Heti Marvel 08/38

Guardians of the Galaxy 5: Knowheren nagy a felfordulás. Drax eltűnt, így persze rögtön felmerült a gyanú, hogy skrull – utána is küldenek három profi harcost, akiknek lezúzása majdnem fél percét igénybe veszi. Közben felbukkan (az immár női) Starhawk, megy a bizalmatlankodás, találgatás és tanácskozás ezerrel, és csak annyi biztos, hogy senki nem ért egyet senkivel a gubancos szituációt illetően, és hogy innentől csak romlani fog a helyzet. És tényleg: kiderül, hogy Cosmo nem az, akinek mondja magát, és titokban bizony skrullokat rejteget… Cosmo? Ajjaj. Remélem, nem csinálnak rosszfiút belőle, túl markáns karakter ahhoz, hogy csak úgy kidobják jelenlegi pozíciójából, ráadásul ez a Rocket Racoonnal való nézeteltéréseinek a végét is jelentené (pontosabban átalakulását élethalálharccá). De bízom Abnettben és Lanningban, hogy tudják, mi jó a sorozatnak, és a Cosmo és Adam közti dialógusból úgy tűnik, több van itt a háttérben, mint egy egyszerű árulás. Az írók, mint mindig, most is remek ötletekkel, finom humorral és csalhatatlan dinamikai érzékkel kényeztetnek minket. Már a nyitó akciójelenet is nagyszerű, amiben Drax vérbeli harcosként pontról pontra kiiktatja ellenségeit, Adam információszerzése a halott Celestial fejből pedig lélegzetelállítóan hatásos. Aztán ott van még az a pofás kis cliffhanger, ami kétségtelenül gondoskodni fog róla, hogy a következő hónapban is elolvassuk a Guardians of the Galaxyt. Egy dolog van csak, ami nem tiszta: miért szivárognak be a Földöt lerohant skrullok Knowhere-be? Mit nyernek ezzel, mi lehet a tervük? Remélem, igazi választ kapunk, és nem csak egy üres ürügyet arra, hogy ezt a sorozatot is belerángassák a crossoverbe.

Iron Man 33: Ez az Iron Man már nem Iron Man. Ezt a sorozatot is elérte a becsatlakozási kényszer a Secret Invasionbe (ahhoz képest, hogy a crossovernek szűk két hónapon belül vége, mondhatjuk: meglepően későn), de minthogy Tony a főminiben próbálja lerugdosni a skrullokat a Földről, ennek a sztorinak haverja, Jim Rhodes, vagyis War Machine a főszereplője (és ez már így is marad, minthogy ez a cím novemberben megszűnik, hogy rögtön át is adja a helyét a decemberben induló War Machine sorozatnak). A Starktech mélyrepülése és Tony feltételezett halála után Jimre hárul a feladat, hogy a Föld páncélruhás őrangyalaként befűtsön az invázióhoz kedvet kapott zöld emberkék hátsója alá. Egy Szuper Skrullal vívott kemény csata után hősünk rábukkan egy Tony által épített, tikos műholdra, ahonnan megtervezheti saját háborúját az agresszorok ellen – egy nem várt partner, Suzi Endo segítségével. És az utolsó oldalak tanulsága szerint… huhú! A skrullok bizony felköthetik a gatyájukat, de alaposan. A sztorit Christos N. Gage írja, ami ritkán jelent problémát: War Machine-ja tényleg egy megállíthatatlan, csupaerő háborús gépezet, a benne megbújó ember pedig minden ízében igazi, kötelességtudó, eltökélt katona. Jó az események felvezetése, helyükön vannak a dialógusok, dinamikusak és látványosak az akciók (köszönhetően részben Sean Chen rajzolónak), és ütős a befejezés, még ha valahol primitív is (elvégre erősen a férfinép méretmániájára apellál…). Dögös kis képregény ez, és ha Gage így folytatja, akár szép párja lehet még Brian Reed Ms. Marvel-féle Secret Invasion tie-injének is: mészárlás és pusztítás van kilátásban, méghozzá minden mennyiségben.

Mighty Avengers 18: A Secret Invasion újabb háttérsztorijában ismét Nick Fury titkos kis hadserege kerül a középpontba. Egy korábbi számban Bendis már bemutatta, a morcos félszemű (egykori) szivarfüggő hogyan gyűjtötte össze rettenthetetlen fiatalokból álló csapatát, azt is láthattuk (még ha csak röviden is), hogyan állnak helyt a csata hevében, most pedig azt is megtudhatjuk, mi történt nagyjából e két esemény között. Természetesen kiképzés. Méghozzá igencsak durva, kíméletlen, fájdalmas és embert próbáló. Bendis kiválóan írja a Titkos háború óta föld és radar alatt tevékenykedő Fury-t, akinek nem számít senki és semmi, kizárólag a küldetés lebeg a szeme előtt. Nem érdekli, min mennek át fiatal hősei a kiképzés közben, akár meg is kínozza őket, ha kell, a lényeg, hogy tántoríthatatlan, megtörhetetlen harcosokat faragjon belőlük. Ehhez pedig a főpróba a skrullnak bélyegzett Maria Hill elfogása (akiről persze Fury-n kívül ezen a ponton már az olvasók is biztosan tudják, hogy nem skrull). Erről kapunk egy roppant élvezetes akciójelenetet egy autós-helicarrieres üldözéssel, majd pedig vágunk is az invázió kezdetéhez. Az egyetlen probléma a karakterekben rejlik: ahhoz képest, hogy mennyire frissek, viszonylag jól bemutatta őket Bendis az előző sztoriban, de az már hónapokkal ezelőtt volt, és ember legyen a talpán, aki újraolvasás nélkül érti, ki kicsoda, és miféle képességekkel rendelkezik. Ahhoz képest ellenben, hogy elvileg fontos szereplői az egész Secret Invasinnek, még elég keveset tudunk róluk, és egyáltalán nem ismerjük őket annyira, hogy izgatottan felszaladjon a szemöldökünk a megjelenésükkor. De azért remek kis képregény ez (is), Daniele Rudoni furcsán sárgás-zöldes színvilága pedig egészen sajátos hangulatot teremt.

Punisher 62: Nagyon úgy néz ki, hogy nem áldozott még le a Megtorló-rajongók ideje… Igaz, Garth Ennsi otthagyta a sorozatot, de az eddigiek alapján Gregg Hurwitz nem végez kevésbé jó munkát. A mexikói lányok rejtélyes eltűnéséről, és kinyomott szemű hullaként való visszatéréséről szóló sztori sötét, komor, véres és hideg, mint a jég. Frank az első rész végén úgy határozott, korábbi döntésével ellentétben elvállalja a falu „felszabadításának” munkáját, úgyhogy miután kideríti, mi is áll a különösen kegyetlen gyilkosságok hátterében, gyorsan el is kezdi feldolgozni magát a profi bűnszövetkezet szamárlétráján. Egy kis halomra lövés itt, egy kis gyilkosság ott, nincs amit egy hidegvérű igazságosztó véres keze el nem érne az alvilágban. De az utolsó oldal… na, az jókora gyomorszájon vágás a karakternek, és az olvasónak is. Itt válik világossá, hogy Hurwitz nem csak egy iszonyatosan profi, kőkemény és hangulatos Megtorló-sztorit ír, hanem annál nagyobb ambíciói is vannak – és itt talán az is értelmet nyer, hogy miért erőltette az első részben olyan nagyon a családi tragédiára való visszaemlékezéseket. Nem akarok lelőni semmit, de bizony bátor lépés ez, amiből sokmindent ki lehet hozni, és remélhetőleg az itt felvetett dilemma nem lesz elbagatellizálva. Hurwitz mellett Laurence Campbell is megérdemli a vállveregetést: sötét, nyers képi világa tökéletesen passzol a történethez, és a színező kontrasztjai is sokat tesznek hozzá az összképhez. Már a legutóbbi szám kapcsán is írtam, de muszáj megismételnem magam: aki úgy döntött, hogy automatikusan dobja a sorozatot Ennis kiszállása után, az nem árt, ha meggondolja a dolgot, és ad egy esélyt Hurwitznak. Nem fog csalódni.

Oldalak: 1 2 3