Heti Marvel 08/20

Punisher 57: Garth Ennis utolsó Megtorló-történetének, a Valley Forge, Valley Forge-nak a felénél járunk, és bizony kezdenek felpörögni az események. A Castle elfogására kirendelt speciális katonai egység ráront a célpontjára, aki persze fél perc alatt hülyét csinál belőlük – nagyjából egy szál baseballütővel (micsoda kép: Castle gázmaszkban, ütővel a kezében várja a házába berobbanó kommandósokat), és egy villanó gránáttal. Ennis továbbra is az üldözők szemszögéből mutatja az eseményeket, így a tényleges főszereplő alig pár panelen jelenik meg, és egy büdös szót nem szól az egész képregény alatt. Ugyanakkor ezt a sajátos történetvezetést Ennis remek pillanatokkal támogatja meg, amik Castle lényegi jellemvonásaira tapintanak rá. Egy olyan emberről van szó, aki megszállottja a háborúnak, egész életében harcolt, és számára ez nem munka, nem hivatás, hanem maga az élet – hát persze, hogy a vérprofi kommandósok is kisgyerekeknek érzik magukat az összecsapás után. Az pedig egyenesen frenetikus, hogy amikor a rendőrség rábukkan Castle egyik rejtekhelyére, rögtön egy terrorista fegyverraktárnak hiszik, tekintve, hogy 200 halálos csúzlit találnak benne – ki is gondolná, hogy ez egyetlen ember fészke? Közben Ennis tovább folytatja a Megtorló múltját kutató író mellékszálát is, ami képek nélküli szövegekben jelenik meg, a cselekmény egyes oldalai közé szúrva. Még mindig nem teljesen világos, hová tart ezzel: pusztán a kör bezárását célozza a Born című mini eseményeinek felemlegetése, vagy valami tényleges szerepe is lesz majd a történetben? Akárhogy is, határozottan helyük van a képregényben, mert egészen sokat képesek hozzá tenni a sztori hangulatához. Ami pedig a cliffhangeres befejezést illeti, az egyszerűen szenzációs, és váratlan. A kommandósok közvetlen felettesének és az embervadászatot elrendelt tábornokoknak a vitájával együtt innen a történet tucatnyi érdekes és izgalmas irányba mehet tovább. A Valley Forge, Valley Forge stílszerűen akár Ennis Megtorló sorozatának legerősebb és legintelligensebb darabja is lehet még. Szörnyű belegondolni, hogy három hónapot kell várni a befejezésére…

Secret Invasion: Fantastic Four 1: Nem, azt még mindig nem tudjuk meg, hogy mi történt Reeddel, miután a Pymet megszemélyesítő skrull pacává lőtte, de Roberto Aguirre-Sacasa háromrészes minisorozatának első felvonása egészen ügyesen követi az invázió kezdetekor a negatív zónába lőtt Baxter épület és lakóinak sorsát. A Lény és a két Rihcards-kölyök óriásbogarak támadásával kénytelen szembenézni, míg Fáklya a nővérét faggatja arról, hogy mégis miért passzírozta át őket erre az igen barátságtalan, és még annál is ellenségesebb létsíkra – Johnny ugyan nem egy agysebész, de Aguiree-Sacasa szerencsére hülyének sem nézi, így viszonylag hamar rájön, hogy a csinos szőkeség valójában nem a testvére. Hanem egykori skrull-szerelme, Lyja, akit jó rég nem láthattunk már a képregények lapjain. Történetbe írása persze logikus döntés. A karakter évek óta lóg a levegőben, és nyilvánvaló, hogy a Secret Invasion kapcsán a faj minden valamirevaló, ismert tagjának így vagy úgy, de szerepet kell kapnia benne (bár tartok tőle, hogy Xavier skrull-növendékeinek megjelenésére hiába várunk). Ha ebben a miniben most az író megöli Lyját, lezárást, ha végül a Fantasztikusok mellé állítja a harcban (ami nem biztos, hogy jó ötlet lenne – ilyenekből már így is van elég), új irányt ad neki, ami nem egy utolsó dolog egy annak idején igen sokat szerepelt F4-karakter kapcsán. Mindenesetre a mini ígéretesnek tűnik, egy dolgot leszámítva: Sue-t az elején egy Reed-imitátor fogságba ejti, és Lyja is utal rá, hogy az igazi Reedet is csupán elkábították. Remélhetőleg kapunk valami értelmes magyarázatot arra, hogy a Fantasztikus Négyestől szégyenteljesen sok szívást elszenvedett nép miért nem nyírja ki őket az első adandó alkalommal, és remélhetőleg a magyarázat nem lesz túl izzadságszagú. A „fogságba ejtjük a jófiút, aztán részletezzük neki a tervünket, hogy megszökése után könnyen leszámolhasson velünk”-jellegű megoldás ugyanis nem volna kifizetődő. Nade ne bosszankodjunk előre, egyelőre ezen a téren is minden rendben van – ami azt jelenti, hogy a Secret Invasion eddig minden tie injével együtt kifejezetten jónak tűnik.

Thunderbolts 120: Warren Ellis sztorijának utolsó előtti részéhez érkeztünk. Nagy kár, mert ez azt jelenti, hogy hamarosan búcsúznunk kell tőle – bár a feladatát majdan (kezdetben természetesen egy Secret Invasion tie innel) átvevő Christos N. Gage-től az elmúlt pár hónap különszámaiból ítélve egyáltalán nem kell tartanunk. De ami a lényeg: a Zöld Manó visszatért! Nem, nem Norman Osborn, hanem a Zöld Manó! Ellis persze bolond lenne nem kijátszani egy ilyen ütőkártyát, és már a korábbi részekben is volt rá utalás, hogy a Thunderbolts vezetője majd újra magára ölti maszkját, felszáll deszkájára, és nekiáll komolyan seggeket rugdosni – mostanra pedig épp eleget ült már íróasztala mögött. A csapat főhadiszállásának celláiba dugott rejtélyes telepaták pedig közben elégedetten szemlélik az általuk elszabadított káoszt. Ellis szenzációsan írja Osbornt. Jelmezbe öltözése előtti monológja egyszerre félelmetes és vicces („Norman Osborn, Amerikai utolsó hőse.”), és amikor klasszikus színeiben megindul a hegység belsejének folyosóin, az olvasó nem tud nem összerezzeni a látványra. Aztán Ellis előveszi minden gúnyát, szarkazmusát és iróniáját (sőt, az utolsó pár panel már-már a paródia felé hajlik, de ő ezt a stílust is képes gond nélkül beleilleszteni az összképbe), és röhögve szabadítja őt rá a karakterekre. Elsősorban Sworsdmanre, aki „tökös vagyok, szétvágok mindenkit, ki ha én nem” habitusát gyorsan rémült anyuciért kiáltásra cseréli, amikor meglátja az első tökbombát a képe felé repülni. Vagyis a Thunderbolts még mindig ugyanolyan, amilyen az elmúlt 11 részben volt: dögös, brutális, kegyetlen, igazi bűnös élvezet, aminek színvonalát tovább emelik Mike Deodato mindig megbízható, sötét, realisztikus, dinamikus vonásai – félelmetesen jó Zöld Manó ábrázolása nemkülönben. Kihagyhatatlan olvasmány, és persze lélegzetvisszafojtva várjuk a finálét, amiben a jelek szerint már része lesz Penance-nak és az őt épp analizáló Doc. Samsonnak is (és mintha előbbiből Ellis újra Speedballt akarna faragni – mit mondjak, nem ártana eltörölni ezt a szánalmas post Civil War rettenetet).

Oldalak: 1 2 3 4