Heti Marvel 08/38

The Age of the Sentry 1: A Sentry karaktere az egyik legérdekesebb, ami az utóbbi években előkerült a Marvel boszorkánykonyhájából. Paul Jenkins egy olyan Supermant teremtett, aki hasadt személyiséggel rendelkezik, és ebből adódóan súlyosan instabil szuperhős – de Bendis nem sokat tudott kezdeni vele a New Avengers lapjain, és ez a most induló minisorozat is inkább csak afféle kellemes kis érdekesség, ami elsősorban a retródivat hullámain igyekszik ellavírozni – igaz, nem teszi rosszul. Két hamisítatlanul ezüstkori történetet kapunk, egyrészt Jeff Parkertől, másrészt Paul Tobintól. És amikor azt mondom, hogy hamisítatlanul ezüstkori, azt a történetre és a rajzra is értem. Mindkét sztori egyszerű, mint egy pont, emellett könnyed, vidám dialógusaival és gondolatbuborékaival is100%-ig megidézi a kor szellemét – ahogy a rajzok is teljes egészében annak hamisítatlan stílusában készültek. Persze ez egyesek számára kicsit riasztó lehet, de a sztorik tömény retróhangulata, naivitása és sajátos bája (mondhatnánk: szándékos gagyifaktora) mindenképpen mosolyt csal majd az olvasók arcára. Erre a feladatra elvileg keresve sem találhatnánk Parkernél alkalmasabb írót, de az igazság az, hogy Tobin története sokkal élvezetesebb és viccesebb: ebben a Mad Thinker és a Tinkerer összeesküsznek, hogy ellopják a Sentry erejét, és nem átallják ezt fiataloknak szóló, jótékonysági és okító tévéreklámoknak álcázni. A csúcspont kétségkívül az, amikor hősünk a prűd Amerika nevében a szexualitás megtagadására szólítja a tinédzsereket. (Már csak egy Duck and Cover jellegű atombomba-támadás elleni védekezésre tanító kisfilm hiányzik.) Élvezetes kis képregény, ugyan jobban örülnék neki, ha a karakter jelenlegi helyzetét aknázná ki egy ügyes író, de egyszeri szórakozásnak ez is megteszi.

Uncanny X-Men 502: Hát-hát… Mintha az egész kezdene kicsit laposodni. Lehet, hogy részben az én hozzáállásommal is baj van, de az orrunk előtt az 500. rész tiszteletére elhúzott, aztán azóta is lógva hagyott magnetós mézesmadzag után nem kifejezetten hoz lázba egy újabb (számolja valaki, hogy hányadik?) mutánsgyűlölő barmokból álló csorda, ami ezúttal Pokoltűz Szektának nevezi magát. És ami a cselekményt illeti, nem is történik sok érdekes dolog: az előző rész végén az X-Men csapdát állított a gazoknak, akik szépen bele is sétáltak, és most ennek eredményét látjuk. Később kapunk még egy kis kínzást Küklopsz-módra, aztán a rosszfiúk rejtekhelyének lerohanását, mikoris Empath korábban nem látott képességek meglétéről tesz tanúbizonyságot. Az a gond, hogy ezek az akciók se nem igazán ötletesek, se nem igazán látványosak, inkább csak úgy vannak (na jó, a bevizelő mutánsverő legény poénja azért nagyon a helyén van) – ráadásul mindez egy nem különösebben érdekes sztoriban. Jobbak azok a jelenetek, amik a bunyók közben a karakterekkel foglalkoznak. Pixie vívódása ugyan kicsit elkapkodott (most az X-ekkel vagyok, most nem, most megint), de Rozsomákkal való közös jelenete, illetve Emma és Árnyék beszélgetése egészen szépen sikerült, és kicsit talán még nosztalgikus érzéseket is kelt az olvasóban – plusz a régi, gonosz, pokoltűz klubos Emmára való visszatekintés is hatásos. Ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen aljas kis ribancként is kezdte ez a karakter… Összességében nem rossz szám, de nem is igazán jó, valami mintha kezdene hiányozni a sorozatból, márpedig egy Fraction-Brubaker párostól nem ezt várom. Ja, és Greg Land is hozza a formáját. Szépek a képek, de az arcok továbbra is olyanok amilyenek, Rozsomák röhejesen nagy muszklija a negyedik oldalon meg még a ’90-es években is majdnem túlzás lett volna…

X-Factor 35: A Secret Invasion tie-in után végre visszatér közénk az igazi Mázlista is. Csodálkozik, hogy a fenébe készülhetett róla egy kép Detroitban, mikor pedig nem is járt arra, úgyhogy az ügyet tisztázandó felbukkan az X-Factor küszöbén. Közben Darwin apja eladja fiát, hogy kísérleteket végezhessenek rajta, ami természetesen nem igazán nyeri el hőseink tetszését. Namost azt nem egészen értem, hogy tudnak egyszerű emberek elrabolni valakit (ráadásul egy egyszerű, „zsákot a fejére, és be vele a furgonba” módszerrel), akinek mutáns képessége pont az, hogy mindenféle helyzethez azonnal alkalmazkodik, és nagyjából két másodpercre lenne szüksége ahhoz, hogy kitörjön elrablói kezei közül, akár a kocsi falán keresztül is, ha szükséges. De ezen próbáljunk túllépni, mert ha ez sikerül, akkor egy szokásosan színvonalas Peter David képregényt kapunk, annak sajátos hangulatával és fantasztikusan jó humorával – Guido és Mázlista dialógusa például nagyszerű, és az író az utóbbi karakter új, nőket mágnesként vonzó képességét is szépen kihasználja: a jelenet Monet-val és a nyomozóval egyenesen frenetikus. De, és ez egy nagy DE: Larry Stroman rajzai ocsmányak. Még mindig. Gondoltam, idővel majdcsak hozzászokom, de nem, ehhez nem lehet. Nem tudom azzal mentegetni, hogy egyedi, hogy stílusos, egyszerűen, ha ránézek a képekre, csak fintorgásra futja. Az alakok, a hátterek, a mozgások, az akciók, az arcok, minden pocsékul néz ki. Katasztrófa, ha nem Peter Davidről és egy X-könyvről lenne szó, most alaposan fontolóra venném, hogy dobom a sorozatot. Igen, csak a rajz miatt. Igen, annyira rossz.

X-Men: First Class 16: Sajnos ennek a számnak a tanulsága szerint ennyi volt. Jeff Parker roppant kellemes hangulatú kis retró sorozata ezennel véget ér – igaz, lesz még egy Giant Size kiadás, februárban pedig jön egy minisorozat, de az ongoingtól búcsúzni vagyunk kénytelenek. Kár, igazán üdítő élmény volt, még ha nem is minden szám sikerült igazán jól. De Parker legalább szépen búcsúzik. A 16. rész az egész sorozat egyik legkiválóbb része, amiben a Fantasztikus Négyes Fáklyája, és az X-Men Jégembere áll össze, hogy együtt üldözzék a rosszfiúkat, saját csapataiktól függetlenül – minthogy elegük van belőle, hogy legfiatalabb (és persze legfelelőtlenebb) tagokként folyton csak kioktatás az osztályrészük. Parker párhuzamosan futtatja a két, azonos tapasztalatokat megélő ifjú hős történetét, akik aztán együtt szállnak szembe egy random fenyegetéssel, és összebútoroznak, hogy élvezzék a függetlenséget – amíg egy nőügy fel nem borítja a nagy egyetértést. Parkernek még Pókembert is sikerül abszolút ötletesen beleszőni a történetbe (lepasszol a srácoknak pár rosszfiút, hogy ő közben bulizhasson Gwennel), Fáklya és Jégember kettőse pedig különösen jól működik. Az egész bájos, kedves és felettébb szórakoztató, igazi könnyed kikapcsolódás, ezért pedig nem csak Parkert illeti elismerés, hanem a rajzolót, Patrick Scherbergert is: képei kidolgozottak, részletgazdagok, figurái pedig abszolút szimpatikusak. Jó móka volt ez, amíg tartott…

Young X-Men 6: Marc Guggenheim… nem mondhatnám, hogy örülök, amikor meglátom ezt a nevet egy képregény borítóján. A fene tudja, mit látnak benne a Marvelnél, hogy ilyen nagy becsben tartják. Történetei laposak, karakterei jellemtelenek és érdektelenek, dialógusai erőltetettek, és amiket viccesnek szán, azok kínosak, amiket meg komolynak szán, azok viccesek… Nem volt elég, hogy a Pókember-rajongók életét keseríti, fél évvel ezelőtt még az X-franchise-ba is sikerült beletolnia az orrát. A Young X-Men első öt része értékelhetetlen volt, és bár ahhoz képest ez az új szám még tűrhető is volna – de nehogy már a mélyponthoz kelljen viszonyítanunk! Az X-ek San Franciscóba költöztek, és velük az ifjak is, akik még mindig pocsékul érzik magukat társuk, … ööö, izé… hogy is hívják azt a… az a… na, tudjátok, aki… hát, úgy ott volt néha a háttérben… ööö, aki… aki… hát, így meggondolva nem csinált semmit… az az izé, a szőrös… szóval az ő halála miatt. Na, tehát van pár nagy, nem túl érdekfeszítően megírt beszélgetés, hogy akkor most hogy is tovább, Rockslide jól képentörli Küklopszot, amiért azt hiszi, ismét Pierce az álcázva, van egy gusztustalanul hatásvadász és ordítóan giccses összeölelkezés (broáf), meg némi fárasztó bizalmatlankodás a kvázi-áruló, Ink miatt. Ja, és Greymalkin 200 éves, és Xavier professzor őse. Na, ezt leírom még egyszer: Greymalkin 200 éves, és Xavier professzor őse. Wow! Guggenheimnek aztán vannak nyerő ötletei, mi? Ezt nem gondoltátok volna, mi? Naná, hogy nem, és tudjátok miért nem? Mert akkora baromság, hogy nincs épeszű ember, aki ilyenre gondoljon. Persze tudom, nem kéne azonnal leírnom a dolgot, hiszen lehet, hogy valami értelmes sül ki belőle, lehet, hogy Guggenheim… várjunk csak, Guggenheim? Nem, ebből semmi értelmes nem lesz. És még szegény Anole-t is belerángatja a sztoriba. Pozitívumként annyit tudok elmondani, hogy Ben Oliver rajzai egészen tetszetősek, szépek és visszafogottak, sokkal jobb munkát végez, mint elődje.

Oldalak: 1 2 3