Maiának fenekestül felfordul az élete, amikor császár lesz, miután atyja és fivérei egy szerencsétlen léghajóbalesetben elhaláloznak. Maiának amúgy sem egyszerű a helyzete, lévén anyja révén félig kobold, és emiatt az összes tisztavérű tündér megveti őt. Az sem teszi alkalmasnak az uralkodásra, hogy egész életét száműzetésben töltötte egy kegyetlen nagybácsival, így valójában alig tud valamit a formalitásokról. Ám elhatározza, hogy ha már így adódott, akkor ő bizony igazságos uralkodó lesz.
Nem egyszerű a dolga, mert az udvar egy darázsfészek, ami a szerencsétlenségnek köszönhetően igencsak felbolydult. Akadnak olyanok, akik kihasználnák, mások félresöpörnék az új császárt, és csak igen kevesen vannak azok, akik az ő oldalán állnak – és a legtöbben közülük ugyancsak kételkednek Maia adottságaiban. Márpedig az ifjú uralkodó nem csak túlélni szeretné az udvari intrikákat, de bizonyítani mások, és főként maga előtt, emellett hű maradni az elveihez.
Ha azt mondom, politika, akkor a fantasy zsáner kedvelőinek rögtön A trónok harca jut az eszükbe. Pedig A koboldcsászár nem is állhatna távolabb Martin komor és kegyetlen világképétől. Maia nem egy kegyetlen opportunista, nem is egy léha, elkényeztetett ficsúr, csak egy jóindulatú fiú, akit bedobtak a mélyvízbe, és most teljes gőzerővel igyekszik megtanulni úszni.
Akad ugye jó pár merénylet és intrika – elsőnek rögtön ott van az előző császár halálának kérdése –, de a hangsúly valójában nem rajtuk van, hanem azon, hogy Maia miként áll helyt uralkodóként. Ráadásul nem is külső fenyegetéssel kell szembeszállnia, hanem az igencsak becsontosodott uralkodói rendszerrel, aminek már egy hídépítés is komoly gondot okoz.
Márpedig az uralkodói udvar bizony minden veszélye ellenére egy elefántcsonttorony, amelynek lakóit annyira lefoglalja saját előrejutásuk a hagyományok és etikett között szlalomozva, hogy mind a szomszéd országokkal, mind a közemberekkel meglehetősen feszült a viszonyuk, amit megoldani képtelenek, sőt, bárminemű kompromisszumot gyengeségként értékelnek.
Katherine Addison egy különös, összetett világot tár elénk, ahol, akárcsak Maia, úgy eleinte mi is teljesen elveszünk a megannyi idegen megnevezés és cím világában, ahol már csak a miheztartás végett sem nevezzük a testőrt csupán testőrnek, elvégre azzal nem határolódtunk el eléggé a többiektől. Egy olyan világot, ami rengeteg hagyományával és formalitásával annyira képes megkötni az uralkodó kezét, hogy az jó okkal érzi magát fogolyként.
Ahol ennek ellenére mégis lehet jóemberként érvényesülni. Addison – eredeti nevén Sarah Monette – vitába száll azzal a régi közhellyel, hogy „a hatalom megront”, és nála a legtöbb akadály legyőzhető türelemmel, emberséggel és mások meghallgatásával, legyen szó intrikáról, vagy egy eredetileg hűvösnek induló elrendezett házasságról.
Ha van hibája A koboldcsászárnak, az talán pont az, hogy Maia lehetne egy kicsit gyarlóbb is. Persze, nem a másik végletről beszélek, csak hősünk egyetlen valódi hibája az udvarban túlzott szerénysége, amit aztán megint megtanul helyén kezelni – noha az kifejezetten tetszett, hogy ahhoz, hogy jobb emberek legyünk, olykor igenis keménynek és határozottnak kell lennünk.
Hozzá kell tenni, Addison regénye nagyon is tudatosan idealista, aminek mondanivalója, hogy az ember igen is lehet jó politikus úgy, hogy az nem megy az embersége rovására. Nem egyszerű, de lehetséges. Ennek következtében A koboldcsászár egy kedves, szeretetreméltó regény, ami útmutatóul próbál szolgálni abban a világban, ami leginkább egy útvesztőhöz hasonlítható. Akár való, akár kitalált világban.