Heti Marvel 08/20

Wolverine 65: Rég nevettem akkorát, mint most, Jason Aaron Get Mystique! sztorijának végén. Persze nem azért, mert annyira vicces, hanem mert az író megoldja, hogy megússza a befejezést, anélkül, hogy főszereplőjével konfettivé apríttatná Rejtélyt. Pedig ezen múlt minden: mi értelme van egy négy hónapon át húzódó történetnek, amiben pusztán annyi történik, hogy Logan végigkergeti Ravent a Közel-Keleten, hogy megölje őt – ha végül mégsem teszi meg? Semmi, az egész elvesztené létjogosultságát, és csak egy felesleges tölteléksztoriként maradna emlékezetes – még úgy pár hónapig, azután meg teljesen feledésbe merülne. Aaron azonban végül nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon túléli-e Rejtély a Rozsomákkal vívott utolsó csatáját – na jó, igazából nem, hiszen ha szigorúan a logikát és a sztorit nézzük, egyértelmű, hogy a nő halálra van ítélve, és ilyen szempontból az író tisztességgel elvégezte feladatát. Kinyírta Rejtélyt, és – lévén az X-Men történetének egy roppant fontos mellékszereplőjéről van szó – kellően hosszú, véres és lendületes hattyúdalt énekelt neki. Más kérdés, hogy ennek ellenére azért csak meghagyott egy apró kiskaput, aminek segítségével egy későbbi író kimagyarázhatja, hogy Raven így meg úgy mégiscsak túlélte. Persze buta magyarázat lesz, de senkinek ne legyenek kétségei felőle, hogy előbb-utóbb hallani fogjuk (hacsak vissza nem hozzák minden magyarázat nélkül, mert az sem kizárt, és arra is láttunk már példát). Maga a végső harc egyébként meglepően intenzív és brutális, Rozsomák és Rejtély szinte miszlikbe aprítják egymást, és egy, a múltbeli eseményekkel kapcsolatos csavarból adódóan Aaron még egy egészen érdekes és logikusan végigvitt morális küzdelmet is belefűz a csatába a kaszabolás mellé – Ron Garney pedig stílusos, kellemes rajzaival járul hozzá az összképhez (az egészoldalas kép, amin a két szereplő utoljára egymásnak esik, fantasztikus). Így a sztori végén elmondhatjuk, hogy évek, és tényleg: ÉVEK elmúltával, végre ismét van egy igazán élvezetes szóló Rozsomák sorozatunk.

Wolverine: The Amazing Immortal Man and Other Bloody Tales: Az Eisner-díjas David Lapham három rövid Rozsomák-történetet szállít nekünk a héten. Az elsőben, halhatatlan emberként egy cirkusz fő attrakciója, a másodikban egy nem teljesen százas buszsofőrt ihlet meg pár utcai huligán összeverésével, a harmadikban pedig egy rejtélyes gyilkost kerget végig a fél városon, akiről kiderül, hogy valamiféle szörnyszerű parazita szállta meg. A sztorikat a furcsaság, a rémületes események, az őrület és a kiszámíthatatlanság kötik össze, amik – mint az első kettőben – vagy Rozsomákra vonatkoznak, vagy – mint a harmadikban – valamilyen más lényre. Az első két történet koncepciója mindenesetre kifejezetten érdekes: ha Loganről olvasunk, általában az ő szemszögéből, sokszor egyenesen az ő narrációjával kísérve vagyunk tanúi az eseményeknek, ám Lapham itt azt mutatja meg nekünk, hogy milyennek látják őt mások, kívülállók, akik csak futólag, hetekig, vagy percekig ismerik, és személyiségének pusztán egy-két aspektusa alapján kénytelenek megítélni. Ez az első sztoriban, a ’30-as években játszódó The Immortal Manben olyannyira jól működik, hogy még azt is megbocsátjuk Laphamnak, hogy egy újabb női hullával gazdagítja Rozsomák halott szépségekkel amúgy is túlságosan zsúfolt múltját (bár ezúttal legalább nem a szerelméről van szó – legalábbis nem egyértelműen). A The Animal Man és a Long Island Baby már a jelenben játszódik. Előbbi egy újabb érdekes szempontot kínál a Rozsomák személyiségét magára vevő sofőrrel, bár kicsit túl hamar jut el túl messzire, és a tragikusnak szánt befejezés sem igazán működőképes. Az utolsó, ami visszatér Logan megszokott, saját narrációjához, egy egyszerű, de élvezetes, és bizonyos fokig egészen hátborzongató történet, még ha a főhős motivációja a végén megkérdőjelezhetővé is válik. Az egyes részeket más-más művészek rajzolták, és minden esetben szépen illeszkednek az adott sztori hangulatához (különösen igaz ez az elsőre), vagyis összességében elmondhatjuk, hogy egy egészen kellemes, bár kicsit furcsa Rozsomák különszámmal van dolgunk.

X-Men Legacy 211: Mike Carey belekezd új sztorijába az emlékezetét részben elvesztett Xavierről, és olyan messzire távolodik a jellegzetes X-Men koncepciótól, mind stílust, mind történetet illetően, hogy arra a fő X-képregényekben eddig aligha volt példa. X professzor magándetektívként vág neki a nagyvilágnak, célja pedig saját múltjának feltárása. A munkát gyerekkoránál kezdi, amit türelmes fiúként töltött, míg apja és munkatársai teszteket és kísérleteket végeztek rajta egy kutatóintézetben, ami a külvilág számára nukleáris területen tevékenykedett. Bekerül a képbe Mister Sinister, de még a rég elhunyt Sors is, Rejtély egykori barátja és szerelme. Emellett felbukkan Bulldózer, akiről a World War Hulk óta sajnos nem sok szó esett (de persze Xavierhez fűződő viszonyának hála egy ilyen történetben logikusan kipárnázott helye van), és végre Gambit is visszatér a fantasztikusan jól megrajzolt (és színezett) záróoldalon. Carey ügyesen rájátszik a sztori alapjára, és afféle noiros beütéssel ajándékozza meg az olvasókat, ami egy X-könyvtől nem kifejezetten megszokott – viszont annál hatásosabb. Stílusos narráció, nyugtalanító és álmatlan éjszakák, kis motelszobák, fáradhatatlan nyomozás, gubbasztás fényképekbe zárt rejtélyek fölött, titokzatos, fegyveres rosszfiúk, a múlt puzzle darabkáinak összerakosgatása, és persze Scott Eaton sötét, komor vonásai – minden együtt van egy remek kis bűnügyi sztorihoz. Ezen a ponton, aki nem kíváncsi rá roppantmód, hogy merre tart a történet, és mit hoz ki végül belőle az író, az nem is igazi rajongója a Marvel mutánsainak. A múltbeli események, Sinister, Sors, Gambit, Magneto, az X-Mentől való totális szeparáció, és az egyelőre teljesen ködbe burkolózó Pokoltűz-mellékszál Napfolt és Shaw konfliktusával valami egészen különös és érdekes egésszé állhatnak össze, főleg, ha Carey megtartja egy ideig ezt a jelenlegi, kellemesen noiros hangulatot. A Legacy továbbra is az X-franchise legígéretesebb, és talán legjobb darabja, szinte valószerűtlenül sok potenciállal.

X-Men Origins: Colossus: Chris Yost meglepően jól sikerült képregénye szerencsére semmiféle utalást nem tartalmaz a karakter rosszemlékű Bloodline minijére David Hine tollából, úgyhogy olvasása közben egészen nyugodtan úgy tehetünk, mintha az nem is létezne. Kolosszus eredettörténete egyébként minden, ami az nem: egyszerű, mint egy pont, egyenes, mint egy nyíl, logikus, hatásos, erőteljes, és a karakter lényegi jellemvonásait emeli ki. Yost voltaképp 30 oldalban azt foglalja össze kiválóan, hogy kicsoda Kolosszus valójában – merthogy a történet teljes egészében a főszereplőjének van alárendelve (és ez teljesen jogos egy eredet-sztorinál). Megismerjük kapcsolatát imádott és csodált testvérével, összeomlását a róla hozott halálhír idején (ami beindítja mutáns képességeit), szeretetteljes viszonyát húgával, Iljánával, és talán csak a szülőkkel kapcsolatos viszonya marad kibontatlan, de van sok más, aminek lehet örülni helyette. Mert az orosz kormány persze megneszeli Pjotr képességeit, és fegyverként akarják használni, úgyhogy itt kapunk egy csodálatosan megrajzolt, dinamikus akciójelenetet (na jó, a helikopter leütése talán kicsit túlzás), és a végén természetesen felbukkan Xavier professzor is, hogy magával vigye a főszereplőt Amerikába. A köztük itt lezajló dialógust pedig nagy öröm olvasni, mert a Giant Size X-Menben mindig is kicsit túl elhamarkodottnak és hiteltelennek tűnt (még a korszakhoz képest is), hogy Pjotr két félmondat után azonnal rábólint családja elhagyására, és a világ másik felére utazik, hogy hős és harcos legyen. Azonban Yost itt nagyon szépen vezeti el karakterét a végső döntésig, vagyis ez azon ritka pillanatok egyike, amelyek esetében egy retcon (bár nem kifejezetten jelentős, de mégis) abszolút pozitívan sül el. És ugyan ebben a one-shotban valószínűleg senki, aki kicsit is ismeri Kolosszust, nem fog találni semmit, amit eddig ne tudott volna róla, mégis erősen ajánlott, és nem csak az új olvasóknak, hanem a régi motorosoknak is. Egész egyszerűen azért, mert tisztelettel bánik a karakterrel, piszkosul jól van megírva, és talán még annál is jobban megrajzolva.

Oldalak: 1 2 3 4