Heti Marvel 08/38

Kicsit megkésve, de nem, soha nem törve, itt van a (múlt) Heti Marvel, 12 képregénnyel. Secret Invasion tie-inek, Megtorló és Jeff Parker kétszer (neki is köszönhetően kapunk egy igazi, ezüstkori Sentry-sztorit), Pókember-féle New Ways to Die ötödször és Genext, Chris Claremont végső reménysége utoljára. Szomorúbb, hogy véget ér az X-Men: First Class is, az meg még szomorúbb, hogy Peter David remek X-Factora továbbra is Larry Stroman rajzaival blamálja magát. Aztán van még egy Uncanny X-Menünk Matt Fractiontől és Ed Brubakertől, nameg egy Captain Britain and MI 13-unk is a tökös képregényeket író Paul Cornelltől. Itt a Marvel újabb kísérletet tesz Penge karakterének használatára, miután már jópár saját sorozatával kudarcot vallottak – de az biztos, hogy Cornellen semmi nem fog múlni. Szóval… kalandozunk az űrben, Angliában, a múltban, a jövőben, gyilkosokkal, hősökkel és földönkívüliekkel… mi kell még?

Amazing Spider-Man 572: Áldom a Marvel megjelenési politikáját. Az elvileg havonta háromszor boltokba kerülő Pókember immár hat hete megszakítás nélkül érkezik, de most, hogy az időtlen idők óta első jó sztori befejezése következik, arra egy hónapig várhatunk. Na, sebaj, lássuk, hogyan vezeti Dan Slott a New Ways to Die-t a fináléhoz! Először is további héroszi erőfeszítéseket látunk a Brand New Day nevű szerencsétlenség feltakarítására: Slott szépen játszadozik a fél év alatt dögunalmasan felvezetett szálakkal, és még Freak létezésének is sikerül értelmet találnia – igen, Guggenheim szörnyűséges, katasztrofális, vérgáz karakterének ténylegesen van funkciója a történetben, nem is elhanyagolható, és ráadásul ehhez alig egy-két oldalig kell csak elviselnünk őt. Hát nem fantasztikus? Egyébként a Thunderbolts továbbra is mindent bevet, hogy levadássza hősünket, és amikor Célpont sarokba szorítja (sajna ez a küzdelem nem olyan intenzív és ötletes, mint vártam volna, és főleg, túl rövid), Anti-Venom érkezik, hogy kihúzza a pácból. De még ennél is fontosabb, hogy Norman Osborn ismét magára ölti a Zöld Manó jelmezét, és az egykori Skorpó-jelenlegi Venom is érdekes átalakuláson megy át. Az most már biztosnak tűnik, hogy a New Ways to Die több szálat fog elindítani, mint amennyit összefog – és az is biztos, hogy a Brand New Day egyes történetelemei sem fognak itt lezárulni, amiből akár még probléma is lehet a későbbiekben (elvégre a sorozat agytrösztjébe olyan írók tartoznak, mint Gale és Guggenheimm, akik aranyból is képesek sza- na de ezt a mondatot inkább nem fejezem be). De addig is, a New Ways to Day egy piszkosul szórakoztató, dinamikus, ötletes és pompásan felépített történet.

Captain Britain and MI:13 5: A skrull inváziónak – legalábbis Angliában – vége, így hőseink most az abból kinőtt természetfeletti fenyegetéssel kénytelenek szembenézni. De előbb még teljessé kell tenni a csapatot, és Paul Cornell ehhez magát a brit születésű cool vámpírvadászt, Pengét húzza elő a kalapból – aki persze azonnal konfrontálódik az utóbbi időben (egyelőre nem egészen tisztázott okokból) vámpírtulajdonságokat és –fogakat növesztett Spitfire-rel. Ez az utolsó oldal elég hatásos cliffhanger, még ha kicsit kiszámítható is. A képregény egy másik része Black Knight és az új tag, Faiza bimbódzó kapcsolatára koncentrál, megspékelve az egészet utóbbi szüleinek lányuk hirtelen lett szuperképességeire adott reakciójával. Röviden ennyi – minthogy a Secret Invasion sztori már a legelső résztől kezdve egy totális, dühöngő (és remekül megírt) akciójelenet volt, Cornell most kezd egy kis időt szánni a csapat és egyes tagjainak, kapcsolataiknak bemutatására. Szóval kicsit olyan ez, mint egy bevezető rész, ami egy sorozat ötödik füzeténél picit furcsa, de ettől persze abszolút élvezetes, és továbbra is úgy tűnik, a brit szuperhősök kalandjaira érdemes lesz odafigyelni a jövőben. Csak egy bajom van: John, a skrull még mindig halott. Egyszer az életben rimánkodom, hogy egy hulla támadjon fel a Marvelnél, erre csak nem akar… Pedig Britannia Kapitány nemrég két rész alatt meghalt és visszatért. Mire várnak?

Foolkiller: White Angels 3: Gregg Hurwitznak teljesült az álma: Megtorló történetet ír (ld. a következő oldalakat), de közben azért tovább pátyolgatja az annak idején ennek pótlására létrehozott karakterét, a Tisztogatót is. Második minijének harmadik részében pedig magával Frankkel ereszti össze őt. Művészlélekként gyilkolászó hősünk a Fehér Angyalok nevű rasszista banda tagjait aprítaná, amikor belefut a hasonló indíttatásból arra ténfergő „kollégába”. Rövid csetepatét követően világossá válik, hogy ugyanazon az oldalon állnak, és végül kénytelen-kelletlen együtt kezdenek dolgozni. Hurwitz gyönyörűen felvázolja a két karakter közti hasonlóságokat és különbségeket, ehhez pedig elsősorban az éjfekete humor az eszköze. A fő ütközési pont természetesen a Tisztogató mániája, hogy a hullákat valamiféle sajátos pozícióba helyezze, így lépve túl az egyszerű gyilkosságon, és művészetté emelve azt. A Megtorló persze nem pöcsöl ilyesmivel, ő simán csak halomra ölni szereti a bűnözőket, de azért kapunk egy remekül eltalált gonosz poént az ő elképzeléséről a „művészettel” kapcsolatban. Egyébként a sztori egyszerű, mint egy pofon, és ha Hurwitz nem hegyezné ki az egészet a két karakter furcsa kapcsolatára, akkor akár még unalmas is lehetne. Így viszont pokolian szórakoztató, egyszerűen nem lehet nem vigyorogni azon, ahogy ez a két „motherfucker” együtt szétcsap a rasszista gyilkosok bandája között. Paul Azaceta rajzai pedig kellően sötétek, nyersek és véresek, úgyhogy ezen a téren is minden rendben van.

Genext 5: Ezt kénytelen vagyok egy fáradt sóhajtással kezdeni. Chris Claremont, aki az X-Menen keresztül nem egy mai képregény-rajongóval szerettette meg a kilencedik művészetet, tett még egy (újabb) kísérletet arra, hogy durrantson egy nagyot az X-Men: The End című minijéhez írt folytatással (The End és folytatás, érted…), amit a Marvel alaposan félremarketingelt annak idején. És most, hogy az egésznek vége, csak annyit tudok mondani róla, hogy az egész egy fabatkát is alig ért. Még a karakterek sem olyan erősek, mint azt Claremonttól elvárnánk, igaz, akadnak szép és kellemes pillanatok, de összességében csak egy újabb tinicsapatot kaptunk a sok közül, aminek tagjai jobbára egy-egy eredeti X-Men tulajdonságait viselik magukon, az eredetiségnek még a látszatát is mellőzve. A dialógusok a 20 évvel ezelőtti divatot követik, amikor mindenki minden egyes tettét kommentálja csata közben, és azzal henceg az ellenségnek, hogy a szupererejével mindjárt orrba vágja , és hogy mennyire nincs semmi esélye ellene. És a sztori? Teljesen felejthető, sőt, bizonyos szinten még egyenesen bosszantó is. Az egy dolog, hogy az egész egy buta ürügy köré épül fel (rossz mutánsok üldöznek egy jó mutánst, annak hatalmas ereje miatt), mert ez egy ongoing sorozat egyik történeteként még elmenne – de egy ilyen miniben Claremont valami izmosabb cselekménnyel is előrukkolhatott volna. A New Excaliburban megismert „sötét X-Men” és Genosha teljesen funkciótlan, pusztán hatásvadászatként behozott romos környezete helyett inkább koncentrálhatott volna arra, hogy kicsit bemutassa ezt a jövőt, amiben a Genext játszódik, és elpotyogtasson információkat a mutánsoknak abban betöltött szerepéről. De semmi ilyen nem történik. Ez a sztori játszódhatott volna a múltban, a jelenben, megtörténhetett volna az X-Mennel, a New (illetve Young) X-Mennel, vagy akárki mással, mert szinte minden jellegzetes X-momentum hiányzik belőle. Nem azt mondom, hogy olvashatatlan, vagy akár, hogy rossz, egyszerűen csak teljesen felesleges, és miután végeztem vele, csak egy kérdés motoszkál a fejemben: mire volt ez jó?

Oldalak: 1 2 3