Hulk: Raging Thunder: Szóval itt az új gagyi Hulk-film, amihez gagyi Hulk-képregény dukál. És bár már van ilyenünk (csókoltatom Jeph Loebet), a Marvel inkább biztosra megy, és elkezdi elárasztani a piacot a zöld óriásról szóló sztorikkal. És ami igazán fáj… hogy az aktuális baromságot Jeff Parker szállítja, akinek oly sokat köszönhetünk szeretnivaló First Classéért. A jövőben járunk, ahol az emberiség a nemek harcát vívja. De szó szerint. Férfiak a nők ellen, totális háborúban, mindhalálig. Úristen! Ennél nagyobb baromságot ritkán hall az ember. A filmművészet és az irodalom egyaránt tele van mindenféle disztópiákkal, amiknek e sorok írója ráadásul nagy rajongója, de ez az ötlet… ez valami katasztrofális. Nők és férfiak, ellentmondva evolúciónak, ösztönöknek és fajfenntartásnak, egyszerűen ölik egymást, minden különösebb ok nélkül. Az egészet hagyni kellett volna megrohadni a Fantasztikus négyes lapjain, ahol először megjelent, de mindegy, lépjünk túl rajta, és lássuk, hogy kivitelezésében mit kínál a képregény. Nos, semmit. Párhuzamos cselekménysort kapunk a férfiakkal harcoló amazonról, Thundráról, és a hadsereggel birkózó Hulkról, majd előző átlép egy időkapun, és leáll bunyózni utóbbival, hogy egy csavarosnak gondolt módon biztosítsa utódlását. Mitch Breitweiser képei ugyan szépek, a jelen és a jövő kék-piros kontrasztjai pedig kifejezetten hangulatosak, de történet szintjén az egész teljesen érdektelen és unalmas. Erre bizony semmi szüksége nem volt a világnak.
Iron Man: Legacy of Doom 3: Vasember és az Excaliburral legyőzhetetlenné vált Doom összecsapnak, de csak pár panel erejéig, hogy aztán kiderüljön, a kard ereje nem lehet teljes a hüvelye nélkül, ami viselőjének sebezhetetlenséget biztosít. De nem egy legyőzhetetlen és egy sebezhetetlen csatáját készíti elő az író a negyedik, befejező részhez, hanem egy nagyobb, veszélyesebb gonosz érkezését. David Michelnie minijének utolsóelőtti része korrekt színvonalú: kellemesen régimódi, kicsit nosztalgikus, egyszerű és bár kiszámítható, mégis élvezetes. Nincs ebben semmi különös, ami miatt ódákat kellene zengeni róla, vagy akárcsak ki kellene emelni a havi képregény-felhozatal átlagából, de gond nélkül van olyan jó, hogy az olvasás pár percére kikapcsoljon és ellazítson. És még az is lehet, hogy majd egyben újraolvasva, a sztori hatásosabb lesz, mert azért valljuk be: így havi megjelenésben ez az egész egyszerűen nem olyan érdekes, hogy fenntartsa az érdeklődést, és izgalommal vegyük kézbe a legújabb részt. Viszont Ron Lim rajzait mindenképpen jólesik nézegetni. Ez esetben sem azért, mert kiemelkedőek, hanem azért, mert egy régebbi kor finomabb, egyszerűbb stílusát kombinálják a modern látványvilággal, közben elkerülve annak trendi megoldásait (bár a Vasember lovag megrajzolásakor kicsit jobban is szabadjára engedhette volna fantáziáját). Azt mindenesetre elérték, hogy ha nem is lélegzetvisszafojtva, de várjam a befejező részt, ami majd megválaszolja a felmerült kérdéseket az ellenséggel, a karddal, és persze Vasember memóriavesztésével kapcsolatban.
Punisher: Little Black Book: A Megtorló MAX sorozatából Garth Ennis a 60. résszel távozik, utódjai pedig Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler lesznek, akik majd sztorinként váltogatják egymást. Bár utóbbi ötrészes története majd csak jövő nyáron landol a boltok polcain, egy one-shotot már most elolvashatunk tőle, hogy tudjuk, nagyjából mire számíthatunk. Nos, Ennis lábnyomában járni senkinek nem lesz könnyű, de ha a Little Black Bookot vesszük alapul, akkor különösebben nagy gondra nem számíthatunk. A sztori végtelenül egyszerű: Frank egy luxusprosti ügyféllistáját (a kis fekete könyv) és magát a luxusprostit felhasználva próbál közel férkőzni egy gengszterhez, hogy… nos, leírni is felesleges, hogy miért. Gischler, aki elsősorban regényíró, jó munkát végzett: a Megtorlót a prosti szemein (és narrációján) keresztül láttatja, mint valami kegyetlen, kérlelhetetlen, megállíthatatlan természeti erőt, amivel szemben bűnözők egész hadának sincs semmi esélye. A nő számára Frank egyszerre izgató, félelmetes, rejtélyes, brutális, állatias és férfias. Esszenciális ábrázolása ez a karakternek, és gyanítom, Gischlernek pont az volt a célja, hogy erre ráérezzen – maga a történet teljesen másodlagos, és ezzel egy ilyen one-shot esetében nincs is semmi baj. A rajzokat Jefte Palónak köszönhetjük: vonásai nyersek, karcosak, akciói lendületesek és véresek, a füstölgő, hullákkal beterített házból kisétáló Frank egészoldalas képe pedig eszméletlenül cool – akárcsak a zárókép. Egyszerű, de hatásos, ez áll a rajzra és a történetre is. Úgyhogy egy kis szerencsével Ennis távozása után is lesz egy jó Punisher MAX sorozatunk. Ami még kérdéses, hogy ez a Megtorló továbbra is a valós időben öregedett karakter lesz-e, vagy pedig az új írók visszatérnek a 30-as éveiben járó, fiatal és erőteljesebb Frankhez – ez a képregény ez utóbbit sejteti, ami pedig egy érdekes és izgalmas lehetőséget vet fel Ennis sztorijának lezárásával kapcsolatban. Nade augusztusban már okosabbak leszünk…