Képeslapok a Plútóról – 10.

10. számával jelentkezik kötetlen villámkritika / olvasónapló rovatunk. Lesznek itt krimik, indián rockerek, időutazás, cowboyvámpírok és természetesen egy hatalmas nagy adag Marvelság.

The Seeds

A világnak annyi. Ann Nocenti közeljövőben játszódó történetében végül csak hazavágtuk a Földet. A városban gázálarcban mászkálnak az optimisták, akik ragaszkodnak egy hosszabb élethez. Esetleg a hosszabb önpusztításhoz. Természetesen szinte mindenki mindig online van. A várost körbevevő falon túl, a Zóna pusztaságában ludditák próbálnak visszatérni egy egyszerűbb világhoz. A kettő közti átjárást- és hogy ne vihessen át senki bármilyen elektronikai eszközt – felfegyverzett katonák biztosítják. A földrengések, szökőárak a mindennapi élet részévé váltak. Rengeteg fajnak csak napjai vannak hátra a kipusztulásig, és úgy tűnik, hogy nemsokára az emberiség is közéjük tartozik majd. Egy csapat földönkívüli egyfajta fizetett Noé bárkája megbízásból szorgosan gyűjtögeti a földi fajok megtermékenyített tojásait, petéit. A magokat.

Nagyjából ez a felütése a sztorinak, aminek a vezérszála egy elszánt fotoriporter nyomozásán vezet végig. Valójában azonban ugyanilyen fontos több rövidebb mellékszál is, és a történetvezetés ettől érdekes és kellemesen összetett, kisebb időbeni ugrásokkal. Na jó, meg egy nagyobbal, amikor először azt hittem, kimaradt egy-két oldal. Végig rengeteg az áthallás, metafora, közvetlen és közvetett utalás a jelenünkre és a társadalmunkra, de nem esik abba a hibába, hogy végül csak egy kényelmetlen, ostorozó prédikáció legyen. David Aja rajzoló volt az elsődleges oka, hogy felkaptam a kötetet, na meg a Hawkeye sorozat kellemes emléke. Még így is meglepett az az erő, ami a képi világból árad. Ez a komor nyersesség nagyon jól áll a stílusának, átható hangulatával bekúszott a bőröm alá. Ugyan néha kicsit meg kell küzdeni ezzel a korántsem hétköznapi világvége történettel, de összességében nagyon megéri, már csak a kiváló rajzok miatt is. (Dark Horse, 2020)
kóbor

Crossover: Kids Love Chains

Mi lenne, ha valóságunkba egyszer betörnének a képregények hősei? Nos, valószínűleg hatalmas káoszt és pusztítást hoznak magukkal, elvégre a szuperhősök világával szemben a miénk jóval törékenyebb, a sebek pedig maradandóbbak. Persze, nem csak Superman és társai törtek be valóságunkba, hanem a médium többi gyermeke is, mint Archie vagy a Walking Dead zombihordája, de attól még az esemény felér egy atomcsapással. Az ötlet egyébként nem új, már két úriember is eljátszott hasonló gondolattal: Grant Morrison a befejezetlen The Authority történetében, és Mark Millar a Marvel 1985-ben. Donny Cates kicsit olyan, mintha írói stílusában e két alkotó fogadott gyermeke lenne. Cates és Geoff Shaw képregénye egyébként egyszerre újhullámos és régimódi Image, ahol találkozhatunk a nemrég megszűnt Vertigótól ellesett lassú, karakterorientált történetvezetéssel, amit megfűszereznek a kilencvenes évek olyan látványorientált, elvetemült hőseivel, mint Witchblade, Battle Pope vagy Savage Dragon. Természetesen inkább az alkotók tulajdonában levő karakterek teszik tiszteletüket, mint – a fentieken kívül – például Madman vagy a Paybacks, Batmanék többnyire csak képi utalások terén jelennek meg, de ugye az ő paneltarifájuk csillagászati összegre rúg. Rajtuk kívül van itt minden, ami kell, szüleit kereső fiatal lány, szüleit kereső még fiatalabb kislány, hippi képregényeladó, bigott fundamentalista rohadék, annak bántalmazott fiacskája, enyhén Sam Neillre hajazó kormányügynök. Ugyan mintha Cates keze mintha egy kicsit többször hajlana saját maga felé – ld. God Country –, ennek ellenére egy szórakoztató, szeretetreméltó képregényt tesz le Shaw-val az asztalra, amiből sugárzik a rajongás a műfaj iránt.

Emellett ki más is lehetne olyan bevállalósan pofátlan, hogy egy Fredrick Wertham idézettel nyissa meg a sorozatot? Talán csak két nevelőapukája… (Image, 2021)
Pusztai Dániel

The Man Who F#&%ed Up Time

Tudom, jövök itt egy időutazós cuccal, amikor jó képregényeket kéne inkább ajánlani, de az az igazság, hogy ez még akkor is piszok jó, ha egyébként a könyökünkön jön ki az időutazás. Mindez annak köszönhető, hogy az írója John Layman, akinek a neve a Chew vagy a Godzilla: Gangsters and Goliaths után már garancia arra, hogy egy műfajfeszegető, szórakoztató és egyedi humorú történetet kapunk.

A bevezető pár oldalnyi „te jó ég mi ez” után egy meglepően közhelyes felütést kapunk: adott egy kétségbeesett fickó, akinek romokban van a magánélete, ráadásul szakmailag is teljesen kilátástalan a helyzete. Pedig laborasszisztens egy kutatóközpontban, ahol – micsoda meglepetés – éppen az időgépen dolgoznak. Aztán egy bárban a jövőből érkezett énje azt javasolja magának, hogy egészen bátran használja csak a gépet, hogy rendbe hozza az életét. Innentől viszont rendesen beindul az agymenés, miközben a sztori a legáltalánosabb időutazós blöffből egy roppant vicces és ötletes rejtélybe vált át. Karl Mostert rajzstílusa érdekes választás: legkönnyebben talán úgy lehet leírni, hogy végy egy adag Frank Quietly-t és keverd el egy púpozott kiskanálnyi frankofón hétköznapi realizmussal. Nagyjából a harmadik oldalra meg is kedveltem, még annak ellenére is, hogy sokszor talán túl steril és szabályos. Laza, könnyed nyári olvasmánynak pompás választás. (Aftershock, 2020)
kóbor

Spider-man: Life Story

Mi lenne, ha Peter Parker velünk együtt nőne fel és öregedne? Erre a koncepcióra húzza fel történetét Chip Zdarsky és Mark Bagley. Ennek következtében Peter a hatvanas években még tapasztalatlan kölyök, a kettőezertízes években viszont már harcedzett veterán és mentor. Zdarsky és Bagley jó érzékkel ugrál évtizedről évtizedre, miközben többnyire az adott kor meghatározó történeteiből gyúrnak össze koherens fejezeteket, amik ráadásul egymásra épülve egy szép karakterívet hoznak létre. Éppen ezért olykor szabadon is értelmezik a kánont – rád nézek, Venom –, és emellett behoznak egy mellékszálat Vasember és Amerika Kapitány szembenállásáról, amit egy Pókember történetben kevésbé érzek indokoltnak. Ehelyett inkább kicsit több valós történelmi reflektálást el tudtam volna viselni. Ettől függetlenül minden Pókrajongónak ajánlom, és csak azért nem mondom rá, hogy történetösszegző bravúr, mert azt egy másik Marvel képregény még sokkal zseniálisabban hozza, ami nem más, mint az…
(Marvel, 2019)

X-men: Grand Design

Van valami bámulatraméltó abban, ahogy az író-rajzoló Ed Piskor képes a legelső X-mentől a Claremont-éra végnapjaival bezáróan egyetlen történetben elmesélni a mutánsok kálváriáját, ahol szinte minden egyes füzetet egy oldalban foglal össze, anélkül, hogy akárcsak egyszer is veszítene a lendületéből. Nincs könnyű dolga, a kötetben összefoglalt mintegy harminc év alatt nagyon sokat változott a szuperhősös történetek képi világa, elég csak Jack Kirbyt összehasonlítani Dave Cockrummal, majd Jim Leevel. Ennek megfelelően pedig változott a történetek világképe, hangulata is, Piskor azonban képes komolyabb döccenők nélkül kétszázötven oldalba sűríteni három évtized munkásságát.

Mindezt ráadásul teszi retro, és egyúttal mégis lázadó, a korábbi történetekért rajongó, de az elvárásoknak és konvencióknak fittyet hányó stílusában, mely egyszerre idézi meg hangulatában a klasszikus szuperhősös és indie képregényeket, és gyúr belőlük valami eredetit. Mert könnyű lenne a Grand Designt leírni egyszerű, hétköznapi nosztalgiabombaként, amelyben elégedetten állapítjuk meg, hogy gyerekkorunkban bezzeg minden jobb volt. Azonban Piskor nem elégszik meg a múltidézéssel, ő a saját lencséjén keresztül akarja bemutatni a mutánsok történelmét. Zseniális az, ahogy a több száz történetfonalat játszi könnyedséggel szövi egybe, ahogy az is, hogy az ehhez szükséges kompromisszumokat a képregény végén feloldja. Rég tudtam ennyire lelkesedni szuperhősös képregényért, és igazából csak apró szőrszálhasogatásokat tudnék felhánytorgatni – Próteuszból egy kicsit többet ki lehetett volna hozni –, de ezek sem vonnak le igazából semmit a képregény értékéből. (Marvel, 2020)
Pusztai Dániel

Stillwater vol. 1

Chip Zdarsky is egy igazi svájci bicska: otthonosan mozog a szuperhősök és a humor terén egyaránt, olvashattunk már tőle szatirikus sci-fi-t és high-fantasy-t is. Most a „rejtélyes kisváros” zsánert is kipipálhatjuk a Stillwaterrel, aminek az első kötete egy roppant ígéretes bevezető. A frissen munkanélkülivé vált Daniel egy rejtélyes örökség nyomába ered barátjával a Stillwater nevű kisvárosba. Alighogy odaérnek, egy srác leesik egy háztetőről, kicsit meghal, de aztán gyorsan jobban lesz. Természetesen efölött nagyon nehéz napirendre térni, szót szó, majd ökölcsapás követ. Daniel rövidesen a városka határában néz farkasszemet egy pisztollyal.

A kiindulás igazán érdekes, és egy kisvárosnyi Rozsomák ötlete is rengeteg jópofa dolgot tartogathat, ezekre azonban még várnunk kell. Hat füzet alatt ugyanis alig mozdul előre a sztori valamit, inkább csak bemutatja a főbb szereplőket, miközben rengetegszer megismétli, hogy a városka határán belül mindenki villámgyorsan gyógyul és gyakorlatilag halhatatlan. Ramón K. Perez rajzairól viszont nehezen mondanék bármi rosszat is: rajzfilmes realizmusa és kifejező arcai kiváló élményt nyújtanak, még ha a sztori közben csigamód is vánszorog előre. Ugyan egyáltalán nem díjazom, hogy manapság egy sorozat első kötete nagyjából annyit halad előre, mint kis túlzással korábban egy füzet, a Stillwater van olyan érdekes, hogy még ezt is elnézem neki. (Image, 2021)
kóbor

DCeased: Unkillables

Nem igazán követem nyomon a nagyobb eseményeket, ezt a kiegészítő történetet is messze elkerültem volna, ha az egyik barátom nem ajánlja a figyelmembe. Ezért pedig határozottan hálás vagyok, ugyanis a szóban forgó háromfüzetes történet a legjobb értelemben vett bűnös élvezet, ahol a szuperhősök elrugaszkodott világa csak sokadik hatványára emeli a zombifilmekre jellemző kiszolgáltatottságot, morbiditást és az átrendeződő karakterkapcsolatokat. Ezt pedig a történetet jegyző Tom Taylor cseppet sem finomkodva, olykor kifejezetten prosztó módon teszi, ami sokszor azonban kiemeli, és nem aláássa a karakterek hősiességét. Az pedig különösen szép, hogy ki is a történet gonosza, ugyanis az ő bukása sokkal ütősebb az ezredik rossz útra tért Supermannél. Nem is limonádé, inkább strandkoktél, ami nyersességében és ütemében lepipálja a hasonló koncepcióval már bő egy évtizede eljátszó Marvel Zombikat. Azok se aggódjanak azért, akik nem rajonganak az élőholtakért, a történet egy alternatív kontinuitásban játszódik, így nyugodtan kihagyható – ugyanakkor, mint nem egy Elseworld, kifejezetten frissítő és üde cselekményében és stílusában. (DC, 2020)
Pusztai Dániel

We only find them when they’re dead

Al Ewing is azok közé az amerikai import brit írók közé tartozik, aki annyi ötletet és frissességet pumpál a médiumba, mint a korábbi inváziós földijei. Mostanra ugyan az egyik vezető íróvá lépett elő a pirosaknál, de nem hanyagolja a szerzői képregényeket sem.

A We only find them… világában az emberiség eljutott egészen az űr legszéléig, ahol halott istenek tetemeit bontják darabokra, ezen alapul ugyanis az egész modern civilizációjuk. A bányászat szigorú rendszerben történik, ahol felügyelők vigyázzák árgus szemekkel, hogy a bányászok ne tudjanak meglépni a drága anyagokkal, hogy eladják a feketepiacon. Malik, a Vihaan 2 bonchajó kapitánya viszont elhatározza, hogy elég volt a halott istenekből, szeretne végre találkozni egy élővel. Ehhez meg kell szegnie pár szabályt, így végül az egyik őrrel a nyomában – akivel egy személyes szál is összeköti – útnak is indul.

Ez azért jól hangzik, nem? Mert szerintem nagyon is. A történettel különösebb gondok nincsenek is. Igaz, ez is nagyjából egy hangyabokányit mozdul előre – hogy aztán hiperugrást hajtson végre – és a karakterdrámákat is láthattuk már párszor, mégis eladja az alapötlet és a tálalás. Simone di Meo képi világáról viszont roppant nehéz bármit is mondani. Ha éppen nem különböző neonfényben villogó panelekre hunyorgunk, hogy az amúgy szépen megrajzolt karaktereket követni tudjuk, akkor az űr kivehetetlen sötétjében sikló újrahasznosított 3D modell űrhajókat próbáljuk meg kisilabizálni. Mindezt erősen megfejeli még néhol egy szörnyen kaotikus panelezés is. Szóval biztos szép ám, csak nagyon nehéz látni a rajzokat, ami egy képregény esetében ugye elég necces. Aztán az is lehet ám, hogy csak én vagyok ehhez rongyszemű. Mindenesetre a történet elég érdekesen alakul, szóval, ha a sztori végére pont kerül a második kötettel, akkor azért arra is ránézek. (Boom, 2021)
kóbor

Pulp

Ha a cím nem árulná el, akkor is tudnánk, hogy Ed Brubaker és Sean Phillips ismét egy noir ponyvát rak elénk. Rájuk égett ez a műfaj, innen nem szabadulnak. Amikor már azt hinnénk, hogy mindenhova sikerült már átültetnie a műfajt, akkor még sikerül bebizonyítaniuk, hogy van még rajta mit variálni. Ezúttal a hagyományos lineáris cselekményt, a húst hosszában kettészelték, majd két egészen különböző módon készítették el csak azért, hogy aztán azt együtt tálalják nekünk. Így kaptunk egy késő-westernes és egy amerikai nácivadászós noirt párhuzamosan elmesélve. A történeten is csavartak egyet. Nem, kettőt is, de spoilerektől megkíméllek benneteket, szóval ebbe nem mászok bele.
Brubakerék mostanában sorozaton kívüli önálló noirponyvákat mesélnek. Nem egy nagy dolog ez, hiszen még csúnya amerikai mozaikszó is létezik rá: OGN, ám a szerzőpárostól ez mégis szokatlan, hiszen minden korábbi munkájuk eredetileg füzetekben jelent meg. Ez a forma teszi lehetővé számukra, hogy a két idősík közötti váltakozás a saját belső ritmusát kövesse és ne kelljen igazodni a 22 oldalas ütemhez.
Ez tavaly év végén jelent meg, eredetileg keményfedeles kivitelben, elég baráti áron (17 USD), azóta kikerült a polcokra a hasonló szellemiségben elkészített Reckless is, az már húzósabb 25 dollárért, szóval abból megvárom még a puhafedeleset.
PS. Képszerkesztés közben eszembe jutott, hogy mindenképpen meg kell említeni Sean (rajz) és Jacob (szín) Phillips zseniális munkájá a többrétegű visszaemlékezések rajzi stílusainak kiötlése terén. Persze, a flashback mindig a kreativitás terepe, de itt egészen érdekes, hogy a régmúltba veszett western jelenetekben csak a főszereplőhöz köthető szereplők lettek részletesen kidolgozva és színezve, a környezet díszletszerű maradt, mintha műszaki tusrajz lenne, mely fölé csak a papírral, nem az ábrázoltakkal köszönőviszonyban lévő foltokat kentek. Memóriánk egyenetlenségét ennyire jól felidéző ábrázolással nem tudom, hogy találkoztam-e már. Zseniális, na! (Image, 2020)
Szabó Zoltán Ádám

Redneck vol. 1-4

Ez itt nem más, mint a bevezetőben említett cowboyvámpíros rész. Na jó, a cowboy része talán kicsit túlzás, hiszen a sztori igazából napjainkban játszódik, szóval a Bowman család ilyen modern cowboy-féle népség. Egy poros déli kisvárosban éldegélnek csendesen, marhákat tenyésztenek, vágóhidjuk és BBQ éttermük van. Enni mondjuk nem esznek egy falatot sem, mert a vámpír rész viszont egyáltalán nem túlzás: évtizedek, évszázadok óta élnek Texasban, viszonylag háborítatlanul. Viszonylag, mert a városkában él egy másik család is, akikkel több generáción átívelő, gyűlöletben és öldöklésben gazdag, meghitt és belsőséges kapcsolatot ápolnak. De ez mondhatni a normális déli életvitel része, olyan tipikus Ewing-Barnes-féle csacskaság, és ugyan kulcsfontosságú események katalizátoraként működik, szerencsére nem ez a viszály határozza meg a cselekményt, kvázi csak berúgja a motort. Egykettőre magunk mögött hagyjuk a kiindulópont nyugalmát és egy megveszekedett road movie kerekedik a sztoriból.

Donny Cates is egyike azoknak az „új” íróknak, akik erős szerzői címekkel bedolgozták magukat a két nagyhoz, de szerencsére a saját dolgait sem hanyagolja el. Már négy éve fut ez a vámpíros családdráma, de egyetlen pillanatig nem érezni úgy, hogy feleslegesen húzná az időt vagy nyújtaná a sztorit. A megfelelő időzítéssel elsütött fordulatok végig kellemes ritmust adnak a történetnek, néha-néha kapunk csak egy kis szükségszerű meseidős kiállást. Lisandro Estherren argentin rajzoló maradéktalanul hozza a tipikus „kétezertizes image” képi világot, ami enyhén karikírozott, rajzfilmes, hiperagresszív és baromi látványos. Csak egy jópofa vámpíros ponyvára számítottam, de egy meglepően okos, fordulatos és érzelemgazdag családdrámát kaptam. Persze azért nem kell véresen komolyan venni. (Image, 2017-2019)
kóbor

Scene of the Crime

Brubaker és tettestársainak nagykiadós comic noir karrierje ezzel az 1999-es DC/Vertigo klasszikussal indult be és egyben a műfaj újbóli virágzásának is adott egy löketet. (Ahogy az előszóban említi Brian Bendis: ő, Brubaker, Greg Rucka és Brian Azzarellót tekintették ekkoriban a krimiképregény új hullámának.) Sajnos, sokat elmond a DC fejlődéséről, hogy ez az újrakiadás már az Image-nél jelent meg. De azért nem volt ez mindig így! Az egyébként baromi érdekes utószóban az író elárulja, hogy zöldfülű szerzőként mennyi mindent köszönhetett a nem sokkal a képregény eredeti megjelenését követően elhunyt Lou Stathisnek, a Vertigo akkori szerkesztőjének. (Stathist már dicsértük ebben a rovatban egy régi Heavy Metal Magazin kapcsán is.)
A műfaj tehát krimi, a helyszín viszont San Francisco, az idő pedig az akkori „napjaink”, vagyis az ezredforduló előtti év. Bendis szerint ma is modernnek hat ez a képregény. Ezt 2012-ben írta, szóval fogjuk az eltelt további 9 évre, hogy nem, nem hat már teljesen modernnek. De ez semmit nem von le a képregény értékéből, sőt, kifejezett erénynek tekintem, hogy még éppen sikerült elkapnia San Franciscót a techcégek okozta ‘dzsentrifikáció’ (brr) előtt. Persze, ez innen nézve leginkább azért érdekes, mert ma ez a képregény nem játszódhatna ott, így viszont kaptunk egy különleges hangulatú, és a műfaj szempontjából szokatlan, helyszínt. A főszereplő és környezete legalább ennyire szokatlan. Ki látott már olyan krimit, amiben a magánnyomozó egy huszonéves, időnként botladozó zöldfülű, aki a nagynénjével és nagybátyjával él, még irodáját is ott rendezi be? Emiatt már rögtön magas elvárásokat támasztunk, amit a történettel, annak kibontásával ki is elégítenek Brubakerék. Mindenképpen az elmúlt hónapok egyik legélvezetesebb olvasmányélménye volt.
Sean Phillips rajzai jól hozzák a noiros jelleget: sebőkös ellenfény és hatalmas kontrasztok, ugyanakkor fura módon a hátterek sok esetben szinte egytónusúak (e tekintetben nem következetes minden oldalon). A kötet összhatása így kevésbé sötét és drámai. Bírtam volna, ha becsempészték volna a híres San Franciscó-i ködöt, de ez elmaradt. A képregények nem szeretik a ködöt. (Image, 2021)
Szabó Zoltán Ádám

Dracula, motherf*ker!

Duplázunk vámpírokból és káromkodós címből is, amit jelen esetben érdemes Sam Jackson hangján olvasni. Az Alex de Campi által írt és Erica Henderson rajzolta rövidke GN abszolút szakít a vámpíros – és főleg a Drakulás – hagyományokkal. Az 19+74-ben játszódó sztori helyszíne Los Angeles, ahol egy Quincy Harker nevű fotós keveredik a címszereplő és ex-feleségei közti kis összetűzésbe. A hölgyek, megunva Vlad dolgait, valamikor a 19. században beleszögelték a koporsójába. Ott is maradt volna az idők végezetéig, ha egy színésznő, akinek csillaga leáldozófélben van, fel nem nyitja. Nagyjából két mondatban össze is lehetne foglalni az egész sztorit, annyira rövid, tömör és egyszerű, de ez nem baj. Frappáns, egyetlen csattanóra – vagy inkább metaforára – felhúzott történetet kapunk, vibráló színvilággal, egyszerűségében is szép rajzokkal. Könnyű csalódásként megélni ezt a képregényt, hiszen a felütés izgalmas és rengeteg lehetőséget tartogat. Ez viszont tényleg csak egy metafora, egy igazi felszabadító girl power példabeszéd. Ezt erősíti a formabontó Drakula-ábrázolás is, ami ezerszemű-ezerfejű alaktalanságában képviseli a hatalommal visszaélést, az elnyomást, a toxikus kényszerkapcsolatokat. Az biztos, hogy ha az ajánlók alapján ugrasz rá, mint én (kulcsszavak voltak a pulp, a blaxploitation és természetesen Drakula), akkor biztosan elég nagy meglepetést okoz majd. (Image, 2020)
kóbor

Redbone – The True Story of a Native American Rock Band

Guardians of the Galaxy mozi megvan? OK. Chris Pratt, Sony TPS-L2 Walkman, Play gomb, szutykos kráter, apró dínók? Nos, ott Redbone szól. Ha egy ’70-es években fénykorát élő zenekart ma így mutatnak be, azaz azzal, hogy melyik filmben is szerepelt egy száma, az bizony azt jelenti, hogy azt a zenekart el is felejtették. Bevallom, én sem ismertem, amikor a Previews katalógusban rábukkantam erre a képregényre, mégis felkeltette érdeklődésemet a leírása, hiszen Amerika „első jelentősebb indián rock együttesének” (ezt az állítást nem ellenőriztem) története jóval túlmutat egy sima karriertörténeten és jócskán belenyúl a hetvenes évek polgárjogi mozgalmainak területébe. Ez különben is egy izgalmas kor Amerika őslakosainak öröksége és a popkultúra keveredése szempontjából.
A képregény megalkotásának körülménye önmagában is elég érdekes, hiszen európai zenerajongó képregényalkotók munkája, melybe belevonták a zenekar két tagját, a Vegas testvéreket is. Emiatt hiányzik belőle a távolságtartás, az objektívebb szemlélet, így néhány epizódot érdemes fenntartásokkal kezelni, de értéket is bőven teremt ez a szemlélet, hiszen közvetlenebb és vallomásszerűbb lett.
A képregény ugyan elérte célját azzal, hogy felkeltette érdeklődésemet az együttes munkái iránt (már meg is érkezett első albumuk holland kiadása – teljesen jó kora hetvenes funk, profi hangszeres játékkal), de a legemlékezetesebb része mégis az volt, ahogyan bemutatta a tagok gyerekkorát. Megértetve velünk mitől is volt kegyetlen az erőszakos keresztény térítés, kultúrasszimiláció. Itt ne a régmúlt spanyol misszionáriusokra gondoljunk, hanem a 20. század fehér Amerikájára! Érdekes összecsengés, hogy a téma éppen most kapott nagyobb nemzetközi nyilvánosságot annak köszönhetően, hogy Kanadában két olyan egykori bentlakásos iskolánál is találtak jelöletlen tömegsírokat. Ez a képregény nem erről akar szólni, nem azt akarja elmondani, hogy milyen rettenetesen bánt velük a fehér többségi társadalom, hanem csupán leplezetlenül megjeleníti, ahogyan az megjelent gyerekkorukban, karrierjük és polgárjogi munkásságuk alatt. Nagyon tudom értékelni ezt, az olvasót is felnőttnek tekintő, hozzáállást.
A rajzok is hasonlóan „felnőttesek”. Nem él például olyan olvasói segédeszközökkel, mint a képkockák keretei, zárt szóbuborékok. Minderről nekem Will Eisner ugrott be, de ő kevesebb panellel operált az ilyen jellegű oldalain, és kevesebb interakciót engedett meg a képkockák között. Itt pl. simán vannak olyan oldalak, ahol egy fej beszélget egy másik fejjel, de azokat nem egyazon szemszögből ábrázolták, azaz két különböző panelben helyezkednek el, de mégis egyet alkotnak. Persze, korántsem előzmények nélküli ez (a nyomtatott sajtó karikatúráin, képsorain is gyakori módszer, mégis kísérletezősnek mondanám. Mindez legfeljebb a képregény legelején számít szokatlannak vagy nehezen olvashatónak. Ezen felül izgalmasak ahogyan egy-egy oldal erejéig rajzstílust és komponálási kódszert vált, vagy azért hogy felidézzen egy adott kort, vagy hogy egy-egy különösebb jelenethez illő hangulatot teremtsen egy-egy jelenetnek. A kötetet átpörgetése ezért olyanná válik, mint Alan Moore posztmodern kiáltványaié. (IDW, 2021)
Szabó Zoltán Ádám

Die! Die! Die! Vol. 1-2

Ez a Robert Kirkman itt most nem a The Walking Dead vagy az Oblivion Song írója. Kicsit talán az Invincible vagy a Fire Power írója. Talán. Leginkább viszont arra a személyiségére hasonlít, akinek a Battle Pope-ot köszönhetjük. Scott M. Gimple társíróval – aki a The Walking Dead több epizódját is írta – bevezetnek minket egy világba, ahol annak érdekében, hogy ne irtsuk ki magunkat öt perc alatt, egy árnyékszervezet különböző kisebb beavatkozásokkal igyekszik megvédeni minket. Ezek többnyire roppant hatásos orgyilkosságok.

Az egész sztori hihetetlenül profi bérgyilkos négyesikrek kapcsolatára van lazán felfűzve, akik egymást kergetve, gyilkolva, helyére lépve vagy védelmezve munkálkodnak a tartós békén. Ez rengeteg gyilkolással, több vödörnyi vérrel, levagdosott testrészekkel jár. De komolyan, iszonyatos mértékű hentelés folyik kötetről-kötetre, ami nem csak profi, de még a maga hiperbrutális módján roppant vicces is. Chris Burnham rajzai nagyon dögösek, a könnyed öldöklés soha nem nézett még ki egyszerre ennyire menőnek és röhejesnek. Roppant okosan előadott oltári nagy butaság ez, egyszerűen imádnivaló. (Image 2019/21)
kóbor

(És most menjetek el vízért, mert Dani nem viccel!)

X-men (X-men 14-19, Marauders 14-19, Excalibur 14-20, Children of the Atom 1-2, Giant-size X-men: Storm):

Az X-men éppen maga mögött hagyta legújabb eseményét, az X of Swords-öt, ami inkább volt a sorozat Mortal Kombatja (nagy párviadal egy ellenséges létsíkról származó sereggel a világ sorsáért), mint bármi más. Jópofa volt látni olyan régi figurákat, mint Őrült Jim Jaspers, de az általam olvasott címek – plusz a keretet adó X of Swords: Creation, Stasis és Destruction – nem hozták meg a kedvemet, hogy kitöltsem a hézagokat az összes többivel. Anno a Messiah Complex négy címen keresztül futott, a szuperhősös műfajhoz mérten két lábbal állt a rögvalóságban, éreztük a téteket már az elejétől. Az X of Swords jópofa, szórakoztató, kellemes, de mégsem ragad annyira magával, hogy a legutolsó számot is el akarjuk olvasni.

Ezt követően mind a három cím mintha keresné a helyét, és ennek megfelelően meglehetősen hullámzó színvonalat kapunk mindegyiküktől, zseniális és töltelék epizódokkal. Talán az Excalibur tartja magát a legjobban, az végig egy nagyjából egyenletes minőséget hoz kisebb kilengésekkel, egy korrekt, kellemesen megírt, szépen megrajzolt képregény, ami annak ellenére tudja, mit akar, hogy tobzódik a párhuzamos világokban és a mágiában. Az Excalibur mindig is fantasztikusabb volt a társainál, ezért talán nem meglepő, hogy éppen ez a cím találta meg legjobban magát Krakoa elrugaszkodottabb világában.

Az X-men ezzel szemben itt-ott megreccsen abban, hogy ő legyen a Hickman-éra gerince a többnyire egyfüzetes történeteivel. Zseniális a 17. szám, ami egy felkelést mutat be a Shi’ar birodalomban, egyszerre működik klasszikus történetként, töltelék-epizódként, világépítő részként. Lendületes, sodró, szórakoztató. A 16. részben az X of Swords lecsengését látjuk, annak teljesen korrekt… viszont a Children of the Vault körül forgó 18-19. rész olyan, mintha képregényben megrajzoltak volna egy Marvel Enciklopédia fejezetet.

Pedig ez a konfliktus az alapja a Giant-Size: Storm füzetnek is, amitől az ember elvárná, hogy kicsit tartalmasabb és karakterközpontúbb legyen. Vihar egy technovírus miatt haldoklik, ezt ki akarja purgálni magából… éppen csak már az elején megjegyzik, hogy mi a fenéért törődik, amikor bármikor feltámaszthatják? Ezzel pedig lufiként pukkad ki ez a szám, holott nagyon ráférne már Viharra, hogy újra középpontba kerüljön. Elég lett volna szembeállítani egykori önmagát – árva, tolvaj, istennő, tanár, szuperhős – Krakoán betöltött posztjával. Egykor maga mögött hagyta istennői mivoltát, hogy jobbá tegye a világot, most minden mutáns hátat fordított a világnak, hogy istenné váljon. Sokkal több potenciált rejtett volna ez a történet ennél a különszámnál, ami elmegy szódával, de a létezése nem indokolt. Eddig őt Vita Ayala írta valóban jól…

…akinek a Children of the Atom minisorozatot köszönhetjük. Bevallom, valahol azért is kíváncsi voltam erre a sorozatra, mert a koncepciónak nem lenne szabad működnie, mivel az X-men sosem volt Igazság Ligája vagy Bosszú Angyalai, ahol teljesen természetes, hogy a veterán hősök fiatalokat ihlettek meg. Ezzel szemben az X-menben minden mutáns egy egyéniség volt, se az Új Mutánsok, se az X Generáció nem már ismert szereplők ifjabb másolatait tartalmazta, és ez így is volt rendjén. A mutáció elvégre meglehetősen véletlenszerű dolog. Az egyetlen kivétel ez alól X-23 volt, aki nyíltan Logan klónja.

Jelentem, a Children of the Atom ebben a formában még nem is működik. A főhősök eddig leginkább semmilyenek, nem igazán tudunk meg róluk semmi egyebet, minthogy a készítőik nagyon szakítani akartak a fiatalsztereotípiákkal. Így akad közöttük nemsemlegesen öltöző szőke leány vezetőként (Küklopszleány), alacsony, pocakos, hosszú hajú kamasz (Csodafiú), fekete srác (Kerub), aki oldalakon keresztül vekeng magában monologizálva az olvasónak, hogy őt mindenki leírja feketeként… és itt a gond, hogy hiába értünk egyet a szándékkal, ha a kivitelezésben akkora lyukak tátonganak, hogy abba egy űrszonda biztonságosan leszállhatna. A didakszis a mondanivaló ellensége, és ez itt sincs másként.

Végezetül térjünk vissza a Maraudershez, amiben találunk töltelék részt Callistóval, feszes kétrészes madripoori történetet, amelyben hőseink próbálnak meg jobbá tenni a szegények életét, ha a helyi vezetőség hagyná, meg egy Girl Power epizódot, amelyben Kitty és Emma látja el csúnyán Sebastian Shaw baját. Nagyon csúnyán, és nem mondom, hogy nem megérdemelten, de talán túl direkt és brutális az, ahogy felmossák a padlót vele, talán elegánsabban is meg lehetett volna alázni, mégis csak egy szuperhősös cím. Ettől függetlenül mégis bizalmat szavazok Duggannek, aki a nem sokára újra újrainduló X-men címet fogja írni.

Amúgy is ideje az X-eknek visszatérni az egyszeri halandók világába…
(Marvel, 2021)

Pusztai Dániel

Department of Truth vol. 1

James Tynion IV valamiért soha nem volt az az emlékezetes író számomra. Nem rossz író, teljesen endben vannak a történetei, de valamiért a középszerűség jut róla eszembe. Egyszerűen nyomtalanul kiürül a szervezetemből bármi, amit olvastam tőle. Nos, ez a képregény elég erősen megváltoztatta ezt.

Az alapötlet egészen egyszerű: mi lenne, ha az összes összeesküvés-elmélet igaz lenne? Mi lenne, ha egyáltalán nem okozna különösebb nehézséget, hogy azzá váljanak? Elvégre nincs lehetetlen, csak egy kis hit kell hozzá. Pontosan ez okozza aztán a problémákat: a mechanizmus ugyanis pont azon alapul, hogy minél többen hisznek egy adott dologban, az valósággá válik. A meggyőződésünkkel formálhatjuk a világot. Hogy aztán ez ne fajuljon el, hogy kordában tartsák a világot, a címben forgó szervezetre van szükség. Egy frissen csatlakozott ügynökkel egyszerre ismerjük meg a világ működését és próbálunk az igazi kérdésekre választ találni. Vagy előbb eljutni egyáltalán a kérdésekig. Kusza? De még mennyire, hogy az. De piszok jó.
Martin Simmonds képi világa nagyjából olyasmi, mintha Ashley Wood és Bill Sienkiewicz szerelemgyereke lenne. A karcos rajzok, festmények, fotók vegyes technikája pont megfelelő hordozó ehhez a nyomasztó és tébolyult történethez. Egészen különleges élmény. (Image, 2021)
kóbor