Spawn: Kezdetek – 1. kötet kritika

Egy vallomással kell kezdenem: én sosem rajongtam különösebben Spawnért. Nem is gyűlöltem őt, egyszerűen csak folyton valahogy a periférián maradt. Egy olyan hős, akit szeretnék szeretni, és akinek nagyon szívesen megadnám az esélyt. Emlékszem, még a kilencvenes évek végén találkoztam vele, az első jó néhány magyarul megjelent számot olvasva, és az nem volt rossz, de csak pár dolog fogott meg tényleg benne gyerekfejjel.

Azonban Breitenbaumer László lelkesedése nem tud nem átragadni az emberre. Már az valahol egyszerre becsületre- és szeretetreméltó, hogy valaki önerőből kiad nálunk egy kéthavonta megjelenő képregényt, egy olyan hőssel, akivel nálunk már próbálkoztak, és három év után beletört a bicskájuk. Mi ez, ha nem őszinte rajongás?

Ez a rajongás látszik a kiadványon is. Igaz, hogy a szóban forgó kötetet elő kellett rendelni, amire korábban nem igazán volt példa, és ahhoz, hogy egyáltalán sikeres legyen, pár dolognak meg kellett lennie. Egyrészt Breitenbaumer László rajongása, ami már eltartott egy kéthavi képregénysorozatot. Tudtuk, hogy azért neki sincs a bőre alatt pénz, szóval, teljesen korrekt ajánlatnak tűnt, hogy egy gyűjteményes kötetért előrefizessünk. Megjegyzem, ha ez a kéthavi sorozat nélkül indult volna el, akkor gyanítom, hogy kevesebben fizettek volna, mert szimpátia ide vagy oda, mégis csak kellett egy fogyasztói bizalom.

A másik pedig az a magyar helyzet, hogy a szuperhősös képregények hazai kiadói nagyrészt lelkes rajongók, akiknek a szívügye, hogy a kedvenceik itthon is olvashatók legyenek. Nem a profit motiválja őket elsősorban, hanem az, hogy a számukra legkedvesebb alkotások eljussanak másokhoz is. De messzire mentünk, kanyarodjunk vissza Spawnhoz, a fenti kérdéssel pedig foglalkozzanak behatóbban majd az igazi profik!

Szóval, Spawn. Ami a külcsínt illeti, a magyar kiadás valami hihetetlen igényes lett. Nagy formátum, keményfedél. Nincs kihagyva semmi az eredeti gyűjteményeskötetből, még McFarlane idézetei is ott találhatók a fejezetek között. Még a borítóvázlatok is ott vannak a végén. Ha ilyen szép a végeredmény, akkor szerintem más kiadóknak is érdemes lenne kísérletezni ezzel az előfizetéssel, mert nem tudom megmondani, mikor fogtam ilyen színvonalas hazai kiadást a kezemben. Már ezzel levett a lábamról, pedig, mint mondtam, nem vagyok Spawn-rajongó.

Nézzük is meg a belbecst. Bata István és Bárány Ferenc fordításra továbbra sem lehet egy rossz szavunk se, így igazából marad az a kérdés, hogy milyen felnőttfejjel olvasni arról a hősről, akivel gyerekkorunkban találkoztunk utoljára. Igazából érdekes, mert egy csomó mindenen, ami most feltűnt, afölött régen megfelelő rálátás hiányában átsiklottam. Az egyik az, hogy mennyire jelen van benne az elején az akkori Image Univerzum, így folyton említést tesznek a Youngbloodra, sőt, még Savage Dragont is láthatjuk a tévéképernyőn.

Ami fura, tekintve, hogy a Spawn-univerzum teljesen megvan a többi szuperhős nélkül is. Sőt, igazából a figura jelmeze nem lenne kirívó egy olyan dark fantasy világban sem, ahol még egy fia szuperhőssel sem találkoztak. Spawn ugyanis elsősorban démon és élőhalott varázsló, azok meg úgy öltöznek, ahogy úri kedvük tartja.

Nem mintha ne hatottak volna McFarlane-re tudatosan vagy ösztönösen más meglévő hősök. Ha már említettem a démonokat, akkor Szellemlovasról mindenképpen beszélnem kell, hiszen ő is alkut kötött az ördöggel, pokolbéli erejét a jóra próbálja fordítani, és a láncok neki is a kelléktár elengedhetetlen részét képezik (jó, persze a láncok a kárhozott lelkek és a pokolbéli fenevadak ruhatárához tartozott már jóval Szellemlovas, vagy a többi szuperhős érkezése előtt). Viszont Szellemlovas egy hétköznapi motorosként öltözik, akinek a lángoló fej több, mint elegendő megkülönböztető jegynek. Dr. Strange öltözéke egy varázslóé, nem pedig egy álarcos igazságosztóé.

Spawnnak azonban mégis maszkja van, mint a legtöbb szuperhősnek, ami kicsit Pókemberére, de még inkább annak egyik ellenfeléére, Venoméra emlékeztet. Nem véletlen, hiszen McFarlane maga is kivette a részét Eddie Brock karakterének megalkotásából. Azonban Spawnra és az őt körülvevő világra talán egyetlen hős sem hatott annyira, mint a McFarlane által más kontextusban is említett Batman. A két nyomozó, Sam és Twitch például erősen emlékeztet Harvey Bullockra és James Gordonra, és csak az utóbbinál van annyi változtatás, hogy hülye humora van és az előbbi beosztottja, nem pedig fordítva.

Violátor emberi formája pedig olyan, mintha Danny DeVito csapott volna fel Pingvin helyett Jokernek. Ami pedig a démoni alakját illeti, McFarlane mindig is értett az olyan karakterekhez, akik jól mutatnak játékfiguraként is. Megkockáztatom, hogy egyedül emiatt válhatott a karakter emlékezetessé. Mert mi a karakter motivációja? Miért is tizedeli az alvilágot? Miért is nagyképűsködik Spawnnal? Ha az a dolga, hogy kordában tartsa, akkor miért ezeket teszi, miért nem bármi mást? Nem véletlen teszi helyre emiatt Malebolgia, aki már jóval eltaláltabb lett.

Emlékszem, gyerekként is tetszett az a kegyetlen választás, ami elé az Ivadékot állítja, nevezetesen, minél többet használja az erejét, annál hamarabb tér vissza a Pokolba, sőt, annak a seregét is gyarapítja – ám ha csak karba tett kézzel nézi végig a sok borzalmat, azzal is az ördög malmára hajtja a vizet.

Velük szemben Billy Kincaid sokkal emberibb gonosz. Egy mezei sorozatgyilkos, aki kisgyerekeket csal be a fagylaltos kocsijába és ott végez velük. Egy kívül-belül gusztustalan nyomorult, akit McFarlane egy Batman-gonosztevővel szemben nem tesz színessé. Valójában nincs semmi, ami Billy-t megkülönböztetné a többi, valóvilágbeli őrültektől, amikor pedig szembekerül hősünkkel, akkor nem kezd pszichológiai játékokba, hanem köpni-nyelni nem tud. Azonban a hatodik rész ellenfele, Overt-Kill megint egy kilencvenes évek játékgyártó cégei elvárásai szerint megdesignolt karakter, akiben a legérdekesebb az, hogy szicíliai – márpedig, bár az olasz gengszterek nem ismeretlenek a szuperhősök világában sem, kevés olyan olasz szupergonoszt ismerek, aki tényleg fenyegetést jelent.

Végül pedig nézzük csak meg, mit mondhatunk hősünkről? Nos, talán azt, hogy Spawn az az ember, aki akkor is a köldökét nézi, amikor csúcsforgalom idején kel át az úton. Emlékszem, gyerekkoromban az erőszakot sokalltam, most a borongás volt egy kicsit sok, pedig Batmanen edződtem.

Persze, milyen legyen az az ember, aki most tért vissza a Pokolból? Emellett McFarlane érint jó pár olyan témát, amit az akkori fősodorbeli képregények csak ritkán. Az egyik az, hogy bár Spawn Al Simmonsként fekete volt, valamiért csak fehér ember külsejét tudja magára ölteni. Így látogatja meg volt feleségét, aki nem csak, hogy hozzáment Al legjobb barátjához, de kettejüknek gyereke is született. A másik pedig, hogy Spawn hajléktalanok között vegyül el, akik így igencsak előtérben szerepelnek, McFarlane pedig nem kevés empátiával ábrázolja őket. Ezen kívül még említhetném a rajzokat is, de azt hiszem, aki idáig jutott az olvasásban, nagyon is tudja, miről beszélek.

Van hát egy lelkes magánkiadás, ami nagyon is megbecsülendő. De ezt leszámítva is, jó újra látni egy olyan karaktert, akivel gyerekkoromban találkoztam, és megnézni, mi változott ’92 óta.