hogyléte felől, akit igencsak felzaklat néhány megtalált gyermekrajz, melyet a kis Bruce készített még szülei halála előtt. Mikor még ugyanolyan vidám, szaladgáló és ártatlan kisfiú volt, mint az összes többi. Ez azért remek pillanat, mert az író mélyebb betekintést enged Alfred fájdalmába, aki nem csak Bruce halála miatt szomorú, hanem több évtized árnyékban töltött szenvedésért, és azért a bizonyos éjszakáért, ami a vidám gyermeki lélekből egy teljesen összetört, ideje korán felnőtt embert deformált. Bravó, így kell drámai hatást elérni, nem a két számmal ezelőtt bemutatott banális naplamentés összeborulás jellegű limonádét tovább erőltetni. Bagley pedig még rátesz egy lapáttal a jelenet hatásosságára azzal, amilyen szép gyermekrajzokat készített, és amilyen megkapó a jelenet az önfeledt gyermekről. És most ebben a bekezdésben nem említem meg, hogy Winick semmit nem tud arról, hogyan szokták az érzelmes pillanatok súlyát a zavarba jött férfiak egy suta poénnal elütni, és hogy Alfred legjobb pillanataiban mindig zárkózottabb volt, de ennyire szentimentális sosem.
Kétarc, Pingvin és az újonnan, teljesen fölöslegesen képbe került Agyagpofa körüli szarkavarást nem említem meg semmilyen bekezdésben, mert ez annyira ötlettelen, hogy semmiféle pozitívumot nem találok benne, ha agyonvernek se. Elég nagy baj az, hogy sajnos ez minden, melyre a konfliktus épül.
Az új Batman újra akcióban, és ismét érdekes gondolatmenetnek lehetünk tanúi. Folytatva onnan, hogy Bruce munkája során az átélhető rövid, szórakoztató pillanatok elillantak anélkül, hogy kiélvezte volna őket, Dick rávilágít arra, mennyire antiszociális volt mostohaapja. Fő tevékenysége a bűnözők elleni harcra irányult, és sosem közvetlenül az emberi élet megmentésére. Ismét talált, ráadásul szimbolikusan mindezt egy igazi klasszikus cserkészfeladat közben tálalja Winick, mikor is hőse az égő házból menekíti ki a bennragadtakat, mindezt Bagley látványos, dinamikusan váltakozó méretű paneljeivel kísérve, melyek egytől egyig kellemesen részletezett rajzokat tartalmaznak. Azt azonban nem említem meg, hogy eme utolsó jelenet olyan lapos kliffhengerrel zárul, mint a nagy magyar Puszta, és Batmannek soha, semmilyen körülmények között nem volna szabad ilyen mókásan húzogatnia a szemöldökét. Batmannek egyáltalán ne legyen szemöldöke, az vitte csődbe az Adam West-féle tévésorozatot is.
Bár Winick határozottan ügyesebb, olvasmányosabb folytatást írt, Bagley pedig hozza, amit tőle elvárunk, komolyan vehető konfliktus nélkül az egész füzet mehet a levesbe. Már pedig ahogy a nem létező bekezdésemben – mely Kétarc és Pingvin rivalizálásáról szól – említem, Winick csak erre tud alapozni, és ez így bizony eléggé gyenge talapzat, hamar összedől, a történet pedig a porba hull.
Tungsram

Blackest Night – Batman #1

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Adrian Syaf
(DC Comics)

Múlt hónapban kezdetét vette az év legjobban várt képregényes eseménye, a kirobbanó erővel indított Blackest Night, most pedig megérkezett az első minisorozat formájában közölt tie-in is, amelynek középpontjában az új Batman, Dick Grayson áll. Hősünk és Robin, azaz Damien, feldúlva találják Bruce sírját, koponyája pedig (amit Black Hand oly hátborzongatóan nyalogatott a crossover első részében) eltűnt. A sztoriba bekapcsolódik Deadman is, akinek testét egy fekete gyűrű szintén újjáélesztette, de akinek szelleme természetesen érintetlen marad. Próbálja megakadályozni, hogy földi maradványait a Fekete Lámpások felhasználják, és amikor ebben kudarcot vall, régi ismerőséhez, a Sötét Lovaghoz fordul segítségért – nem tudva, hogy a maszk alatt már nem Bruce Wayne van. Tomasiról tudjuk, hogy megbízható író (ld. Green Lantern Corps), és itt sem okoz csalódást – bár meg kell mondjam, kissé furcsán közelíti meg Dick és Damien párosát. Egészen pontosan épp fordítva, mint ahogy a Batman címekben Morrison és társai (nem, azért sem fogom leírni a zászlóshajó kontár írójának nevét) teszik. Nála éppen Damien a lelkiző, elmélkedő, érzelmeiben elveszett karakter, Dick meg a határozott, marcona keményfejű, aki még rá is szól fiatal társára, hogy kussoljon, amikor az elkezd apjával kapcsolatban szomorkodni. De valahogy ez mégsem jelent problémát. Valószínűleg azért, mert Morrisonék nem nagyon álltak meg, hogy az árvává vált fiú emocionális reakcióit vizsgálják, hacsak agresszivitását és arroganciáját nem tekintjük a gyász maszkjának – de aligha tekinthetjük annak, mert akkor is agresszív és arrogáns volt, amikor Bruce még élt. Szóval ez egy megbocsátható, sőt, tárt karokkal fogadott furcsaság – és amikor Damien első reakciója Deadman felbukkanására az, hogy gondolkodás nélkül csépelni kezdi az általa megszállt Dick fejét, az már tökéletesen jellemző a karakterre. Ami a konkrét Blackest Night sztorit illeti, van egy olyan érzésem, hogy ez a cím ahhoz nem sokat fog hozzátenni: Batman halott ellenségei feltámadnak, a Sötét Lovag pedig megharcol majd velük, oldalán Damiennel, és az Európából visszahívott Timmel (új nevén: Red Robin). De ha ilyen ügyesen, feszesen lesz megírva, mint ez, akkor semmi gond, simán kinéz egy szórakoztató olvasmánynak. Ráadásul nem lehet panaszunk Adrian Syaf képeire sem: kellően komor hangulatúak, az átlagnál realisztikusabbak, oldalstruktúrái pedig kifejezetten ötletesek és dinamikusak.
Olórin

Star Wars: Legacy #38

Történet: John Ostrander
Rajz: Jan Duursema
(Marvel Comics)

Baromi izgalmasan indult múlt hónapban a Tatooine címet viselő négyrészes sztori. A „mindenki vadászik mindenkire” macska-egér játéka köré szerveződő történet számára tökéletes helyszínt jelent a sivatagos bolygó, és azon belül is Mos Eisley bűnös sikátorai. Egy ehhez mérten sötét és kegyetlen epizóddal indítja Ostrander a második részt is, amelyben a Cade meggyilkolására felbérelt fejvadászok női tagját, Nakiát látjuk, amint egy részeges csavargóval enyhíti étvágyát. Valamiképpen az áldozat szerencséjét szipolyozza ki a vámpírszerű anzati nő – az, hogy eközben meg is kell ölnie a kiválasztottat, csak mellékhatás. Eközben Cade és társa, Jaryah egy közeli csehóban lazulnak, tetemes mennyiségű alkohol és a helyi szépségek társaságában. A kapatos Cade-et könnyűszerrel csalja el Gunner Yage, a Birodalom ügynöke, aki a hivatali előmenetele érdekében vállalta el a csempész begyűjtését. Megbízója azonban nem más, mint a Morrigan Corde álnevet használó birodalmi tiszt, aki amúgy Cade Skywalker anyja. De vissza a történésekhez: Cade-et és Gunnert megtámadják a Fekete Nap fejvadászai, akik egymással is összetűzésbe kerülnek – Nakia egyre vérszomjasabbá válik. Több párhuzamos cselekményszál is fut ezzel egyidejűleg: Azlyn egy birodalmi misszióban próbál alkatrészt szerezni a meghibásodott Mynockhoz, Jaryah egy twi’lek szépasszonnyal hiteti el, hogy ő bizony szökött jedi lovag, messze, a galaxis másik végében pedig Darth Wyyrlok szövögeti a hatalom megtartására irányuló tervét.
Rengeteg esemény történik a Legacy 38. számában is, de a legkevésbé sem válnak követhetetlenné vagy súlytalanná a különböző szálak. Ráadásul az író nem átall erotikus vibrálást csempészni a füzetbe – Nakia étvágya, Cade és Gunner (öntudatlanul bár, de: testvéri!!) évődése, Jaryah kalandja és nem utolsósorban a misszió idős vezetőjének érdeklődése Azlyn iránt – csak kapkodtam a fejem, hogy Ostrander ezt mind bele merte szőni egy Star Wars-képregény történetébe. Jan Duursema rajzaira sosem lehet panasz, most viszont ismét túltesz magán: a sivatagi homokvihar barátságtalan-fojtó légköre (a kellemetlenségében is gyönyörű barnás színvilágért dicséret illeti Brad Anderson színezőt) és Mos Eisley noirba illő atmoszférája is szinte tapintható. Noha még csak a Tatooine felénél járunk, máris ki merem jelenteni, hogy a Legacy még sosem volt ilyen jó.
Czben

Oldalak: 1 2 3