Heti Marvel 08/24

A héten nem kell megszakadnunk az olvasásban. Kilenc képregényről lesz szó, és ezek köt van pocsék, átlagos és kiváló egyaránt. Minthogy A hihetetlen Hulk ettől a héttől zúzza szét a mozibajárók érdeklődését a karakter iránt, rögtön két, közvetve, illetve közvetlenül vele foglalkozó sztorink is van. Emellett olvashatunk egy meglepően szórakoztató Pókembert, a skrull invázió folytatódik Angliában is, Chris Claremont jelentkezik a Genext második részével, Vasember és Doom összecsapnak, és van még egy Megtorló és egy X-Force one-shot is, mindkettő ugyanattól a kiváló rajzolótól, Jefte Palótól. Hajrá!

Amazing Spider-Man 562: Nocsak, nocsak, itt egy újabb élvezhető Pókember-képregény. Ráadásul pont Bob Gale-től, pedig mindeddig az ő történeteinek volt a legmagasabb a fekáliatartalma (ha Freak nem fog bevonulni minden idők leggázabb hálószövő-gonoszai közé, akkor egyetlen más karakter sem érdemli ki ezt a megtiszteltetést). Felbukkan egy Z-kategóriás gonosztevő, Basher, aki egy youtube videón keresztül nyilvános párbajra hívja Pókembert, a másodosztályú szupergonoszok kocsmájában pedig megkezdődnek a fogadások, hogy vajon a hős felbukkan-e, és ha igen, mi lesz a csata végeredménye. Aztán feltűnik egy ál-Pókember, akinek persze viccelődve nekiugrik az igazi. Ennyi a sztori, vagyis nem sok – valószínűleg ez csak egy afféle űrkitöltés a következő történet előtt, ami persze nem baj, mert simán szórakoztatóbb, mint az eddigi játszadozások a karakter új status quo-jával. Az 562. rész hagyományosan könnyed hangulatú, kellemes, viszonylag ötletes, és még pár jó kis poén is elcsattan benne (ld. a megjegyzést Pókember hátsójának megfigyeléséről, és a börtönben töltött évek hatásáról). Az összes eddigi Brand New Day sztori közül alighanem ez az, ami a leghűbben idézi meg a sorozat ’80-as évekbeli hangulatát – különösebb erőlködés és kínos pillanatok egész sora nélkül. Ettől még nem a legjobb (ez a cím továbbra is Wells majás háromrészesét illeti meg), de már van olyan jó, hogy talán egy csalódott rajongó sem akarja majd WC-papírként használni. Még Mike McKone rajzai is tisztességesek, ami a paparazzis izék után kifejezetten üdítő. Pszt, még nem akarom elkiabálni, de az előző sztori is egész korrekt volt, meg ez is… csak nem egy javuló tendenc- áh, nem, inkább be sem fejezem a mondatot…

Captain Britain and MI 13 2: Már az első oldal nagyszerű. Cornell és Kirk hat jól eltalált panellel és pár egyszerű szóval rámutat Amerikai és Anglia szellemiségének különbségére a szuperhős-témán, egészen pontosan Britannia Kapitány halálán keresztül. Persze tudjuk, hogy Britannia Kapitány nem halt meg (legalábbis nem véglegesen), és nem csak azért, mert egy szuperhős sosem hal meg, hanem azért is, mert ugyan hogy létezhetne egy olyan sorozat, amelynek címszereplője már az első rész végén elpatkol? Nade térjünk a lényegre: a skrullok megrohamozzák Avalont, Anglia hősei pedig a már jól ismert lelkesedéssel aprítják őket, ám hiába, mert a végén ráteszik mocskos kis zöld kezeiket a mágiára. Az akciók lendületesek és epikusak (egy-két kép különösen erőteljes és részletgazdag), Cornell ügyesen érzékelteti a háború hevességét és a helyzet súlyosságát, a karaktereket nyersen, határozottan keménynek és kellően „badassnek” ábrázolja, a hűvös, stílusos brit elegancia pedig pont a megfelelő arányban keveredik a színpompás, látványos, varázslatos fantasyvel. Ja, és a csaták továbbra is olyan intenzívek és brutálisak, amilyenek csak egy fővilági Marvel-képregényben lehetnek. A Captain Britain and MI 13 jó úton jár afelé, hogy a kiadó idei nagy dobása, a Secret Invasion legjobb tie-inje legyen. A crossover eddig egyébként is várakozáson felül teljesít minden téren, de van egy olyan érzésem, hogy még ha az amerikai történetszálak el is laposodnak, ettől itt nem kell majd félnünk. Ez ugyanis érezhetően más, mint a többi, ennek pedig nem lehet eléggé örülni. Ajánlott beszereznie még azoknak is, akik általában véve ódzkodnak a Marvel tipikus szuperhős-sorozataitól – sőt, talán még azoknak is, akik főleg pont a nagy crossoverektől ódzkodnak.

Genext 2: Elolvastam a valós időben öregedett X-ek történetének második részét, magától a Mestertől, akinek hála belehabarodtam a képregények világába, aztán leültem írni róla, és arra lettem figyelmes, hogy semmi, de tényleg: semmi nem maradt meg bennem belőle. Végülis nem rossz ez, csak nem is jó. Inkább a lehető legszomorúbb dolgot lehet elmondani róla: semmilyen. Szinte olyan, mintha nem is létezne. Az első rész egy félresikerült bevezető volt, ez a második pedig a tinédzsercsapat egyik tagja, Pavel karakterére koncentrál. De hiába, Claremont nem képes egy Kolosszus klónnál többet kihozni belőle. Az hagyján, hogy a képességei ugyanazok, de ugyanolyan szerény, nagydarab, mélységesen jószívű kölyök, mint ő volt, és még a rajz iránti szeretetében is felmenőjének kiköpött mása (azt mondjuk el kell ismerni, hogy rajzai elhelyezése az oldalak tetejére szép és ötletes húzás volt, de ennyi kevés az üdvösséghez). Kérdem én, mi ebben az új? Az alapötlet ígéretes volt, de a kivitelezés a régi X-klisék ismételgetésének tűnik. A képregény második felében mindenesetre felbukkannak a rosszfiúk, és bonyolódik a No-Girl kiléte körüli rejtély, úgyhogy a sorozat elítélése előtt talán még érdemes kivárni, ezekkel mi Claremont terve… de egyelőre kicsit sem vagyok meggyőzve. Ráadásul most már teljes a zavar azt illetően is, hogy mikor játszódik ez a sztori… a koncepció szerint itt az X-ek valós időben öregedtek, a narrációban mégis az hangzik el, hogy a Xavier-iskola csak 30 évvel ezelőtt nyílt. És ugye elvileg a jelenben lennénk, mégis, az előző rész végének jegyzetei szerint az X-Men: The End eseményei után járunk, ami meg a jövőben játszódott. Zavaros az egész. Chris, szedd össze magad – mondhatnánk, de mondogatjuk már hosszú évek óta, és sajnos hiába…

Oldalak: 1 2 3